(folytatás előző lapszámunkból)
Gyulafehérvár Kolozsvártól kilencvenöt kilométerre délre, a Maros és az Ompoly összefolyásánál emelkedő kétszázharminc méter magas fennsíkon fekszik. Neve onnan ered, hogy a fehér mészkőből épült római kori falmaradványok alapján az itt letelepedő szlávok Belgrádnak – Fehérvárnak – nevezték el. Már a vaskorban földvár állt itt, ahová a rómaiak később castrumot építettek. Erdélyt már a magyar államalapítástól kezdve innen kormányozták, mint különálló egységet, és itt székelt az erdélyi vajda. Püspökségét Szent István alapította 1009-ben, ezt követően lesz Fehér vármegye székhelye. 1241-ben a tatárok teljesen elpusztították. Virágkorát a Hunyadiak és Bethlen Gábor alatt élte. Székesegyháza XIII. századi, és egy régebbi templom alapjaira épült. 1657-ben II. Rákóczi György lengyel hadjárata idején a várost tatár seregek égetik fel, majd ugyanebben az évben, október huszonötödikén a fejedelem itt mond le.
A Királyföld és a stratégiai pozíciók
Gyulafehérvár történelme átfogja szinte teljes egészében a Kárpát-medence keleti felének és Erdélynek a történelmét. A város kialakulását és fejlődését a geográfiai helyzete alapvetően meghatározta, mivel a fő erdélyi út, a Maros menti allúviumon, az Ompoly befolyásánál kialakult, öbölszerűen kitáguló ártéren, 238-270 méter tengerszint feletti magasságon helyezkedik el. Földrajzi megtelepedési helyzetében igen fontos szerepet játszott és játszik a Torda szoros, a Maros menti egész Erdély szempontjából alapvető kereskedelmi és közlekedési utak, illetve a Küküllők közelsége, a Gyulafehérvártól keletre elhelyezkedő Királyföld felé vezető utak közelsége.
Így Gyulafehérvár a Magyar Nagyalfölddel, Székelyfölddel, Királyfölddel, Mezőséggel, és az ott kialakult nagyobb vársokkal, mint Kolozsvárral, Marosvásárhellyel, Nagyszebennel történelme során kiváló földrajzi kapcsolatban lehetett, és pozíciója stratégiai – földrajzi szempontból kiemelkedő volt, és maradt napjainkig is.
Gyulafehérvár mint Dél-Erdély központja
Ez a rendkívüli földrajzi pozíció, az eltérő tájak határán elhelyezkedés igen fontos kereskedelmi, tájak közötti termékcsere központtá emelte Gyulafehérvár városát, amely egyértelműen Dél-Erdély központja.
Ezt a szerepét felerősíti az eltérő földtani adottságú régiók, az Ampoly-Kisampoly fennsík, a Székásmenti hátság, az Erdélyi Érchegység, a Torockói hegység közelsége, határhelyzetük Gyulafehérvár térségében, mert különböző bányatermékek és erdei, valamint mezőgazdasági termékek, köztük a Brád-Abrudbánya-Verespatak-Bucsony aranynégyszögből származó nemesfémek kereskedelmi és feldolgozási központja is itt alakulhatott ki.
A Sóút gyűjtőpontja
A térség ásványtani – földtani erőforrásokban Erdély egyik leggazdagabb vidékét képezi elsősorban arany-, ezüst-, szelén-,
ólom-, ón- és higanykészletei révén.
Ugyancsak kiemelkedő jelentőségű a Maros menti Sóút, amelynek egyik gyűjtőpontja helyezkedett el Gyulafehérváron.
Ez a korábbi cserekereskedelmen, majd később pénzalapú kereskedelmen alapuló központi helyzet alkotja és alkotta a város gazdasági erejét. A gazdasági tér és a kiemelkedő stratégiai, közlekedési helyzet vonzotta magához a város történelme során a vallásközponti, és a politikai szerepet is. A kiemelkedő földrajzi helyzete révén a város környékén már az őskorban is igen jelentős megtelepedések alakultak ki, így a város területén az újkőkori Vinca-Tordos kultúra, a rézkori Cotofeni kultúra régészeti hagyatékai.
