Központ
2018. július 21. szombat, Dániel, Daniella

Birkák és trollok kora

Központ január 16, 2018 Vélemény

Az „úgy vagy jó, ahogy vagy” típusú szólamok korában hogyan változott meg a hozzáállásunk a kritikával szemben? És hogyan reagálnak a kritikára manapság a hatalom gyakorlói?

Tudják, hogy kit tartanak jelen pillanatban a világ legismertebb, egyben legsértődékenyebb emberének? Donald Trumpot! Az Egyesület Államok elnöke semmiféle kritikát nem szívlel, azoknak pedig, akik bármit megfogalmaznak ellene, kabinetje, vagy családtagjai viselt dolgai miatt, gyermekded és vehemens módon vág vissza, főleg a világhálón. Aki kritizálja, az az ő meglátása szerint mind hazudik, gonosz, és egyébként is túlértékelt munkásságú senki, mint például Meryl Streep.

Azt már rengeteg elemző cikkben megszólaltatott számos szakember megállapította, hogy Trump a megnyilvánulásai alapján valószínűleg narcisztikus, azaz önimádó személyiségzavarral küzd, erre utal többek közt az is, hogy grandiózussá nagyítja saját fontosságát és értékét, feljogosítva érzi magát olyasmire, amire más nem, a kritikára pedig túlérzékenyen és rendkívül arrogánsan reagál. Mindez azért igazán aggasztó, mert a világ egyik nagyhatalmának élén, óriási nyilvánosság előtt teszi ezt.

„Handabandázó kocsmatöltelék” kontra „okos politikus”

Arra, hogy egy politikus ilyen furán viselkedik, nem hajlandó semmilyen kritikát elviselni és felrúgja a társalgás szabályait, már volt példa korábban. Egy politikust arra tartunk, hogy ne sértődjön meg, ezzel szemben Trump úgy tesz, mintha a szomszéd asztalnál ülne, és leöntöttük volna egy pohár borral. Persze az, hogy idáig jutottunk, nem egyik pillanatról a másikra történt, a politikai kommunikáció átalakulásának köszönhető. A televíziózással a politikai pártok bejutottak az emberek nappalijába, majd fokozatosan finomodott az eszköztár: utánamentek az embereknek azáltal, hogy elemezték, mikor és milyen médiát fogyasztanak, és egyre közvetlenebbül szóltak hozzájuk.

Ennek eredményeképpen Tony Blair és pártja a 90-es évek végén már kezdte kiiktatni a médiát a forgalomból. Nem az történt, hogy adtak egy interjút, aztán az újságíró abból írt, amit gondolt, hanem megrendezték a saját eseményeiket, meghatározták, hol lehet a kamera, az újságírók pedig megkapták a készen megírt cikkeket.

De ez Magyarországon is így van, Orbán Viktor a nagy, fontos beszédeit nem a Parlamentben mondja el, hanem szabadegyetemeken, évértékelőkön, azt sugallva ezzel, hogy nem a többi politikusnak, hanem az embereknek beszél.

Az amerikaiak nem voltak felkészülve arra, hogy mi történik, ha az elnök egyáltalán nem úgy viselkedik, ahogy azt egy elnöktől elvárnák. Még George W. Bush is megtanulta, hogy ha valamit nem tud, akkor ne nyilatkozzon róla. Trump akkor sem tartja a száját, ha valamiről csak a leghalványabb fogalmai vannak. Ráadásul mindenféle témában súlyos, alulinformált kényszerképzetei vannak, aminek az egyik fő szereplője maga a média, állítják a szakértők.

Nem mondtam semmit, azt is csak halkan!

Sokszor lehangoló és gyomorforgató, hogy emberek hogyan beszélnek nyilvánosan, akár személyesen, akár Facebookon, akár anonim módon, de gondoljunk csak a 80-as évek dokumentumfilmjeire. Ha a riporter bárkit megállított az utcán, hogy megkérdezze akármiről, szinte mindenki reakcióján látszott a riadtság. Az illető megpróbált úgy tenni, mintha ott se lenne, és úgy válaszolni, hogy abban lehetőleg ne legyen állítmány. Ennek a bénító „bocsánat, hogy élek, nincs véleményem” attitűdnek még most is láthatóak a nyomai, például egyetemi órákon, diákok esetében, akik egy banálisan egyszerű kérdésre sem mernek válaszolni. Európában minél inkább megyünk nyugatra, annál nagyobb értéke van az expresszivitásnak, annak, hogy az egyén fontosnak tartja, hogy ne hallgasson. Kelet felé pedig sok esetben még mindig inkább a „ne szólj szám, nem fáj fejem” elv érvényesül. Éppen ezért sokkal jobb, hogy legalább kifejezik az emberek a véleményüket, még akkor is, ha sokszor olyan otromba módon, amitől feláll az ember hátán a szőr.

Csakhogy a konformizmus sok szempontból fennmaradt a társadalomban, és ez ahhoz vezet, hogy lassan a beszólás, a trollkodás, az agresszivitás válik alapnormává.

A szemétkedés az új trend, ami többek között az autósok viselkedésében is meg lehet figyelni. De találtam már olyan webáruházat, ahol „What doesn’t kill you disappoints me” (Ami nem öl meg téged, az csalódást okoz nekem.) feliratú pólót reklámoznak. Hogy miért ír ki ilyet valaki magára, vagy ok nélkül azt, hogy „fuck you”, bárkinek, aki szembejön vele az utcán? Arról nem is beszélve, hogy ez a trollkultúra nagyon fontos módon beágyazódik a megosztáson alapuló social média környezetébe, ahol nem professzionális médiaszövegeket lát az emberek többsége, hanem webkettes majomkodásokat, ami a liberalizmus történetében egy nagy civilizációs fordulathoz járul hozzá.

Ahogy megyünk nyugatabbra, az emberek egyre inkább elfogadják egymás véleményét, tudnak vitatkozni, lehet kritikát megfogalmazni. Nálunk sajnos viszont még olyan mértékű a bizalmatlanság, hogy egy üzlethez mindenki visz minimum két ügyvédet, mert az a hozzáállás, hogy a másik biztosan át akarja verni.

Timár Tímea

Share Button
Ennyien olvasták: 529

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.