Központ
2019. november 18. hétfő, Jenő

Mindenszentek és a halottak napja Erdélyben

Nagy-Bodó Tibor október 31, 2019 Aktualis

fotó: Csedő Attila

A mindenszentek és a halottak napja közötti különbség nem mindenkinek világos, ami nem csoda: a két, egymást követő ünnepnap összemosódott a néphagyományban is. Régóta a halottakra való emlékezés szokásai, rítusai uralják mindenszentek napját is. A keresztény felekezetek tagjai és mások is ki szoktak látogatni a temetőbe a két nap valamelyikén. De érdemes tudni, hogy a reformátusok hivatalosan egyik ünnepnapot sem tartják meg. Szokásként meghonosodott az ő körükben is a temetőlátogatás, ám hivatalosan sem a halottak napja, sem a mindenszentek nem egyházi ünnepük. Ők a reformáció emléknapját ünneplik október harmincegyedikén. Az evangélikusoknál és az unitáriusoknál viszont egyházi szinten is nyilvántartják a halottak napját.

Baricz Lajos, marosszentgyörgyi római katolikus plébános:
Mindenszentek, halottak napja

– Amint természetben alábbhagyott az élet lüktetése, a vándormadarak itthagytak bennünket a téli hideg hónapokra, a táj levetette ünnepi ruháját és a dér hatására gyászba öltözött, úgy a mi életünkben is egyre nagyobb fontossággal jelenik meg az élet elmúlásának, változásának fájdalmas tudata. Mert mi életre születtünk, a nehéz körülmények ellenére is szeretünk élni. Mindenszentek, halottak napja környékén belénk hasít szeretteink hiánya, de felsejlik a mi egyéni és közösségi létünknek is a vége. Pedig mi élni akarunk azokkal együtt, akiket szerettünk földi életünkben. És hogy együtt lehessünk a már eltávozott szeretteinkkel, ezért kerekedünk fel és látogatjuk meg szeretteink sírját.
Érezzük, nem elég pusztán az emlékezés, szükség van a testi közelségre is. Ilyenkor elmosódnak a határok a lét és a nemlét, az élet és halál, az evilág és a túlvilág között. Az emberi nagyság tudata megszűnik, az oly nagyon óhajtott biztonság bizonytalanná válik. A magába szállás, a csend, az emlékezés, az emlékek idézésének, a letűnt időszak újraélésének ideje ez, az ismerős szempár megcsillanása, a szívet melengető hang csengése, a szerető ölelés, a bátorító kézfogás, az elismerő vállveregetés előtörnek élményeink tárházából, és a pislákoló gyertya fényében előjönnek szeretteink, és elfoglalják helyüket életünkben, színessé teszik napjainkat.
A vágy a halhatatlanság után! Mindegy, hogy hisz-e valaki vagy nem, szinte az is mindegy, milyen hitrendszer szerint éli életét, mert most a válaszfalak leomlanak. Megvallva vagy anélkül, de működésbe lép a szentek egységének valósága: mi imádkozunk szeretteinkért, akik még nem jutottak el Isten színelátására; a szentek, akik már színről színre látják az Urat, imádkoznak értünk, akik még tele vagyunk vágyódással és küzdelemmel, hogy majd mi is oda juthassunk.
Így utazom haza én szüleim sírjához mindenszentek körül, hogy egy időre feledjem a hiányukban átélt évtizedeket. Elmondom nekik örömeimet, hogy tudják, jól telik az életem. A bánatomat, könnyeimet, ha néha vannak, csak a szerető Jóistennek mondom el, habár tudom, hogy tudja úgyis.
Mindenszentek délutánján már szolgálati helyemen járom végig temetőinket, melyek tele vannak emlékező, nosztalgiázó emberekkel. Akik számára megszűnni látszik az élet lüktetése. Egyetlen nagy gondolat telepszik rájuk, mint a középkor szerzeteseire, akik valahányszor elmentek egymás mellett, csendben figyelmeztették egymást: Memento mori! Gondolj a halálra!
Gondoljunk mi is a halálra és arra, ami utána van: az örök életre!

