Központ
2017. augusztus 17. csütörtök, Jácint
Derült
Csütörtök
Derült
Derült
Holnap
Derült
Derült
Szombat
Derült

Harangmentes karácsony?

Központ december 23, 2016 Vélemény

Indulnék a templomba. Harangoznak. A szomszéd azonban leállít. Kitámad, hogy miféle dolog, reggel fél hatkor harangozni? Nem tud aludni a gyermeke. S különben is, neki joga van a pihenéshez. Szépen kér, először halkan, aztán egyre hevesebben, türelmetlenül, és már-már ordít. Túlkiabálja a harangzúgást is: vegyem tudomásul, hogy ez így nem mehet tovább. Ha én nem lépek, majd ő. A többségi szokáshoz híven, pereg balkáni nyelve, és hőbörög, hogy őt nem érdekli, én milyen vallású vagyok, neki ne szóljon a harang… Aztán elviharzik az éjszakába. Elmosolyodtam. Úgy látszik ennyi év alatt, mióta ott lakik, nem szokott hozzá. Fogadni mernék, a keletiek istenházának kilincsét sem koptatja. Eszembe jut szekrény méretű fajkutyája, ami minden harangszó hallatán bankol, vonyít, viseli kínok közt dobhártyája zörgését… Néhány éve két házszámmal arrébb ugyanez a jelenet volt, igaz, fényes nappal. Meg hát az autója miért nem parkolhat a templom lépcsője előtt, hisz az(is) közterület, nem?… Azt hittem rosszul hallok. Dehát minálunk ez nem újdonság. A Székelyföld szélén sem, nemhogy a szívében. Persze a trikolórok tőlem viríthatnak a házán egész évben.

Hanem a harangokat, azt már nem hagyom. Bözödújfalut elsüllyesztették. Volt szerencsém konstatálni lelkipásztorként is. A szépvízi csengettyűt már régen húztam. Még gyermekfejjel. Amikor halottat kísértek, amikor nagy idő jött, amikor szilveszter éjfél volt. S a nagytemplomét is sokszor. Mert bizony gyakran elvették a villanyt. És olyankor két kézzel, két féle harangot, két ritmusban is húztunk.

De most a barátokétól nem tágítok. Nincs az a barátságtalan fenyegetés, barátocskám! S a híres toleranciátokról még csak szót sem érdemes ejteni.

Mi köze mindennek karácsonyhoz? Hiszen az a béke és szeretet ünnepe! Nem azt prédikáljuk a templomban? Nem azért lett Isten emberré?… Hát ez az.

Alig néhány nappal karácsony előtt, két bevásárlás és ajándék-sms között, pszichés szindrómák előretörése, szorongás, lelki zavarok, konzumidióta tünetek megjelenése is esedékes. Egyesekből kitörhet a lefojtott düh, ellenszenv, a nyomás alól felszabadult vad indulat, és önmagukat adják. Nem tudják megállni, hogy ne szúrjanak oda, mint Heródes.

De lehetséges úgy is ünnepelni – nem feladatként megoldani, vagy kötelességként kipipálni –, hogy városi környezetben is megéljük az Isten-jelenlét csöndjét. Kiszűrjük a tenger hullámainak morajlását, a nagy vizek zaját, megfeledkezzünk magunkról, s hagyjuk, hogy simogasson az Isten.  Hadd érintse meg lelkünket angyali arcával. Mint de Mello történetében:

„A templom egy kis szigeten állt a tengerben, nem messze a parttól. A templomnak éppen ezer harangja volt: nagy harangok, kis harangok. Ha fújt a szél, vagy dühöngött a vihar, a harangok egyszerre zúgtak, s olyan zenebonát csaptak, hogy aki csak hallotta, annak felujjongott a szíve.

Mígnem néhány évszázad múltán a sziget elsüllyedt, s vele együtt elmerült a templom és a harangok is. Egy régi elbeszélés szerint a harangok továbbra is zúgtak, szünet nélkül, s aki figyelmesen hallgatott, az még most is hallhatta őket. Egy fiatalember annyira fellelkesült ettől, felkerekedett, megtett több ezer mérföldet, csakhogy hallhassa a harangok szavát. Napokon keresztül csak ült a parton, éppen szembe azzal a hellyel, ahol valamikor a templom állt, és csak hallgatott, hallgatott teljes szívével. Ám csak a tengerparton megtörő hullámok hangját hallotta. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy kiszűrje figyelméből a hullámok zaját, s hogy meghallja a harangokat. De minden hiába, úgy tűnt, hogy a tenger mormolása elnyom minden más hangot.

Hetek teltek el így. Amikor elcsüggedt, a falusi bölcsek szavára figyelt, akik a templom harangjainak történetéről beszéltek, valamint azokra, akik hallották a harangzúgást és igazolták, hogy a hagyomány igaz. E szavak hallatára a szíve ismét lángra gyúlt…, de csak azért, hogy néhány hetes sikertelen próbálkozás után újból elbátortalanodjék.

Végül úgy döntött, hogy felhagy a további próbálkozásokkal. Talán a sors nem akarja, hogy ő is azon szerencsések közé tartozzon, akik meghallhatták a harangokat. Talán még a történet sem igaz. Elhatározta, hogy hazatér, és beismeri, hogy nem járt szerencsével. Az utolsó nap még egyszer kiment kedvenc helyére, hogy elbúcsúzzon a tengertől, az égtől, a széltől és a kókuszpálmáktól. Feküdt a homokban, bámulta az eget, és hallgatta a tenger zúgását. Most már nem akarta elűzni ezt a zajt. Teljesen átadta magát neki, és a tenger morajlását kellemesnek, simogatónak találta. Hamarosan annyira elmerült ebben a monoton zajban, hogy teljesen megfeledkezett önmagáról. Oly mély volt a csend, hogy még a szíve dobbanása sem hallatszott.

S akkor e csönd mélyén meghallotta egy kis harang csendülését, amit egy újabb követett. Aztán egy másik, és megint egy másik… és hamarosan mind ez ezer harang egyszerre zúgott, a szíve pedig megtelt csodálattal és örömmel.” (A templom harangjai, in. A. de Mello: A madár dala, Korda, Kecskemét, 2012, 34. o.)

Tehetnénk arról, hogy hallatszódjék az angyalok éneke, az égi szimfónia, mely hív Betlehembe. Imádni a Kisdedet.

Ha lelkemben megszólalnának a karácsonyi harangok, másként rezonálnék a templom harangjára is. Talán az sem zavarna, ha nem az én nyelvemen hív az Úrhoz.

Egy kis nyitottság, jobbik énem afféle finomhangolása, s máris hallanám, ahogy: cseng, szól, zúg, búg, csilingel. Mind az ezer.

Hiszen ezért lett Isten emberré…

sp

Share Button
Ennyien olvasták: 559

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.