Központ
2017. augusztus 19. szombat, Huba
Derült
Szombat
Derült
Derült
Holnap
Derült
Eső
Hétfő
Eső

Grossmann Péter zongoraművész: A karácsony újragyújtja bennünk a reményt

Nagy-Bodó Tibor december 23, 2016 Aktualis

02-grossmann-pter

Egy német karácsonyi ének ezzel a sorral kezdődik: „Alle Jahre wieder…“ , vagyis „Minden évben újra…“.
Hát nem lehet ezt megunni? Minden évben és méghozzá mindig ugyanazon a napon! Hány új kezdeményezés, ifjúi lendület, sőt szerelem, házasság fakul, vásik el az állandó ismétlődéstől, beidegzett rutintól! De itt megtörténik a csoda. Nem vásunk el, nem fakulunk el. Újjászületünk!

Igen, újjászületünk, mert a karácsony minden évben és mindig ugyanazon a napon történő megismétlődése újra és újra gyújtja bennünk a reményt, mint az adventi, hétről-hétre bővülő gyertyafényt. Azt is mondják errefelé, hogy karácsony után már karácsony előtt van. Így is ki lehet fejezni az örvendezést a minden évben újra eljövő ünnepnek, az újra megszülető kisdednek. Csodálkozva kérdem magamtól: ki az, aki 68. évében is azt érzi, amit életében először, a csillogó karácsonyfa megpillantásakor érzett? Hogyhogy nem kezdték ki az évek az Eljövetelre való várakozást, a karácsony este leszálltakor a mindent átfogó harmónia érzését, a megérkezésre való boldog rácsodálkozást?

Bizony messzire kell visszapillantanom, ha a választ keresem. Mint minden gyermek, kistestvéremmel, Mártával együtt én is az ajándékokra vártam, kíváncsian, hogy teljesülnek-e kéréseim az Angyalkához, ahogy szüleimtől tanultam meg így nevezni azt a boldogító lényt, aki varázslatos szőke hajjal, hófehér szárnyakkal függött minden évben a karácsonyfán. „Mennyből az angyal…” – hogy is énekelhettünk volna mást, amikor végre megszólalt a csengő, és kitárult az ajtó a szobát egyedül megvilágító, csillogó karácsonyfa előtt?

De ezután sem némult el az ének. Édesapám a zongorához ült és felcsendült a Csendes éj, szentséges éj, a Stille Nacht, heilige Nacht.

Korai halála után én vettem át a „zenei szolgálatot”. Ez a csodálatos karácsonyi ének ma sem maradhat ki a szenteste hangjaiból. Sem a családi körben, sem pedig a templomi vecsernyén, ahol ilyenkor kialszanak a fények, és csak a karácsonyfa világítja meg szívet melengetően az éneklők arcát.

Igen, ilyenkor egy hang és egy lélek szólal meg. De nemcsak az énekben találkoznak az emberek.
Már írtam itt arról a csodálatos harmóniáról, amit a Szenteste áraszt. Talán ez az, amitől karácsonykor egymást keresik az emberek, rég nem látott rokonok egészítik ki a családot.

Mi sem ünnepelhettünk otthon csak „magunk között”. Édesapám bátyja, a városszerte ismert természetimádó, halász-vadász Brunó bácsi nem hiányozhatott családjával együtt a mi karácsony estéinken. Ők ugyan nem voltak régen látott rokonok, de csak velük volt teljes a kis karácsonyi gyülekezetünk. Ma is, távol a szülői háztól, elképzelhetetlen, hogy magányosan és nem fiam, menyem és három unokám körében töltsem a szentestét.

Az ének itt is megelőzi az ajándékozást.
Távol a szülői háztól, távol Erdélytől… Hogyan is éltem meg a karácsonyt 1982-ben, akkor még szökésnek számító ittlétem első évének végén? Persze, hogy sírva… Az addig soha nem tapasztalt csillogás az utcákon, épületeken nem hatott rám annyira, mint a mindenütt zengő karácsonyi énekek hallata. Ezt nem tapasztalhattam otthon az „ajándékok hónapjában”, ahogy hivatalosan nevezték az adventi időt.