fotó: Csedő Attila


Ötvös József, nyugalmazott református esperes, a Vártemplom volt lelkipásztora:
Erdélyi halottak napja

– Újkeletű szokásként vettük tudomásul pár évtizeddel ezelőtt az erdélyi református falvakban is megjelenő, teret hódító halottak napi mozgalmat, és mindez gyorsan jó talajra talált Erdély protestáns falvaiban is. Gyermekkoromban, szülőfalumban, Pókában még nagypénteken vonultak ki családtagok a temetőbe emlékezni, manapság nemcsak városról, hanem még határon túlról is hazaérkeznek temetői emlékezésre november elsején egykori falus feleim.
Tiszta hagyományú, Mezőség széli szülőfalumban október harmincegyedike még mindig közösségi ünnepnap, amikor a reformáció emléknapján tartott ünnepi istentiszteleten a 10-20-30-40-50-60 éve ott konfirmáltak érkeznek haza és vesznek együtt úrvacsorát. Így emlékeznek a kerek évfordulókkal azelőtt tett ígéretükre és fogadalmukra, és Erdély több vidékéről visszaérkezve megelevenedik egy apadásnak indult magyar református falu hétköznapra eső ünnepnapja, mert református falvainkban még mindig ünnep a reformáció napja – október harmincegyedike.
Másnap, november elsején keresik fel a temetőket, gyújtják meg a sírokra helyezett emlékmécsest, helyezik el a krizantém virágcsokrot, mert a hideg őszi napok beálltakor csak ez a virág él még a szabadban.
Református vallás tanítása szerint az utóbbi időben elterjedt halottak napi szokásnak nincs semmilyen bibliai eredete vagy teológiai magyarázata, legfeljebb ez is egy alkalom a temetőben vagy akár templomban tartott emlékező istentiszteletre. Igaz, ilyenkor kitakarítják a temetőket, elrendezik a sírokat és virággal töltik meg a sírhantok betonrengetegét.
Halottak napja nem ünnep. Ez magától értetődik, hiszen a temetőben nincs ünnepi hangulat, a halottakat nem szokták megünnepelni. Szerintem e nagyon mozgalmassá fejlődött halottak napi temetői eseménysorozat egyfajta kultusz, amelyben földi létből elköltözött szeretteinkre emlékezünk, és ennek méltósága teszi fontossá november elsejei, sírokat felkereső utunkat.
Úgy látszik, nagy szükségünk van nekünk erre a lelki jóvátételre, mert hatalmas tömeg érkezik vissza halottak napja tájékán határon túlról vagy városról falura, ahol felnevelő szülők emlékhelye tisztul meg egy gyertyafényes őszi estében.

fotó: Csedő Attila


Nagy László unitárius lelkész:
Szeretettel emlékezzünk!