Nehezen értelmezhetőek az őskor végétől található leletek
A bronzkori szintben több kultúra hagyatéka is előkerült és kiemelkedő jelentőségű, és már az igen korai nemesfém kohászatot és fémfeldolgozást bizonyítja Gyulafehérvár környezetében a Maros híd építése során előkerült késő bronzkori arany karperecek is.
A kora vaskori megtelepedések száma is jelentős. Az őskor végétől található leletek, talán a politikai hatásokkal átszőtt tudományos megközelítések miatt nehezen értelmezhetőek.
Bár a terület a vaskor végén egyértelműen dák fennhatóság alá tartozott, de Gyulafehérvár területén nem alakítottak ki erődöt, hanem attól északra több mint húsz kilométerre található egy feltételezett dák erődítmény. Így a dákokat legyőző és meghódító rómaiak, akárcsak más területén Erdélynek, nem a dák települések folytatásában alakították ki városaikat, erődítményeiket, hanem attól függetlenül hozták létre Gyulafehérváron, amelyet Apulumnak neveztek el.
A rómaiak felismerték Gyulafehérvár földrajzi és stratégiai helyzetét
A város Traianus (106-117) kori története igen vázlatos, de egyértelmű, hogy 106 után a terület a Római Birodalom része lett Dacia provincia néven, és az elsődleges feladat, akárcsak a többi tartománynál az úthálózat kialakítása, a katonai stratégiai pontok elfoglalása, a berendezkedés és romanizáció megindítása volt.
A rómaiak felismerték Gyulafehérvár földrajzi és stratégiai helyzetét és a három irányba (akárcsak napjainkban) – Székelyföld, Királyföld és Mezőség felé vezető utak találkozásánál alakították Apulum erődítményét és tették le Gyulafehérvár alapjait; ugyanis Marcus Aurelius császársága idején (161-180) a barbár népek által körbevett és ostromolt Erdélyt (Dacia provinciát) három részre osztották, és a középső részen az Ompoly patak latin nevéből (Apula) eredező tartományrészt, Dacia Apulensist alakították ki és Apulum (Gyulafehérvár római elődje) székhelyet alakították ki központnak és egy erődöt alakítottak itt ki.
A rómaiak kiürítik a tartományt
A germán törzsek megjelenése és az egész tartományra kiterjedő háborúk nyomán a rómaiak kiürítették a tartományt, és a lakosságot áttelepítették a birodalom belső területeire.
A gótok Apulum városát is lerombolták, majd a népvándorláskor különböző hullámaiban az egymást váltó törzsek a római kultúra emlékét teljesen eltörölték. A népvándorláskorához és a város nevéhez kapcsolódik az egyik legnagyobb történelmi talány. Ugyanis néhány, elsősorban kelet-európai történetírás nyomán a történészek egy része szlávok megjelenéséről ír a Krisztus utáni VI-VII. századok során.
Ugyanakkor a régészeti források és az írásos történelmi adatok egyértelműen bizonyítják, hogy a longobárdok által a gepidák elleni harcban szövetségesként a Kárpát-medencébe behívott avarok szállták meg a gepida szállásterületeket, így Erdélyt is. Erdélyből, Alföldről, Délvidékről az egész Kárpát-medence történetét átíró longobárd – avar és gepida háborút követően a gepida lakosság az utolsó gepida uralkodó fiának, Reptilia hercegnek a vezetésével Bizáncba, illetve bizánci területre menekült 567-ben.