A hit szabad gyakorlásának jele, még ha kereskedelmi célokat is szolgált, vásárlásra késztetve a járókelőket, meghatott és egyben tudatosította bennem, hogy egy szabad világba érkeztem. Akkor, harmincegynéhány évesen csak előre néztem, a jövőt, az előttem álló utat kutatva.
Évek múltával, mikor lassan évtizedekre nőtt a szülőföldtől való távollétem ideje, kezdtem el visszapillantani, keresni azt, ami összeköti a nyugat-, közép- és kelet-európai emberek lelkületét, ami másságuk dacára is közösséggé formálja őket a szeretet ünnepén. Azt hiszem a keresztény hit ez a kapocs. Ez fennállt már a vasfüggöny idején is, azzal a „kelet-nyugati” különbséggel, hogy a keleti oldal népeinek tudatos állhatatossággal kellett hitüket megőrizni egy istentagadó rendszer szorításában.

Ezt én is megtapasztalhattam kora gyermekkoromban. Akkor még hittanórára, úgynevezett vasárnapi iskolába járhattam a régi Baross Gábor utca és a Főtér sarkán álló evangélikus templomba.
Ott hallottam először a lutheri köszöntést: „Erős vár a mi Istenünk!”. Így üdvözölt Molnár János tiszteletes úr, akitől a keresztséget is kaptam. Ő még Kősziklának is nevezett, utalván nevem latin eredetére és Jézusnak Péter Apostolhoz intézett szavaira.

Első hittanórám kitörölhetetlen emlékként él bennem. De az is, ahogy nem sokkal később megfenyegették a Tanügynél Édesanyámat, hogy amennyiben tovább járat a hittanórára, elveszíti tanárnői állását. Ezt ő nem kockáztathatta, de soha nem próbált eltéríteni a vallástól, és így csak természetes volt, hogy 1972 januárjában az engem majdnem generációkon át kísérő Molnár János tiszteletes úrnál konfirmálva, ha megkésve is, de tagja lehettem városunk evangélikus gyülekezetének.
Mindezt miért mondom el a karácsony kapcsán? Nos, azért, mert ezek nélkül az emlékek nélkül nem alakulhatott ki bennem a Jézus születésének misztériumát előtérbe helyező karácsonyi tudat és érzés, nem élne ma bennem az erdélyi karácsony fába faragott és kőbe kalapált egyedisége.

Nemrég Budapesten láttam két nagy erdélyi mesterünk, Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor kiállítását a Műcsarnokban. Műveiknek szellemisége magába foglalja azt az erdélyiséget, azt a gyökeret, amit évtizedekkel mért távollétem sem tudott kiszakítani belőlem.

Így vált számomra az otthon töltött Karácsony Jézus születésének örömteli évfordulójával együtt erős vár, elszakíthatatlan kapocs szülőföldemmel.

A katolikus és protestáns világ legnagyobb ünnepe a karácsony és az ezt megelőző advent, hiszen az egyházi év is az első adventi vasárnappal indul. Németországba érkezésemmel csak tudatosult bennem a vallás népeket egyesítő ereje, túl szokásbeli különbségeken.

Így például itt nem szokásos a karácsonyi kántálás, a román kolindáknak sincs zenei, szokásbeli párhuzama. Viszont hasonló az ünnep jelentőségéhez méltó áhítat, mely eltölti a nagyszámú templomi gyülekezetet, a mély emberség és szeretet kisugárzása. Ezért nem éreztem és nem érzem magam idegennek itt. A szülőföldhöz köt az emlékezés az otthoni karácsonyokra, az ünnepet körülvevő szokásokra, az anyanyelvemen átélt egyházi szertartásra. Itt pedig otthonra leltem a hasonló lelkületű keresztények között. Hálás vagyok Istennek, hogy ezáltal megtapasztalhattam az emberi és keresztényi értékek éltető és egyesítő erejét.

Share Button
Ennyien olvasták: 608

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.