– Az erdélyi embernek, bárhol is született a Kárpát-medencében, falusi vagy városi környezet határozta meg gyermek és ifjúkorát, a halottaknapi készülődés és az est különös hangulata mély nyomokat hagyott lelkében. Élhet ma a Kárpát-medencében, vagy a világ bármelyik településén, ilyenkor a temetők különös világa megelevenedik és beszélni, mesélni kezd. Megszólal a múlt a nagyszülők, szülők, gyermekek, testvérek hangján s a gyökerek hűséget kérnek. Felelősséget a múlt tanúi, őseink, szeretteink, temetőink iránt.
Harminchat évi lelkészségem idején minden november elsején délután szertartást végeztem akár temetőben, akár templomban. Volt, amikor fehér hótakaró borította a temetőt, volt, amikor zuhogott az eső, volt, amikor őszi napfény ragyogta be a szomorú arcokat. Az időjárás változhatott, de a kegyelet tisztasága az mindig ugyanaz volt. Most, amikor a halottak napjának hatásáról és emlékeimről kell írjak egy pár sort, írhatnék e nap teológiai megközelítéséről is, vagy épp idézhetnék a regék és mondák világából, nem ezt teszem. Ilyenkor mindig egy gyermekkori emlékem él és látogat meg. Szülőfalum temetője a falu egyik végében van, mi a másik faluvégen laktunk.
A megemlékezést megelőző napokban édesanyám kitakarította a sírokat, és sokszor mesélt gyermekkora emlékeiből, hogy akkor mi unitáriusok nem tettünk gyertyát a sírokra, csupán a kiskertekben akkor már virágzó, apró krizantémot tettek a tisztelet jelképeként szeretteik sírjára. Nem voltak holland virágok, pirosló mécsesek, kilószámra vásárolható gyertyák, nem volt versengés a virág- és gyertyaözönben, hanem őszinte, fájdalmas emlékezés és reménység. Szorosan álltak egymás mellett az élők!
Amikor szürkülődött, elindultunk hárman, egy pár gyertyát szorongattam kezemben, csendesen menegettünk a szomszédból is akkor indulókkal, majd amikor a Falumezején a katlanokhoz értünk kitárult előttünk a tér és egy fél kilométer távolságból gyertyafényözön ölelte át a lélekben szeretteiket kereső temetőbe indulókat. Ez a kép kitörölhetetlenül és nagyon tisztán él emlékeimben. Úgy őrzöm, mint egy féltett kincset, nagyon vigyázok rá. Pedig csak egy pislákoló gyertyafénytenger csupán. De benne egy közösség lelke ragyogott! Álltunk szeretteink sírja mellett, majd az est csendjében, a sírok mellett suttogók hallhatták, amint itt-ott felcsendült egy szomorú dal, nóta. Ilyenkor a cigányzenészek, egy kis pénz reményében, elmentek az ismert „jó múlati emberek” sírjához és ott felcsendült egy-egy nagyon jól ismert nóta.
Testi halál van, de az emberséggel és szeretettel megélt és ledolgozott „életet” nem lehet sírba zárni. Ilyenkor sokan, nagyon sokan voltunk együtt a temetőben! Élők és holtak igaz szeretetben. Emlékszem, amint suttogták mellettem, hogy épp akkor kinek a sírjánál muzsikálnak. Egymás nótáját is ismerték! Hol van már ma ez a világ. Kit érdekel ma mások testi, vagy lelki fájdalma, vagy öröme. Először ott hallottam, a temetőben a Szomorú vasárnapot, egy pár évvel később édesapám sírhantja mellett! Aztán belekondultak a harangok az est békéjébe, hogy megszólaljon a lélek imádságos hangon, és a templom áhítata hídként kösse össze azt az összetörhetetlen és elfogadhatatlan falat az élők és elhunyt szeretteik között. De miért is keressük a holtak között az élőt?
Kérdezhetném én is önmagamtól. Így nem teszek mást, a megemlékezés tisztaságában, csak csendesen és békésen megállok, kitárom karom és átölelem mind azokat, akik mindig az enyémek maradnak!

fotó: Csedő Attila


Ft. Obermájer Ervin, a gyulafehérvári szeminárium prefektusa:
A krisztusi életút ünnepe