Az avarok az egész medencét egyesítik
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkból egyértelműen az derül ki, hogy az avarok az egész medencét egyesítették, a Kárpát-medence történelme során először ötszázhatvannyolcban, amikor is húsvét hétfőjén a longobárdok Észak-Itáliába vándoroltak a Dunántúlról, és átadták teljes szállásterületüket az avar kagánnak és az avaroknak az örök béke fejében. Az avar kaganátus a Krisztus utáni VI. századtól a VIII. század végéig létezett a medence nyugati felében, de a keleti részen a IX. század kezdetéig, a 815. évi bolgár hódításig fennmaradhatott, de Felvidéken, Kárpátalján, Erdély keleti és északi részén, valamint a Magyar Nagyalföld jelentős részén megérhették a magyar honfoglalást is.
Így igen problematikus Erdély területén (is) szláv bevándorlásról, expanzióról és szláv névanyag megjelenéséről írni a VI. és IX. század közötti intervallumban, mivel az egész terület avar fennhatóság alatt állt.
A szláv írás kialakítása is bizánci hatásra történt
Ráadásul több történész felfigyelt arra, hogy maga a korai szláv történetírásra vonatkozó, erősen aktuálpolitikai elképzelések a XIX. század során nemzeti romantika jegyében keletkeztek, és a valóságban maguk a szlávok anyagi kultúrája, a szláv (szklavén) elnevezés Bizánc tudatos politikája nyomán alakulhatott ki a legújabb történelmi források és értelmezések alapján.
A szláv írás kialakítása is bizánci hatásra történt, és az első betűit ennek az írásnak a glagolita ABC között találjuk, amelynek első régészeti adatait a magyarországi Zalaváron, középkori nevén Mosaburgban (Mocsárvárban) tárták fel a régészek.
Azonban azt is tudni kell, hogy ezt az írásmódot 865-866 között alakította ki Cirill és Method, amikor a nyugati egyházi források szerint is az első, magyarokkal azonosítható ungi seregek már megjelentek a Kárpát-medencében, és amikor még a régészeti adatok alapján még éltek avarok a medence egy jelentős részén. Így azaz elképzelés, hogy a szláv Belgrád elnevezés nyomán alakult volna ki a Fehérvár elnevezés történelmileg nehezen igazolható.
Gyulafehérvár végső elnevezését Horka fia Gyula neve után kapja
Valószínűleg az Apulum fehér kőből épült római erődjének romjait is megszálló avar elnevezést követően alakult ki a Fehérvár elnevezés, amely több helyen és igen különböző formában, de mindig központi helyet megadva jelenik meg a Kárpát-medencében –Nándorfehérvár, Székesfehérvár, Fehérvár. Gyulafehérvár végső elnevezését a Dunántúlról Erdélybe települt Horka fia Gyula neve után kapta, mivel Gyula vezér a szálláshelye lett ez a terület, és a római romokból újraépült várat és szálláshelyet nevezték el Gyulafehérvárnak.
1003: István király személyesen vezet sereget Gyulafehérvárban
A várról és jelentős szerepéről már a kora Árpádkorban írásos források vannak, mivel Koppány felnégyelt testének négy darabját a magyarok szállásterületének négy legnagyobb várába küldte el 997-ben Veszprém alatt csatát és országot nyerő István (Vajk) fejedelem.
A források szerint Koppány fejét a Gyulafehérvárba küldték. Ebből tudhatjuk, hogy Esztergom, Székesfehérvár, és Nándorfehérvár mellett Gyulafehérvár lehetett az egyik legjelentősebb település a X. században.
A következő írásos forrás 1003-ban keletkezett, amikor István király személyesen vezetett sereget Gyulafehérvárban székelő és a királlyal szemben pártot ütő erdélyi vajda, Gyula ellen.
Harcra nem került sor, mert Gyula vajda megadta magát és egész családjával királyi túsz lett. István királyunk személyes utasítására alakították ki a katolikus püspökségi központot és palotát Gyulafehérvár erődítményében.
(befejező rész a következő lapszámunkban)
Az oldalt összeállította: Prof. dr. Sümegi Pál tanszékvezető egyetemi tanár és Nagy-Bodó Tibor
* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációért köszönet Keresztes Géza műépítész-műemlékvédelmi szakmérnöknek; továbbá a régi és a mai képekért: Demján László műemlékvédő építésznek
