Központ
2018. július 19. csütörtök, Emília

Egy város, két világ

Központ június 26, 2014 Vélemény

LaciokMORGÓ  

Egy város,  két világ

Néhány évvel ezelőtt, amikor még a multikulti volt divatban – már nincs? – egy sajtóbeszélgetésen vettem részt. A helyi média szerepéről folyó könnyed eszmecserén elkerülhetetlenül szóba jöttek  a magyar-román kapcsolatok is. Felvetődött, hogy a két etnikum sajtóját olvasva a külső szemlélő számára úgy tűnhet, nem ugyanarról a városról szólnak. Igen, Marosvásárhelyen két etnikailag, nyelvileg, kulturálisan különálló közösség, teljes helyi társadalom él egymás mellett. És a kettő között nincs, vagy csak alig-alig van átjárás.

Tény, hogy mind értékrendben, mind témaválasztásban, -kezelésben, mind hangvételben, stílusban eltér egymástól a helyi magyar és román nyelvű média. Még a látszólagosan mindkét helyi társadalmat egyaránt érdeklő közös ügyeket illetően is más és más a románok és a magyarok viszonyulása. Sarkítva: amíg a románokat a helyi hatalmi viszonyok, a gazdasági problémák érdeklik elsősorban, addig a magyarokat inkább a hagyományápolás, a kultúra, a környezetvédelem, azokra reagál érzékenyebben. A jelek szerint még a sportéletet is mintha felosztották volna egymás között: a foci, a teremfoci – a szponzorokat, illetve vezetőségi tagokat illetően – elsősorban román érdekeltség, a kosárlabda, a kézilabda és néhány egyéni sportág magyar. Legalábbis annak tűnnek.
A városnapokhoz is eltérően viszonyul a két helyi társadalom. Kezdetben inkább a kulturális rendezvényekre, a hagyományokra, a népművészetre koncentráltak a szervezők, aztán szép lassan elbalkánosodott a rendezvénysorozat, háttérbe szorultak a helyi jellegzetességek, eluralkodott a hangos zenebona, az elmaradhatatlan mánélé kíséretében folyó mértéktelen csórékolbász-zabálás és sörivás. És ami azzal jár.    
Az épített örökséghez is más és más viszonyulás érhető tetten.  Természetes módon a magyaroknak fontosak a régi utca- és térnevek, a város régi arculatának, jellegzetes épületeinek megőrzése. Ezzel szemben a románok, különösen az elsőgenerációsok, köztük a városvezetők számára másodrangú jelentőséggel bír a múlt, ők a „jövőre” koncentrálnak. Sőt, az etnikai felsőbbrendűség jegyében gondolkodók, gyűlölködők ösztönösen, zsigerből törnek mindenre, amihez nincs közük, amihez nem kötődnek, kötődhetnek.  
Lehet, hogy átlépem most a polkorrektség – mi fán terem az, ki a fészkes fene találta ki, tette kötelezővé, s milyen jogon? – határait, de állítom: vannak, s nem is kevesen, akik – igen, a múltat végképp eltörölni vágyók egyenes ágú szellemi leszármazottai – éppen most próbálják belakni, végleg saját birtokukba venni a várost, s ebben igencsak zavarja őket, hogy élnek itt még rajtuk kívül olyanok, akiknek fején másként tapad a haj, s akiknek ajkán másként csörömpöl a szó.
Ha netán szóba kerül az autonómia, sokan, akik nem értik, vagy szándékosan félreértik, miről beszélünk, azzal utasítják el: mire jó az etnikai alapú elkülönülés, hiszen milyen jól megvoltunk – mármint ők! – együtt. Együttélést emlegetni lehet, elvárni annál kevésbé. Ahhoz más emberanyagra, más gondolkodásra lenne szükség. Ha csak a vegyes iskolákra gondolunk, ahol a magyar tanulók, a magyar pedagógusok rendre számbeli hátrányba kerülnek, majd másodrendű, megtűrt csoportként kezeltetnek, bizony érthető az etnikai önigazgatás iránti vágy.    
Az eddigiekből is az tűnik ki, hogy a legtöbb, amire mai magyarok és románok törekedhetünk: a békés egymás mellett élés. A többi üres szócséplés.

Share Button
Ennyien olvasták: 371

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.