– Gyermekkorom egyik legkedvesebb ünnepköre Szent András havának első két napja, a Mindenszentek és a Halottak napja. Életem e kezdeti időszakát szépen átszőtte egy kedves, népi hiedelem, amit akkoriban nagymamámtól hallottam, és amelyre ma is nosztalgikusan és szeretettel emlékezem.
Történt ugyanis, hogy egy alkalommal, Mindenszentek napján, nagymamám azt mesélte nekem, hogy az ünnep estéjén, az angyalok megfújják a mennyei kürtöket, és a Jóisten egy napra, a Halottak napjára, hazaengedi a családokhoz tartozott üdvözült lelkeket, elhunyt szülőket, nagyszülőket, és más családtagokat, hogy közöttünk lehessenek.
A történet lényege mindmáig élő teológiai igazságot takar. Nevezetesen, hogy minden korok embereit Isten az üdvösségre rendelte, és tulajdonképpen sokan érték el azt, hogy Istenben saját létük forrását szemlélhetik a mennyek országában. A Katolikus Anyaszentegyház e két jeles ünnepét, a Mindenszentek ünnepét és a Halottak napját nem értelmezhetjük egymás nélkül, ugyanis, mint ahogyan az ünnep nevében is benne foglaltatik, ezen a két napon azokra emlékezünk, akik ugyan elköltöztek ebből a világból, de előttünk járnak az üdvösség elnyerésében és keresztény életpéldában. S tulajdonképpen mi is arra vagyunk hivatva Krisztusunk szavai szerint, hogy elérjük azt: „Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek… hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” (Jn 14, 2-3)
A szentek közössége bennünket is kötelez, és az ember mi másban találhatna életszerű követendő példát, mint olyan emberekben, szentéletű édesanyák, édesapák, papok, szerzetesek életpéldájában, akik egyszerű emberek voltak akárcsak jómagunk. Mi hozhatná közelebb az emberhez a krisztusi értékeket, azok élhetőségét és hitelét, mint az, ha az Istent kereső emberek rácsodálkoznak arra, hogy az más emberek által is megtalálható és követhető volt.
Valójában az ünnepkör jelentősége nem is annyira az üdvözült szentekre vonatkozik, hanem egy csodálatos Istentől kapott életutat, ünneplünk, mely feltárja, megvilágítja számunkra a megváltás nagy művét, Isten gondoskodó szeretetét. Csupán rajtunk áll, hogy követni kívánjuk-e elődeink, szentjeink istenfélő magatartását, melynek alapvetése az Isten iránt érzett szeretet volt: „Az igazak életére gondja van az Úrnak, örökségük megmarad örökre.” (Zsolt 37,18)
Ez az ünnepkör ugyanakkor jelentőségteljes szimbólumrendszerével is megvilágítja az előbb leírtakat. Mindenekelőtt ott van az ima, a fohászok, melyekkel elhunyt szeretteinkét, a mennyországba úton levőkért esdeklünk Isten előtt. Aztán a fényt árasztó, világosságot adó gyertyák, jelként Krisztusra mutatnak, mint olyan fényre, mely ki nem huny az éjszakában. Valamint a virágok, melyek szeretetünket és összetartozásunkat jelképezik, ezért díszítjük fel velük azokat a sírokat, ahol szeretteink földi maradványai nyugszanak. Megemlékezésünk, hitünkhöz való ragaszkodásunk legyen fény, szeretet és fohász, mely felekezettől függetlenül bevilágítja e világ sötét éjszakáját. Éljük ezt az ünnepet tovább minden nap, órában és percben, és szülessen meg bennünk, a már mennyországban lakozó családtagjaink és Szent Pál apostol üdvösséges felismerése: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.” (Gal 2,20)

