Hacsek és Sajó
– Jó napot, Sajókám! Maga milyen rádiót szokott hallgatni? / – A fölöttünk lakó román szomszédét. Amikor meg van mecseredve, mindig üvöltet valamilyen infekt mánélés adót. Egyszer agyonütöm… / – Úgy értettem, hogy önszántából. / – Semmilyet. / – Miért? / – Az agyamra megy az a sok reklám. Egy alkalommal kíváncsiságból lemértem: a Rádió Gagán egy órából huszonkét perc reklám és közlemény volt. / – Ez van, kereskedelmi rádió, abból élnek. Hallgasson akkor Erdély FM-et, azok csak önmagukat reklámozzák.
– Azt se szeretem, mert tegezik a hallgatókat. Engem ne tegezzenek, nem őriztünk együtt verőmalacot az árokparton.
– És sok kulturális, ismeretterjesztő műsoruk van, például a Művelődési Nesquik (Kultúr-kakaó) vagy a Lélekcsicsergő (Pszichotrillák). Le merem fogadni, lövése sincs, mit jelent a kulturálisan kreatív kifejezés.
– Kulturálisan letojom.
– Na látja! Egyik adásban erről cseverésztek valami pszichológus mámival…
– Akkor makogja, hogy mit jelent.
– Fogalmam sincs.
– Hát nem hallgatta?
– Dehogynem. Csak olyan szavakat használtak, amelyek még az öt kilón felüli lexikonokban sincsenek benne, mintha valami hülye pszichológuskonferencián trécseltek volna, nem rádióban. Az asszertívet még gyorsan megsasoltam a szótárban (bár attól se lettem okosabb), de a kognitív disszonanciánál már csak fél kézzel kapaszkodtam, s a perszuabilitásnál már zuhantam. Pedig akkor is elhittem volna, hogy három számjegyű az íkújuk, ha magyarul osztják az észt.
– Erről az egyik intelligens kinézetű RMDSZ-tanácsos, Peti András jut eszembe: ő is rengeteg idegen szót használ, felét se értem annak, amit mond, habár lehet, nem ezért. Kissé levon az értékéből, hogy ugyanakkor a -ba, -be, -ban, -ben ragokat következetesen felcseréli (például: „szóljanak bele közös dolgainkban”). Izé, konzekvensen, hogy legyek sztájlszerű.
– Visszatérve az Erdély FM-re: vannak ám informatív műsoraik is! Például, nemrég tudtam meg a Szülők iskolája címűből, hogy a szoptatós kismamák kerüljék a „k” betűvel kezdődő kajákat: káposzta, karfiol, karalábé, katöbbi, mert attól hasgörcsöl a kicsi szopás után.
– Ebben lehet valami. Én is akkorákat szoktam eregetni a kolbászos korhelylevestől vagy a konzervgombás krumplisalátától, hogy bepárásodik a termopán ablak, és a könnyezőpálmánk hangosan felsír.
– Apropó, krumpli: Kelemen Hunor volt a Csíkszeredai Pityókafesztivál egyik díszvendége. Jobban állt neki a habfehér szakácshacuka, mint Markó Bélának vagy Kelemen Atának a fekete marhapásztor-, izé, cowboykalap.
– Én is láttam erről egy rövid tudósítást az Erdély TV-ben, és vakujjak meg, ha értem elnök urat: most is olyan zord-komoran nyilatkozott, mintha nem egy vidám főzicskés vetélkedőn lett volna, hanem mosogatóversenyen vagy céklatemetésen. Ha cowboynak születik, tuti Búfaló Billnek keresztelik. Hát sosincs néki jó kedve?
– Biztos van, csak nem exteriorizálja az emócióit. Ezeket a szavakat onnan tudom, hogy az „e” betűnél nyílt ki a szótár, amikor kerestem az asszertívet. Azt jelenti, hogy nem mutatja ki az érzelmeit.
– Ellentétben a két Erdély TV-s híradós csajjal.
– Hogyhogy?
– Nem vette észre? Egyikük a legmegrázóbb, legtragikusabb híreket is fülig érő szájjal tolja, a másik meg olyan morci mindig, mintha azelőtt öt perccel ébresztették volna fel legszebb álmából, egy vödör jeges vízzel.
– Én nem is értem, hogy alkalmazták őket, de nem emiatt.
– Hanem, miért?
– Mert hiányzik belőlük az, ami más tévéknél – legyen az akár a Duna, az M1 vagy a TV2 – minden valószínűség szerint alapkövetelmény.
– Éspedig?
– Egyik sem beszédhibás!
