Központ
2019. november 18. hétfő, Jenő

Erdély lármafái – Lelkünkből vett tüzek égnek

Nagy-Bodó Tibor október 18, 2019 ÉPÍTETT ÖRÖKSÉGÜNK

Az erdélyi magyarok minden évben október utolsó vasárnapján őrtüzeket gyújtanak a székelyföldi településeken, hogy ezzel is kifejezzék: közösen küzdenek Székelyföld önállóságáért. A Székely Nemzeti Tanács 2015-ben hirdette meg először, hogy gyúljanak őrtüzek Székelyföldön, így is jelezve az igényt, hogy az itt élő magyarok nem mondanak le az önrendelkezésről. A következő évben ismét megszervezték az akciót, akkor határozták el, hogy a Székely Autonómia Napjává nyilvánítják október utolsó vasárnapját. Október 27-én a templomainkban imádkozzunk Székelyföld autonómiájáért és azért az egységes és rendíthetetlen hitért, hogy képesek leszünk kivívni Székelyföld területi autonómiáját – hívja fel a figyelmet a már rendhagyónak számító kezdeményezésére a szervezet. A közös imádkozást kövesse a lármafák, őrtüzek fellobbanása Székelyföld minden településén. Ennek érdekében azzal a kéréssel fordulnak az egyházi gyülekezetekhez, a helyi önkormányzatokhoz, civil szervezetekhez, közbirtokosságokhoz, vállalkozásokhoz, hogy a fent jelzett időben lármafák, máglyák, fáklyák, gyertyák ezreivel tegyék közösségi élménnyé Székelyföld Autonómiájának Napját.

Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke:
Lobogjanak a lármafák!

– A Székely Nemzeti Tanács két nagyszabású rendezvény meghirdetésével és évenkénti megrendezésével irányítja rá a figyelmet Székelyföld autonómiatörekvésére. Március tizedikével, a Székely Szabadság Napjával, és október utolsó vasárnapjával, amely Székelyföld Autonómiájának Napja. Sokan és sokszor feltették a kérdést: hol van a székelyek szabadsága? Hol van Székelyföld autonómiája? Nem létező dolgokat ünnepelünk?
Mindkét esetben a székelyek tudatában, szívében, lelkében élő eszmény felmutatásáról és ünnepléséről van szó. A székelyek szabadsága egy olyan eszménykép, amelyet nem tudtak kioltani a történelem során az önkény legkegyetlenebb eszközeivel. A véres farsang, a madéfalvi veszedelem vagy 1854-ben a székely vértanúk kivégzése, számos székely ember bebörtönzése sem tudta kioltani azt a lángot, amely sötét korszakokban izzott, mint hamu alatt a parázs, hogy alkalmas időben újra fellobbanjon.
Bárhogyan viszonyult hozzá a hatalom, ez az eszmény ott élt a székelyek kollektív történeti tudatában, és megérdemli, hogy egy évben egyszer, a székely mártírok kivégzésének napján az egész világnak felmutassuk, és követeljük a román közhatóságoktól a székelyek legitim jogainak elismerését.
A másik ünnep, Székelyföld Autonómiájának Napja, az imavasárnap, az őrtüzek gyújtása nem csak Székelyföld fővárosára, Marosvásárhelyre, hanem egész Székelyföldre kiterjed.
Ezúttal azonban nem a világ közvéleménye, nem állami hatóságok a megszólítottak, hanem maga az érintett közösség. Imára hívjuk vasárnap délelőtt a székely falvak és városok lakóit, hogy erősítsék meg hitüket a közös célban, Székelyföld területi autonómiájának kivívásában.
Este 17 óra 30 perckor fellobbannak majd a lármafák, őrtüzek Székelyföld minden településén. Váljon ez a nap emlékezetessé a székely családoknak, kisebb és nagyobb székely közösségeknek, mert csak ez az élmény és az ehhez kötődő hit teheti sikeressé a küzdelmet, amelyet Székelyföld jövőjéért folytatunk.
Ez az év a Székely Nemzeti Tanács által indított polgári kezdeményezés éve is. 2020. május 7-éig egymillió aláírást kell összegyűjtenünk az Európai Unió legkevesebb hét országából a kezdeményezés sikeréért. Ez a sikeres aláírásgyűjtés alapozhatja meg a nemzeti régiók európai együttműködését egy új hullámot adva az etnoregionális mozgalmaknak.
Székelyföld Autonómiájának Napja egyben egy lehetőség, hogy új lendületet vegyen az aláírások gyűjtése, hogy több tízezerre, százezerre emeljük a székelyföldi támogatók számát. Nagy felelősség hárul az egyházi gyülekezetekre, a helyi önkormányzatokra, civil szervezetekre, közbirtokosságokra, vállalkozásokra, hogy az idén is sikeres legyen Székelyföld Autonómiájának Napja. Annak az eszménynek a napja, amely jelenleg a lelkünkben él, de a jövőben meg fogunk valósítani!
Ismételten megerősítjük: tudatosítani kell a fiatal nemzedékben, hogy a székely önrendelkezés ügye magyar nemzeti ügy. A nemzeti régiók európai összefogása és az a szerep, amelyet ebben az összefogásban Székelyföld betölthet, Európai szintű méltó válasz a román hatóságok Székelyföld létezését is tagadó magatartására.
Legyünk minél többen, és biztassuk egymást is, hogy írjuk alá a polgári kezdeményezést akár papíralapon az egyes helyszíneken, akár elektronikusan. Tegyük személyes élményünkké a nemzeti régiók polgári kezdeményezés hazai jelmondatát: Székelyföldért megmozgatjuk Európát!