fotó: Csedő Attila


Kecskés Csaba unitárius lelkész-esperes:
Élők és holtak

– November elseje minden esztendőben a múltba tekintés, elhunyt szeretteinkre való kegyeletes emlékezés napja. Számomra november elseje a gyermekkori emlékeket is eszembe juttatja esztendőről-esztendőre.
Szülőfalum Szabéd temetőkertje jut az eszembe, amelyről a falu nagy fia, Szabédi Székely László költő A szabédi hegy alatt c. versében így ír: „…A szabédi temető kicsi hegyen nagy lejtő, De olyan szép temető a világon nincs kettő…”.
Valóban a szabédi temetőkert tavasztól őszig virágos és gyümölcsöskert, az esztendő minden évszakában gyermekkori játszadozásaink boldog színhelye volt.
November elsejének, a halottak napjának is szép, sejtelmes, titokzatos hangulata volt minden esztendőben Szabédon. A domboldalon fekvő temetőkertet sok-sok gyertya fénye világította meg. Mi, gyermekek gyertyát gyújtottunk a két világháború hősei és áldozatai emlékművénél, és a világháborúban Szabéd határában elhunyt és a szabédi temetőben eltemetett két orosz katona sírján is.
A halottak napi esti istentiszteletnek is különös hangulata volt. Gyermekként a szépséget, a fényt, a ragyogást láttam a halottak napi világításban, amelyet római katolikus keresztény testvéreinktől az unitárius vallású keresztény emberek is átvettek. Emlékszem, gyermekként mennyire csodálkoztam és megdöbbentem, amikor egyik sír mellett egy idős férfi zokogott. Elhunyt hitvestársát siratta. Talán ekkor értettem meg először, hogy a halottak napi szépség, fény, ragyogás mögött mennyi szomorúság, fájdalom, veszteség és bánat húzódik meg.
Felnőttként, kezdő lelkészként első temetési szertartásaimra készülve olvastam a következő szép gondolatot: a gyémántról azt tartják, hogy annyi fényt sugároz magából éjszaka, amennyit magába szívott nappal. Halottaink a mi gyémántjaink. Annyi lelki fényt sugároznak reánk az elmúláson túlról, amennyi szeretetet, jóságot, törődést kaptak földi életükben.
A halottak napja az élőkről és a holtakról egyaránt szól. Pontosabban fogalmazva a földön élőkről és az öröklétben élőkről szól egyaránt. Lukács evangéliuma 20. részének 38. versében Jézus ezt mondja: „Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké. Mert az Ő számára mindenki él.”. Ezt a jézusi gondolatot úgy értelmezzük, hogy Isten földi életünkben velünk és mellettünk van. Ő a mi szerető és gondviselő Istenünk. De nem csak az élőkkel van, hanem velünk van a halál után is, az örökéletben. Azokkal is, akik elköltöztek e földi létből, és akik lélekben és szeretetben Istennél, Istenben élnek tovább. Egy nagyon szép és nagyon emberi írás került hozzám néhány évvel ezelőtt. Egy néhai marosvásárhelyi értelmiségi, dr. Cseh Zoltán írása, aki barátjának, iskolatársának bátorításként, biztatásként írta levelét. Egy néhány sorát idézem, amelyek az elmúlás, az örökélet kérdéseire igyekeznek választ adni: „… Megmaradt a kérdés, mi lesz azután? Ma már tudjuk, hogy Énünk másik két alkotó eleme a szellem és a lélek. A szellem túlélheti még sokáig a testet az ember alkotásaiban, ha tudott életében valamilyen téren maradandót alkotni. Erre sok példát találunk a történelemben, de ez is a földi élethez tartozik. A lélek azonban elhagyja a testet, mert nem földi eredetű, s visszatér abba a dimenzióba, ahonnan származik. A lélek tehát tovább él, mert létezése örök, s így találkozhatnak majd azok a lelkek, amelyek a földi életben szerették egymást. Ez a legerősebb támpont a pozitív gondolkodásban, az időskori kétségekben, elbizonytalanodásban, ha megértettük testünk és lelkünk igazi összefüggéseit: az egyik mulandó, a másik örök jellegét, ami kifejezi ugyanakkor az érzékelhető, tér-idő által meghatározott anyagi világunk mulandóságát, valamint a másik, nem anyagi jellegű, érzékeink számára nem hozzáférhető világ (dimenzió) változatlan, örök voltát, ahol a tér és az idő fogalmai nem léteznek…”.
November elseje és az azt megelőző és követő napok minden esztendőben közelebb hozzák egymáshoz az élőket és holtakat, a jelenvaló világban és abban az ismeretlen másik világban, Isten végtelen világában létezőket. Megérezzük ilyenkor szeretteink síremlékénél, gyertyák fénye mellett, vagy éppen távolabb élve, de rájuk gondolva, rájuk emlékezve, hogy ők bennünk, szívünkben, lelkünkben, gondolatainkban élnek tovább.
Mindig velünk lesznek, amíg csak élünk a szeretet és emlékezés örök világában, mint ahogy tovább élnek abban a másik világban is, Isten végtelen szeretetében.

fotó: Csedő Attila


 

Share Button
Ennyien olvasták: 760

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.