Hacsek és Sajó
– Jó napot, Sajókám! Képzelje, egy közvélemény-kutatás szerint a románok a magyarokat, illetve Magyarországot imádják a legkevésbé, vagy, ha úgy tetszik: utálják a legjobban. / – Legalább őszinték. És valahol érthető is: bűnügyi pszichológusok megállapították, hogy a rablók, tolvajok gyakorta megvetést, sőt, egyenesen ellenszenvet éreznek a volt áldozataikkal szemben… De hogy értve, a világ összes nációja közül a magyart rühellik leginkább? / – Nem. A megkérdezettek Románia öt szomszédja, illetve további 13, a román közélet számára jelentős ország közül választhattak. Arra kellett válaszolniuk, hogy inkább pozitív, vagy inkább negatív érzelmekkel viszonyulnak-e a felmérésben szereplő 18 országhoz. / – Vagy úgy, ilyen polarizálós játék volt.
– A válaszokból kiderült, hogy a románok körében Nagy-Britannia a legkedveltebb ország, amellyel kapcsolatban a megkérdezettek 75 százaléka szimpátiát érez.
– És megszavaztatnám Böske királynő alattvalóit is, hogy ők vajon mit éreznek… Vagy mit fognak érezni, amikor jövő januártól a romániaiak is bárminemű korlátozás nélkül érkezhetnek majd az országukba letelepedni meg „munkavállalni”.
– Dobogós még a toplistán Németország (74%) és Franciaország (73%), majd Spanyolország (73%) és Olaszország (70%) következik, azok az országok, ahol a legtöbb román vendégmunkás dolgozik.
– Dolgozik??? A koldulás, lopás, markecolás mióta dolgozás?
– Mindössze két ország esetében domináltak a negatív érzelmeket tápláló válaszadók a pozitívan viszonyulókkal szemben: 56% számára antiszimpatikus és csak 29% számára szimpatikus Magyarország, míg Oroszországot 45% nézi rossz szemmel és csak 37% kedveli.
– S mi a nagy helyzet Moldáviával?
– Az ő népszerűségük 70%-os. Ami a 2004-es, ránk vonatkozó mostohaanya-országi népszavazás eredményéhez képest meglehetősen szép arány, nemdebár?
– Dedebár. Viszont a romániai magyarokat se ártana megkérdezni, külön, mivel a mi esetünkben alighanem kurtább valamicskével eme mutató szára.
– Miért?
– Gondoljon csak bele: amennyiben Romániához csattintják Moldáviát, mert egyre több szó esik róla, úgy megváltozik az ország nemzetiségi összetétele a javukra, hogy a magyarok a büdös életben nem jutnak be többé a parlamentbe. Még 4%-os küszöbbel se. Még akkor se, ha az RMDSZ, az EMNP és az MPP jelöltjei közös listán indulnak.
– Erre nem is gondolkoztam. Habár nem is biztos, hogy az akkora baj lenne…
– Miért?
– Mert az elkövetkező negyedszázadban is ki tudnánk harcolni magunknak legalább annyi jogot civil kezdeményezésekkel, mint amennyit ők harckodtak ki nekünk az elmúlt huszonnégy esztendőben. Ha nem többet.
– Nem túlzás ez egy kicsit?
– Tudja, mi a túlzás? Amit az RMDSZ művel, az! Hogy a „Minden magyar számít” csupáncsak két napig igaz négyévente: a helyhatósági, illetve az országos választások napján. Hogy az „érdekképviselet” abban merül ki, hogy néha felavatnak egy focilabdányi mellszobrocskát valamilyen istenhátamögötti kisközség templomkertjében, és évente kétszer kivonulnak díszmagyarkodni a postaréti Székely vértanúk emlékművéhez, ahol az ünnepi beszélyek hossza elsősorban az időjárás függvénye. Mindig elmondják, hogy momentán még szopunk ugyan, mint a torkosborz, de fel a fejjel, lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér! Aztán persze nem lesz, mert az élet nem lányregény, és mert ilyenekkel nincs is, hogy legyen, maradunk a korkodussal s a meredt puliszkával.
– Belépett az EMNP-be?
– Nem, csak totál tele lett tulipántosékkal a tököm! Megmaradásról, szülőföldszeretetről meg hasonlókról pampulláznak huszonnégy éve, mialatt felnőtt egy generáció, csak épp azt nem tudja, minek. A végzős fiatalok egyetlen dilemmával küszködnek: azzal, hogy melyik országba tiplizzenek innen, minél hamarabb.
– Ezt aláírom.
– Beleszövik még mondandóikba az autonómiát is, persze csak lájtosan, nehogy a bukaresti elvtársaik berágjanak, mert akkor lőttek a tanácsadói meg az egyéb zsíros, herehimbáló állásoknak. Pláné most, hogy átmenetileg rábaszkurálták a fedőt a húsosfazékra. Végül, ha nem esik és nem fúj, még odaszúrnak egyet-egyet Torónak és Tőkésnek, és azzal viszonlátásra!
– Mondom én, hogy maga Néppártos agitátor.
– A keresztanyja! Abból is baromira elegem van, hogy dögkeselyű módjára rárepülnek minden sikeres vagy annak ígérkező civil kezdeményezésre, és megpróbálják elprivatizálni.
– A piaci árcédula-osztogatási botrányra alludál? Mert akkor nincs igaza, hiszen nagylelkűen felajánlották Lakó Péterfi Tündenék a grátisz jogsegélyszolgálatot.
– Amit ő szintén nagylelkűen, de főleg nagyon helyesen nyomban vissza is utasított. Inkább azt kellett volna felajánlják Petikéék, első lépésben, hogy kicsengetik helyette a pénzbírságot. Az már köszönőviszonyban lett volna a valós érdekképviselettel.
– Olvastam, hogy többször annyi aprópénz gyűlt össze, amennyi a bünti kifizetéshez elegendő. Maga mit tenne a maradék banikkal?
– Eldzsesszelnék Rómába, és beönteném az egészet abba a kívánós kútba, ömlesztve.
– A Trevi-kútba?
– Abba.
– És mit kívánna?
– Hogy bárcsak sose szavaztam volna az RMDSZ-re!