Ötvös József nyugalmazott református esperes, a Vártemplom volt lelkipásztora:
Őrtüzek a lelkekben

– Az őrtűz pontos eredete és jelentése: szabadban őrök által rakott tűz, tűzjel, amint századok harcos idejében fennmaradt a szó és a jel egyaránt. Hadak útján megmaradt Erdély egyik jellegzetes történelmi jelképe és élő emlékezése az október végi őrtüzek gyújtása. Szegény székely nép a XXI. században is erőt merít belőle, mert mennybe szállt elődeink büszke emléke jelenik meg benne, s utódaink jövőjéért mi is rakást gyújtunk a határban.
Égő őrtüzeink az összetartozás fénylő valósága, amint csillagos ég alatt vagy éppen hideg őszi esőben a fényben meglátjuk, felismerjük egymás arcát. Őrtüzek fényében megszépülnek a gondterhelt arcok, elsimulnak ráncok és haragok, egymás felé indulnak csizmás lábak, kezet fognak rég elvált barátok és a szálfák égésének ragyogásában egy őserdélyi himnusz harmóniája szólal meg: nem adjuk fel!

Minden fellobbanó őrtűz egy múlt-jelen-jövő élő, fényes találkozása: Erdélyt, Székelyföldet őrző ősi lármafák jelképeként ma meggyújtott tábortűz a holnapba világít be, mert mi itt élünk és hiszünk, szeretünk és remélünk, dolgozunk és helyünkön őrt állunk. Minden fellobbanó láng egy őrállás égő igazolása.
Az októberi székelyföldi őrtüzeket valami lelkeket átjáró szentség veszi körül, amint ősi templomainkban értünk mondott Miatyánk, századok óta zúgó zsoltárok és tisztes vigyázzállásban elénekelt székely himnusz vonul be a lángok festői fényébe. Így ég bele vágy és álom, fájdalom és keserűség, szerelem és halál, élet és haza. Egyszóval – minden, és ezért kell újból és újból meggyújtani, ahol még székely-magyar szó és ének hallható, ahol érettünk megkondulnak ősi harangjaink, s ahol a tűzbe vetett pillantás erőt ad a helytálláshoz és a megmaradáshoz.
Őrtüzek gyúlnak székely havasokon, Küküllő és Nyárád mente régi településein, a Székely-Mezőség sáros határain, őrtüzek gyúlnak falvak mellett vagy titkos helyeken, szívekben és szavakban, lángok égnek határokon és lelkekben, ég és lángol Erdély, a Székelyföld örök olthatatlan reménysége.

Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar néppárt ügyvezető elnöke:
Újralobbanó őrtüzek

– A székelyföldi területi autonómiáért folytatott küzdelem motorja és élő lelkiismerete, a Székely Nemzeti Tanács hagyományteremtő kezdeményezése eredményeként október hónap utolsó vasárnapján az idén is fellobbannak az őrtüzek Székelyföld határtelepülésein, de szerte a Kárpát-medence és a nagyvilág magyarok által is lakott településein.
Jó alkalom ez a tüzeket körbe állva végignézni sorainkon, megvizsgálni a közösségi morált, megvan-e még bennünk és társainkban az elszántság, az akarat a folytatáshoz, erőt meríteni egymás hitéből és számba venni, a mögöttünk hagyott esztendőben ment-e általunk közösségünk ügye elébb?
Az idén az őrtüzek nem csak értünk, nem csak a Székelyföld vagy Erdély és a Részek történelmi régióinak magyar közösségeiért, hanem egész Európa nemzeti régióinak jövőéért gyújtatnak. Ugyanis a Székely Nemzeti Tanács fontos csatát nyert meg Európa közömbös vagy éppen ellenérdekelt bürokratái ellen az Európai Bíróságon.
Sikerült elismertetni a nemzeti régiókról szóló európai polgári kezdeményezés létjogosultságát, így az Európai Bizottság kénytelen volt iktatni azt. A Székelyföldről indult, de Európa minden nemzeti közösségének megmaradását érintő, a régiók egyenlőségét és a regionális kultúrák fenntarthatóságát célzó kezdeményezés újabb impulzust adhat az európai önrendelkezési mozgalmaknak, amennyiben baszkok,
katalánok, flamandok, bretonok, korzikaiak, belgiumi németek és nem utolsó sorban a Kárpát-medence száz éve hét felé szakított, de lelkében, kultúrájában és élni akarásában mégis egységes magyar nemzeti közösségei képesek elegendő sokan együtt mozdulni egy közös cél érdekében.

A fellobbanó őrtüzek tehát nem csak azt jelzik, hogy még megvagyunk, hanem közös munkára szólítanak. Hiszen legalább hét tagország legalább egymillió polgárának kell kérni aláírásával, hogy az Európai Unió döntéshozói kötelesek legyenek foglalkozni egy olyan igazságos kohéziós politika kidolgozásával, majd a tagországok többségi hatóságaival szembeni érvényesítésével, amely esélyt és eszközt jelenthet az országukban számbeli kisebbséget, de szűkebb régiójukban – szülőföldükön – többséget alkotó nemzeti közösségek tagjainak nemcsak a méltóságos megmaradásra, az értékmegőrzésre, hanem a gyarapodásra, a további értékteremtésre.
A nemzeti közösségek közös fellépése Brüsszelben újabb impulzust adhat itthon az önrendelkezési törekvéseknek. Mert lehetünk ugyan sikeresek Brüsszelben, ha Bukarestben az autonómia közjogi kereteinek megteremtését célzó kezdeményezéseinket bedarálja az egységes és homogén, közösségi létünket tagadó, vagy azt folyamatosan gyengíteni, szétszórni akaró nemzetállami gépezet.
Ne szépítsük a helyzetet: itthon a mögöttünk hagyott esztendőben tapodtat sem tudtunk előrébb lépni stratégiai céljaink érvényesítésében. Iránytűjét veszített Bukaresti képviseletünk folyamatosan hátrálva az elmúlt három évtizedben megszerzett és most veszélyben forgó kisebbségi jogok megőrzésén munkálkodik váltakozó sikerrel, de a megoldást jelentő különböző közösségi autonómiaformák szakmai és politikai képviseletéhez sem hite, sem ereje nincs.
A lobogó őrtüzek körül állva, a tűz melegét magunkon átengedve, egymás szívdobbanását érezve, egymás bátorító tekintetébe kapaszkodva keressük tehát magunkban a szükséges hitet és az erőt a hátrálás megállításához, soraink rendezéséhez, a továbblépéshez. Európában és itthon egyaránt.

