A szabadság és az örök élet egyedi szimbóluma

(folytatás előző lapszámunkból – befejező rész)

Az ortodox katedrális az első román költségeken emelt épület Marosvásárhely központjában, egy az Osztrák-Magyar Monarchia építészeti stílusában keletkezett épületegyüttes körében. Ezen a héten befejezésül még erről írunk lapunk olvasóinak.

Emlékeztető

A marosvásárhelyi Ortodox Székesegyház vagy Úr Dicsőítése Templom az egykori Zenélő kút helyén áll, 1925 és 1934 között épült, de a belsejét csak 1986-ban fejezték be.

A templom tervezésekor a cél az volt, hogy a belvárosban álljon, habár itt hely nem volt. Ezért a templom belseje kicsi, de magassága meghaladja a belváros más templomainak, mint például a Keresztelő Szent János Plébánia vagy a Barátok Temploma magasságát.

Egy valódi vállalkozás és az egyházi épületek emelése

A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök által a rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkból derül ki, hogy Erdély Romániával való egyesítése közvetlen következményekkel járt az egykori fejedelemség Ortodox Egyháza szervezésére vonatkozóan.

Tudomásunk van arról, hogy 1925-ben kiadnak egy törvényt, ami megerősíti az egységet az egész országban.

Ugyanebben az időszakban – az ortodox felekezetű lakosság számarányához mérten – valódi vállalkozásként indul Erdély városaiban az egyházi épületek emelése. A román-ortodox szellemiség 1918 utáni felvirágzásának bizonyítékai a kolozsvári, a gyulafehérvári, a temesvári és marosvásárhelyi impozáns templomok.

A katedrális ezer négyzetméterei

Sorina Botanak tudomása van arról, hogy a templom első, 1934-es felszentelésekor csak az ikonosztázon voltak falfestmények, amelyeket Iogoji Virgil Simonescu készített.
A falak egyszerűen le voltak vakolva, majd meszelve, és néhány ikon díszítette őket, amelyek nagy részét visszavették az adományozók. Az egyik a megmaradtak közül az esperesi hivatalban található, egy másik pedig a marosvásárhelyi helyőrségnél van. A többi pedig a fatemplomot díszíti.

A munkálatok több mint tizenhat évig tartanak

Az első falfestési kísérlet a híres szakember, Aurel Ciupe nevéhez fűződik, aki a kupola falfestményeit készítette. Az igazi nagy munkálatok azonban csak 1970-ben kezdődtek. A legnehezebb feladat a hétezer négyzetméteres felület festésére alkalmas művész kiválasztása volt.

A szakemberek véleménye szerint ámulatba ejtő Nicolae Stoica professzor döntése, aki, amint azt már a múlt heti lapszámunkban is említettük, lemondott a putnai kolostor templomának festéséről, és elvállalta a marosvásárhelyi megbízatást.

A nagyszabású munkálat több mint tizenhat éven át tartott. Már a tulajdonképpeni munka előkésztése is nagy erőfeszítést igényelt, hiszen le kellett verni a falat a tégláig, majd jól tapadó, speciális vakolatot kellett felhordani rá, és erre jött aztán az oltott mész réteg, amelyre festettek. Ugyanakkor betonnal kellett megerősíteni az apszis boltozatát, amely eredetileg fából és deszkából készült.

A katedrális mint festők tanodája

Ugyancsak a fent már említett szerző A város meséi című könyvében tesz említést arról, hogy tizenöt esztendőn át egy nagy állványrengeteg volt a templom, és csak a nyolcvanas években szerelték le ezek egy részét.

A falfestmények elkészítése képezi tulajdonképpen a templom történetének második fontos szakaszát.

Többgenerációnyi festő tanult, formálódott itt, ugyanakkor pedig itt koronázta meg élete munkásságát a román templomi festészet kiemelkedő egyénisége, képviselője: Nicolae Stoica, aki 1988-ban tért örök nyugalomra. Nem érte meg, hogy felszenteljék sokévi munkájának gyümölcsét.

A templomi festészet rendeltetése

Egyik művészetkritikus azt írta Nicolae Stoicaról, a legnagyobb román portréfestőről – aki Rómában végezte tanulmányait –, hogy egy szép napon felmászott az állványra, elkezdett festeni és elfelejtett lejönni. Ami igazán különlegessé teszi Stoica festészetét, az a portrékból sugárzó erő. Mindegyik ikon esetében ő festette az arcot, a kezeket és a ruhák redőit.

A szenteket nézve előbb szigorúságot észlelünk az arcokon, aztán meg tekintély és az életmódjukból fakadó megingathatatlan határozottság árad belőlük.

A templomi festmények rendeltetése, hogy összekössék a mennyet a földdel. Ugyanakkor bennük rejlik a hit logikája is.

A festett dokumentum

Kiemelten fontos megemlíteni azt is, hogy igencsak különlegesek a bejárati gerendákon látható festmények, amelyek tulajdonképpen felidézik a román egyházi élet alakulásának főbb momentumait, kezdve a fogadalmi Krisztus-monogram, az úgynevezett berethalmi donárium felfedezésétől, amelyen az Ego Zenoviu posuit felirat olvasható, egészen a Nagyszebeni Érsekségig, bemutatva az Erdély történelmének különböző szakaszaiban épített templomokat. Ez gyakorlatilag egy festett dokumentum.

Ugyanakkor a mester a város történelmének egy-egy tragikus momentumát is megörökítette.

A kórus erkélye alatt balra Ilie Iorest, jobbra pedig Sava Brancovici mártír szentek éle­téből vett jelenetek láthatók.

Tudni kell azt, hogy a XVII. században mindketten azért vesztették életüket, mert megpróbáltak ellenállni az ortodox vallás elsorvasztását és a románság elnemzetietlenítését célzó törekvéseknek.

A szenvedő, a mártír és a hóhér

A szakemberek szerint ezeknek a jeleneteknek a megfestése újdonságnak számított, s nagy bátorságról tesz tanúbizonyságot.
A Nicolae Stoica professzor által ábrázolt alakok korabeli öltözéket viselnek, így jól meg lehet különböztetni a festményeken, hogy ki az, aki szenved, ki a mártír és ki a hóhér.

Az Istenháza figurája

Szintén a tulajdonunkban lévő irományokból derül ki még az is, hogy Stoica mester olyannyira szerény ember volt, hogy azt nehéz szavakba önteni.
Ez öltözködéséről és viselkedéséről egyaránt lerítt, és egy pillanatig sem vetődhetett fel senkiben, hogy esetleg felsőbbrendűnek érezné magát másoknál.

Évekkel ezelőtt, a katedrális egyik papja erről így mesélt: „…hosszú időn keresztül pont a szerénységéért nem figyeltem rá. Naponta elmentem mellette, anélkül, hogy tudnám, hogy a nagy mesterrel, Nicolae Stoica professzorral van dolgom. Csak az tűnt fel időnként, hogy van a templomba járók között valaki, aki túl sokat időzik az istenházában, látszólag ok nélkül. Hosszú órákon át ott ült a széken, állát botjára támasztva, pillantását pedig a falnak szegezve. Jót derültem, amikor megismertem, és megtudtam, hogy ki ő, mert eszembe jutott a Păltiniși napló, amelyben említik, hogy a nagy filozófus Constantin Noicaról azt hitték, hogy az egyik szálloda takarító személyzetéhez tartozik, és akként is bántak vele…”.

Régi és mai képek:Madaras József, Nagy-Bodó Szilárd, Orbán Pál, Szász Attila

Hozzászólások

hozzászólás