Az Európa sorsát közvetlenül érintő egyik sarkalatos probléma a napjainkban már elcsépelt és az unalomig tárgyalt BREXIT. A szigetország EU-ból való kilépésének ötletét sokan egyszerűen csak rossz viccnek tartották, mondván, hogy a britek csak fenyegetőznek, így próbálnak előnyösebb gazdasági-kereskedelmi pozíciókhoz jutni. Egy szép napon azonban kiírták a népszavazást, magyarán: kikérték a brit társadalom véleményét. A nagy horderejű kérdésre emberek milliói adtak gyors, frappáns választ. A szavazók 51,9 százaléka döntött Nagy-Britannia EU-ból való kilépése mellett, 48,1 százaléka pedig a bent maradás mellett voksolt. A kilépést szorgalmazók győzelme felért egy földrengéssel, ugyanis Európa vezetői meg voltak győződve, hogy a bent maradás mellett szavazók simán nyerik a versenyt, és ettől kezdve már nem lesz miről tárgyalni, minden halad majd a régi kerékvágásban. Az eredmények láttán azonban nemcsak Európában, hanem a szigetországban is nagy volt a megdöbbenés, mintha mindenre számítottak volna, csak erre nem.
A többit tudjuk. A média napról napra fokozódó pánikhangulatot tükrözött, és minden jel arra utalt, hogy a helyzet sokaknak „nagyon” nem tetszik. Egyre több szervezet és közéleti személy vetette fel a népszavazás megismétlésének szükségét, arra utalván, hogy a választók többsége nem volt tisztában a BREXIT következményeivel. A közvélemény-kutatások alapján a kilépést szorgalmazók nagy része idős és vidéki, a bennmaradást támogatók többsége pedig fiatal, magasfokú végzettséggel rendelkező és persze londoni. Már azt is emlegetni kezdték, hogy London különválik, és a maga útját járja, bár ezt szerintem azok sem hitték el, akik kitalálták.
Azt ma már mindenki sejti, hogy a BREXIT-nek mindenképp komoly hatásai lesznek társadalmi, gazdasági, pénzügyi, kulturális és egyéb téren, azonban ennek valós mértékét emberfia nem tudja előrejelezni. A legnagyobb kételyek persze a gazdasági-pénzügyi és kereskedelmi ágazatban merülnek fel, és az sem titok, hogy a brit fizetőeszköz értéke az utóbbi hónapokban nagyon mélyre süllyedt. Ezen már lemérhető az életszínvonal várható csökkenése, és ugye a maradást támogatók ezt hozzák fel az egyik legfontosabb érvként. Valami azért mégsem értelmezhető tisztán: a napokban a londoni felsőbíróság úgy döntött, hogy „a brit kormánynak nincs joga parlamenti jóváhagyás nélkül elindítani az Egyesült Királyság EU-tagságának megszűnéséhez vezető folyamatot a lisszaboni szerződés 50. cikkelyének aktiválásával.” Ezek szerint az érvényes népszavazás eredményét ilyen könnyen érvényteleníteni lehet? Erre reagált rendkívül határozottan Theresa May, a brit miniszterelnök, aki szerint a nép akaratát maradéktalanul végre kell hajtani, és ezt akkor is meg kell tenni, ha egyesek ezzel nem értenek egyet. Ezt nyilvánvalóan arra alapozta, hogy a kilépést a szavazók több mint fele támogatta.
A bent maradást támogatók közül egyre többen vélik, hogy a Parlamentnek kell kimondani a végső döntést, és láthatóan nem törődnek a sajtóban itt-ott megjelenő szalagcímekkel, miszerint „a felsőbíróság felülbírálja a szabályokat”(The Guardian) vagy „a bíróság a nép ellen” hoz döntéseket (Daily Telegraph).
Bár minden becslés és előrejelzés korainak tűnik, egy biztos: Nagy-Britannia a jövőben is jó kapcsolatokat kíván ápolni Európával, még akkor is, ha megtörténik a kilépés. A folyamat fejfájós lesz, de a briteknek ugyanúgy szükségük van az előnyös gazdasági-pénzügyi kapcsolatokra, mint eddig volt. Semmi sem fekete-fehér, ahogy ez már annyiszor bebizonyosodott. Az ominózus 50. cikkelyre pedig néhány év múlva ki emlékszik majd?
-demeter-