Bakó Zoltán újságíró:
Lelkünkből vett tüzek égnek

– Ilyenkor októberben egyre gyakrabban lobbannak fel a lángok Erdély-szerte, részint, mert eltűntetjük a mindazt a fölösleges terhet, ami rajtunk maradt a tavasz és a nyár áldásos termésének járulékaiból; hisz már csak ilyen az ember, háládatlan és pragmatikusan fukar, nem akarja önmagát terhelni számára fölösleges, vagy annak tűnő dolgokkal, s akár bírságot is kockáztatva tüzet csihol a száraz kóré, a szalma, a paradicsom és más hasznos növények elárvult, elsárgult, megszáradt indája alá, elfeledi, mennyi gonddal, törődéssel, szinte áhítattal leste, hogyan fejlődnek azok, a később fölöslegessé váló szárak, s most, hogy be- vagy elvégeztetett a földmíves év, egyből nagyvonalú és feledékeny lesz, bőkezű és pazarló, nemtörődöm és hányaveti, szóval hát teszi, amit évszázadok óta megszokott – tűzzel emészteti el azt, amiért addig aggódó féltéssel viseltetett. De hát – ez az élet rendje, mondjuk ilyenkor.

Másrészt ez az a hónap, amelynek végén elindulnak az emberek a temetőkbe, valamilyen fel nem fedezhető eredetű, atavisztikus indíttatástól sarkallva, hogy rendet tegyenek a világban, az életekben, a lelkekben, hogy virágokkal rakják tele a sírokat, mert valamilyen megfoghatatlan, kifürkészhetetlen okból úgy gondolják, hogy csak a krizantémokkal lehet teljes az emlékezés, mert tulajdonképpen emlékezni mennek, voltakra, akik még megéltek egy dicső kort, akiknek a meséi mindig úgy kezdődtek, hogy „amikor még város volt a város és ember volt az ember…”, s tulajdonképpen ezeknek a volt-embereknek a biztonságos voltsága adja az erőt mostanság a túléléshez, a továbblépés önként vállalt kényszeréhez, ahhoz, hogy hittel mondják – érdemes vállalni a küzdelmet, a törődést, a gyűrődést, érdemes hinni abban, ami nincs, azért, hogy legyen; s aztán, ha kellőképpen feldíszültek a sírhantok, ha végre rendet tettek a temetőkben és a lelkekben, meggyulladnak a lángok, a kis gyertyafények, s ilyenkor a legcsodálatosabb ez az Erdélyország, amikor fény önti el a temetőket, a dombok tetejét – mert minálunk a temetők jobbára dombokon, hegyeken vannak –, s ha valamilyen csoda folytán a magasságból tekinthetnénk le, ámulatos látvány volna, ahogyan a sokmillió kicsiny fénypontból összeáll nagy fénylő egésszé a láng, s akkor talán megértenénk, hogy tulajdonképpen nem is annyira az elmenetkért gyújtjuk a lángokat, talán inkább önmagunkért, azért az önmagunkért, amelyben benne van valamennyi elődünk, minden ősünk, aki a maga rendjén lángot hordozott, azért az önmagunkért, amiben benne van minden hitünk és bizodalmunk.
És néhány éve őrtüzek lobbannak október utolsó vasárnapján a dombok tetején, egymásnak üzenve, hogy vagyunk, hogy itt vagyunk, hogy élünk és, hogy kinyújtjuk kezeinket egymás felé, mert egyek vagyunk és egyet akarunk, s az az egy valami lényünkből fakad, az az egy az a valami, amit őseinktől örököltünk a biztonság, hogy magunk dönthetünk sorsunk felől, hogy amint évszázadokon keresztül tudtuk, miként kell saját lépteinket igazítanunk, úgy most is tudjuk a mikéntet és a hogyant, és nem kell nekünk senki megmutassa az utat, amelyen mennünk kell, hiszen századok óta járjuk, lábuk alá simult e föld, eggyé váltunk vele, mert ő táplált és éltetett anyamód, az anyaföld, amely felnevelt és erőt adott a mindenkori folytatáshoz; utolsó októberi vasárnapokon nagy városi katedrálisokban és kis falusi templomokban ég felé száll a fohász, aztán fellobbannak a tüzek, világítanak a lármafák, a fények visszatükröződnek az emberek arcán s elvegyülnek a bizakodás mosolyával.
Így lészen ez idén is, október 27-én, ezen az idei utolsó októberi vasárnapon, s ezáltal leszünk egy kicsit jobbak, többek s erősebbek is, mert a békeidőben lobbanó lármafák, máglyák, fáklyák, gyertyák ezrei tudatosítják bennünk – nincs még itt a Kánaán, a harcot folytatni kell, mert az önrendelkezés visszaszerzése az egyetlen járható út, az az út, melyen talpunk alá simulhat az anyaföld. Ezeknek a tüzeknek az energiája pedig a lelkünkből fakad.

Dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár:
Kiáltó szó

– Kós Károlynak Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros magyarságához intézett szavai legalább olyan időszerűek ma, mint közel száz évvel ezelőtt: „A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. (…) Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk. Ezt kiáltom és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán…”.
Száz évvel a Kiáltó szó megjelenése után, mai kiáltó szóként, a Székely Nemzeti Tanács és támogatói október utolsó vasárnapján immár hagyományosan közös imára és őrtűzgyújtásra hívják mindazokat, akiket nem hagy közömbösen Székelyföld autonómiájának napja. Akik tudatában vannak, hogy leginkább a saját erőinkre, értékeinkre és áldozatvállalásunkra alapozhatunk. Miközben tanulnunk kell múltunk történéseiből, és fennmaradásunk érdekében szorgalmaznunk kell a kedvező demográfiai helyzet és jövőkép kialakítását. Azt vallva, hogy megmaradásunkat és fennmaradásunkat csakis a magyarság, a székelység nemzeti autonómiája biztosíthatja. Ebben a kérdésben nincs megalkuvás. A pozitív és követendő példák (Dél-Tirol, Katalónia, Skócia stb.) erre biztatnak. És reménnyel tölthet el az, hogy némi nemzeti összetartás mégiscsak kialakult a közös autonómiatüntetéseken, vagy éppenséggel ilyenkor, október végén, amikor azért imádkozunk, hogy legyünk képesek kivívni Székelyföld területi autonómiáját.
A megfelelőképpen értelmezett autonómia a mindennapi életünk szerves része, még azt is mondhatnám, hogy testi, lelki, szellemi, társadalmi egészségünk biztosítéka. Elég csak arra gondolnunk, hogy egyes tudósok megfogalmazása alapján az egészség autonómiát jelent, vagyis az egyén önállóságát. Ennek megfelelően az autonómiát (személyi, kulturális, területi) a mindennapi életünkben kell gyakorolnunk.
Az egészség (önállóság, önellátás) és az autonómia (önigazgatás) párhuzamba állítása folytatható. Amiként az egészség megőrzésének és fejlesztésének feltétele a szükséges ismeretek elsajátításán túl az egészséges magatartás kialakítása, az ismeretek és szabályok alkalmazása a mindennapi életben, azonképpen az önigazgatással kapcsolatos példák megismerése, az autonómia helyes értelmezése és gyakorlati megélése egyaránt erőfeszítéseket igényel mind az egyén, mind a közösség részéről.
Minden nehézség ellenére örökösen biztatóul szolgál, hogy az ENSZ közgyűlése által 2007. szeptember 13-án elfogadott nyilatkozat legelső cikkelye kimondja: „Az őslakos népeknek akár csoportként, akár egyénekként joga van az Egyesült Nemzetek Alapokmányában, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában és a nemzetközi emberi jogban elismert valamennyi emberi jog és alapvető szabadság teljes körű élvezetére.”.

Végül Vizi E. Szilveszternek, a Magyar Tudományos Akadémia akkor éppen funkcióban levő elnökének 2004 szeptemberében Bukarestben a Kisebbségek Európában elnevezésű konferencián elmondott beszédéből idézek: „A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a régiók, amelyek autonómiát élveznek, gazdasági növekedést, kulturális és tudományos fellendülést tapasztalnak. Ebben az értelemben a székelyföldi kulturális és területi autonómia terve mind az ott élő magyar kisebbség, mind a román nemzeti többség számára előnyös lehet. Ahogy azt az Európa Tanács határozata is kimondja, egy ilyen fajta autonómiára való törekvés mind a többségi, mind a kisebbségi társadalom javát szolgálja, valamint példaértékű lehet az európai demokratikus államok számára. Hiszem, hogy a XXI. században a személyes jogok biztosítása mellett a kulturális és területi autonómiához való jog szolgál a stabil és biztonságos Európa megteremtéséhez.”.

