Bukott nebulók árnyékában
A politikai számonkérés nem tartozik az erdélyi magyar pártok kedvenc tantárgyai közé. Az évek során olyan közhangulat alakult ki, amelyben illetlenségnek számít az újságírói rátartiság. Bevett szokássá vált, hogy a kérdezőnek könnyen kezelhető kérdéseket kell megfogalmaznia, a politikusnak pedig a kérdéstől függetlenül bármit szabad válaszolnia, mintha egy gyengeelméjű hallgatósággal lenne dolga. Persze előfordul, hogy ez a túlzott udvariasság olyan visszaéléshez vezet, amelyben a kesztyűs kézzel bánó újságírónak vagy a kérdést megfogalmazó hallgatónak övön aluli ütéseket, kioktatást és elnémítást kell elszenvednie. Ennek az erdélyi magyar sajátosságnak az lehet a magyarázata, hogy a minket képviselő politikusok, bár általában a hatalom oldalán állnak, mégis kisebbségi, vagyis hátrányos helyzetű szerepkörben tetszelegnek, ezáltal pedig „kikoldulják” maguknak a mindenkori választói empátiát. Egy „többségi” demokráciában a kényes kérdéseket is fel szokták tenni, és amennyiben a válaszok alkalmatlannak bizonyulnak, ez választási kudarccal vagy lemondással járhat.
Nálunk más a helyzet, hisz itt mindig fennáll a „most vagy soha” életbevágóan fontos esete. Az évek óta megoldatlan problémák ellenére is, eddig minden alkalommal a „most” győzedelmeskedett a soha felett. Az eddig megszervezett választások során a jelöltjeink mindig bejutottak a bukaresti és a brüsszeli parlamentbe. Úgy is mondhatnánk, hogy jól szerepeltek, mindannyiszor „átmenő jegyet” szereztek.
A kérdés azonban az, hogy kiérdemelték-e ezt a minősítést, vagy minden csak a kényszerhelyzetnek, a kieséstől való félelemnek és a kisebbségi retorikának tulajdonítható? Mi történt volna ezekkel a politikusokkal, ha egy „autonóm” választáson kellett volna megméretkezniük? Természetesen sok olyan személy dolgozik a képviseleti szervezeteink körül, aki jól végzi munkáját és megérdemli a szavazók bizalmát, de összességében véve egy olyan szakadás állt be a pártvezetők és a választók közé, amely a kisebbségvédelmi politikát hatalom- és pénzhajhászó tevékenységgé degradálta.
A számonkérés elől menekülő politikusok, kormánytagok és képviselők leginkább ahhoz a nebulóhoz hasonlítanak, aki nem készítette el a házi feladatát, és a tanára előtt magyarázkodni kezd. A megoldatlan házi feladatok között találjuk a székelyföldi gazdasági fellendülést, a magyar egyetemek ügyét, a korábbi ellenfelekkel való újabb lepaktálást, a közelmúltban született koalíciós ígéreteknek a kikövetelését. A nebulók leggyakoribb kifogásai az alábbiak: „Elnézést, nem volt időm, de a jövő órára bepótolom. Nem akarom ezt a kérdést feszegetni, beszéljünk inkább másról. Nagyon sokat tanultam, de nem értettem meg a feladatot. Mindent bepótolok, csak ne kapjak ma rossz jegyet. A többi tantárgyból is sok házi feladatot adtak. Ez a másik csoport feladata volt. Az vizsgára majd jobban felkészülök. A tanárok (vagyis a kényelmetlenkedő újságírók) véleményére nem kell adni. A pénz számít, nem a tudás (vagyis a hatalmi pozíció a fontos, nem az ígéretek betartása és betarttatása).” Ilyen nebulókra bízták az erdélyi magyar érdekképviseletet, a folyamatban lévő közéleti ügyeink megoldását. Pedig szükség volna a leckéit jól végző, vagy legalább a hibáit és mulasztásait, valamint ennek következményeit felvállaló becsületes tanulókra is.
