Központ
2017. augusztus 22. kedd, Menyhért, Mirjam
Derült
Ma
Derült
Eső valószínű
Holnap
Eső valószínű
Derült
Csütörtök
Derült

A történelmi egyházak hűtlen vagyonkezeléséről

Ferencz Zsombor április 11, 2015 Vélemény

zsombor_kpontAz erdélyi magyarok az átlagnál is jobban ragaszkodnak a hagyományokhoz. Ezt a konzervatív eszmék felvállalása, valamint a kisebbségi lét mindennapos veszteségei elől való menekülés is alátámasztja. A konzervativizmus pedig nem más, mint a jövőnk zálogát képező, korábban megteremtett értékek megőrzése, óvása. A történelmi egyházak viszont, a ránk jellemző aggályok felismerése ellenére sem fordítanak kellő figyelmet a magyarok zömét magukba foglaló református, katolikus és unitárius közösségek gondozására. A történelem folyamán megszerzett anyagi javakat nem használják fel olyan „konzerváló” intézkedésekre, amelyek által mi, Isten „bárányai” egy szebb és jobb jövőre számíthatnánk. Gyakorlatilag nem találjuk meg azokat a beavatkozásokat, amelyek az adóként behajtott összegeket, főleg a tisztán nyereségalapú ingatlan-bérbeadási tevékenységből származó horribilis bevételeket az egyháztagok rendelkezésére bocsátanák. Amelyek a megszerzett javak visszatérülését és végső soron a „nyáj” boldogulását eredményeznék. Erdély legnagyobb magyar lélekszámú településén, Marosvásárhelyen a fenti kijelentéseket – sajnos – számos elokvens példa bizonyítja.

Az unitárius egyház látványos megvalósítása, a „Borsos Tamás sarkán” álló impozáns épületegyüttes évek óta üresen áll. Olyan, mint a parlagon hagyott termőföld, amelyet nem használnak ki a gazdák. Erre még az állam sem ad támogatást, hát akkor hogyan adjanak a hívek?

A katolikusok „vállalkozásai” bármennyire is virágzóak, az egyház tagjai nem részesülnek belőlük. A kötelező vallásórák megtartásán kívül, Isten szolgái nem folytatnak olyan közösségépítő tevékenységet, amellyel a templom közelébe csalogatnák a fiatalokat, és akár világi foglalkozások megszervezése által is, hatékony alternatívát nyújtanának az énjüket kereső tinédzsereknek. A legnagyobb iskolaépületeinket hosszú-hosszú évtizedekre a román állam, illetve a többnyire ortodox vallású diákok rendelkezésére bocsátották, és nem tudhatjuk, hogy mi történt és mi történik az onnan, valamint a többi ingatlan-üzérkedésből származó nyereséggel. Talán Gyulafehérvárról kellene számadást kérnünk a vásárhelyi papok „közösségépítő” intézkedéseiről.

A református egyház egyetlen említésre méltó gesztusának a Bolyai Farkas Elméleti Líceum befogadása és megtűrése számíthat, bár a kolozsvári példából kiindulva, az is előfordulhat, hogy eredményesebb lett volna a kiköltöztetési hercehurca. A többi, korábban állami intézményeknek otthont adó épületben ma már többek között irodaszert és péksüteményt vásárolhatunk. Felekezeti hovatartozástól függetlenül. És szintén vallási diszkriminációtól mentes az a nemrégiben kibővített főtéri öregek otthona, amelyben a rászorulókat nem a saját közösségük soraiból származó, megöregedett és rászoruló egyháztagok közül választják ki, hanem a megfelelő anyagiakkal rendelkező, fizetőképes állampolgárokból. Éppen úgy, mint a kegyetlen, embertelen és Istentelen piacgazdaságban. Nyitva áll a kapujuk mindenki számára, aki meg tudja fizetni a szolgáltatást. A többiek pedig majd a túlvilágon valahogy elboldogulnak. Ez lenne az egyház önzetlen gondoskodása, csak ennyire futotta a kolozsvári püspökség közösségépítő intézkedéseiből? Ehhez kellett a nagy felhajtás, az öntömjénezés, az ünnepi megnyitó?

A fenti példákon túlmenően még inkább elítélendő az a megmagyarázhatatlan kapzsiság és haszonlesés, amellyel a központi temetők működtetését intézik. Ezek a földterületek az öntörvényű egyházak kedvenc vadászmezői. Minden egyes sírkő gyakorlatilag egy kis aranybánya a felekezeti elöljárók és a temetőgondnokok számára. Nincs más dolguk, mint az ellenszolgáltatás nélkül megszerzett, biztos bevételforrást adminisztrálniuk.  A hozzátartozóknak a sírokat „ki kell váltaniuk” és karbantartási díjat kell utánuk fizetniük, de nem szabad azokat megvásárolniuk vagy örökölniük. A halottat ilyen alapon még jó pár évig nyúzzák, kínozzák, amíg teljesen elporlad vagy a nyüvek megemésztik. Szép kis gondoskodás az anyagi javakban dúskáló egyházaink részéről. Egy kis iróniával akár azt is mondhatnánk, hogy jogos a hozzáállásuk, hiszen a lélek a fontos, nem a test.

A felsorolt jelenségek szinte minden erdélyi magyarlakta településen megfigyelhetőek. Az egyetlen különbség talán az, hogy a székelyföldi egyházközösségek jobban felkarolják a híveiket, míg a nyugati határ felé haladva egyre inkább fogy a gondoskodás, és előtérbe kerül „az arany, a tömjén meg a mirha”.

Share Button
Ennyien olvasták: 417

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.