Szabó Előd, ürmösi unitárius lelkész, jelenleg a Berkeley-i Starr King Lelkészképző Egyetem ösztöndíjasa:
Világítsuk meg Székelyföld határait!

– A hívást otthon, Ürmösön mindig valaki meghallotta. Először az egyház; a templomban imádkoztunk, szavaltunk, énekeltünk, fáklyával vonultunk fel, és tábortüzet raktunk, hogy fényével mi is fölrajzoljuk magunkat, vágyainkat, reményeinket a nagy térképre.
Azután a Közbirtokosság vezetősége és néhány öntudatos székely érzelmű tagja gondoskodott arról, hogy lobogjunk mi is e jeles napon. Biztos vagyok benne, hogy idén is, amikor én a San Francisco-i Unitárius Univerzalista templomban végzek szolgálatot, lesz, aki majd föllobbantsa a lángot. Kalifornia szabad levegőjét, szabadságvágyát érezve és látva mi is sokszor hazagondolunk a mi dolgainkra…
… és aggodalom tölt el, a lelkiismeretfurdalás és önvád keserűsége gyötör. Jó lenne mindent, ahogy azt tenni szoktuk, ráfogni másokra: törökre, osztrákra, Trianonra és a kommunizmus súlyos átkaira, vagy a rendszerváltást követően is folytatódó magyarellenes közhangulatra.
Ez a stratégia mindig csak arra volt jó, hogy altassuk és áltassuk önmagunkat, hogy szavazatokat gyűjtsünk magunknak, és magyarázatot keressünk arra, hogy miért nem tudunk semmit sem tenni saját érdekeink érvényesítéséért.
Néha úgy érzem, hogy olyanok őrtüzeink, mint a csillagokat, gyertyákat felváltó ócska műanyag-fényeink karácsonykor. Csak látszat, kényelmes, ki- és bekapcsolható szükség szerint, de nem világít és nem melegít, mert üres és halott. És irányt sem mutat, és nem gyűjti közösségbe össze az embereket.
A legfájdalmasabb, hogy az erdélyi magyar, a székely lassan már senkiben sem bízik.
Politikai képviselőiben csalódott, mert bár szeretnek az országos politikai szennyen kívülinek látszani, mégis sokszor hivatkoznak arra, hogy csak a többség módszereivel lehet eredményeket elérni. Néha úgy érezzük, a módszerek tényleg azonosak, az eredmények azonban elmaradnak a várakozásoktól.
Csalódott az erdélyi magyar egyházában is. Sokszor jóindulattal, jó szándékkal küzdünk egyházi közösségeink anyagi fennmaradásáért, de vajon közben teljesítjük-e igazi szolgálatunkat? Beszélünk-e az igazságról, a szeretetről, az őszinteségről, Isten akaratáról akkor is, amikor hatalmasoknak vagy a többségnek kell közben ellentmondanunk, s ezáltal veszíthetünk pénzt, népszerűséget, világi befolyást?
Gyúljanak az őrtüzek, mutassuk meg a külvilágnak, hogy vagyunk, és maradni akarunk! De a tűz fényében vizsgáljuk meg arcunkat, lelkünket. Valljuk be magunknak, hogy minden erdélyi magyar ember és közösség végre hittel és hitelesen kell végezze munkáját és küldetését, hogy ne csak fellobbanjon a fény, de világítva utat mutasson, melegítve, égetve utat taposson az igazságnak és méltányosságnak!

Fotók: Csedő Attila

Share Button
Ennyien olvasták: 971

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

1 Hozzászólás

  1. Pintye Tamás október 20, 2019 at 1:57 du.

    Mi is lélekben Veletek vagyunk!
    Égjenek csak a lármafák, míg ki nem ég a gonosz Erdélyből.

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.