Ez egy gyászbeszéd, melyet egy régi ismerős mond el egy kemény és hősies kor egyik harcosa felett. Mert harcos, karcos személyiség volt Benedek István. Személye – ne féljünk kimondani – megosztó: voltak barátai számosan és voltak ellenségei, ellenfelei az orvosi világban és a politikában. Sportember volt és bajnok, küzdő egyéniség, újító és nagyot alkotó orvos. Így emberi, így volt teljes az élete. A közelmúltbeli és a távolabbi élete, ahonnan mindannyian jövünk, akik ismertük őt gyerekkora óta.
Több mint hatvan évvel ezelőtt felköltöztünk az Albina térről – van, ki emlékszik még e névre? – fel az orvosi egyetem, a volt kadétiskola tövébe. Azt hiszem, ők már ott laktak. A Benedek fiúk. Nevük fogalom volt. Mi a „nagyobbik lordok házában”, ők a „kisebbik lordok házában” laktak. Így nevezte a néphumor az egyetemiek szolgálati lakását.
Harcban álltunk egymással és a parkőrökkel. Éppen úgy, mint a Pál-utcai fiúk. Csatároztunk, de végülis egyet akartunk. Jól érezni magunkat fönn a város végén, belakni, bebarangolni a környéket, az erdőt és a lóversenyteret, a közeli klinikák kertjébőla gyümölcsfák tiltott gyümölcsét zsákmányolni. Játszani, kalandot űzni. Fényes közös gyermekkorunk volt egy fénytelen korszakban.
Egy iskolába jártunk, bár István egy osztállyal lejjebb, néha együtt baktattunk haza, végig az Egyetem utcán, semmiségekről beszéltünk. Nem akartuk a jövőt megváltani. Minek? Megválthatatlannak és megváltoztathatatlannak tűnt.
És útjaink nem csak itt futottak párhuzamosan. Az 1959-ben felavatott új strandon, a május elsején nyitott rendszerint nevéhez hű vizivilágban úszótársak voltunk. Kedves edzőink voltak Simon Feri, Totyi bácsi (Tóthpál), Rettegi doktor úr. Andor bácsi. Istvánból bajnokot faragtak, mert kitartó és rendszeres volt, mint az életben annyi mindenben. Kemény fából faragták. Konokul tört a cél felé. Együtt róttuk a végnélküli oda-vissza medencehosszakat.
Én kiszálltam, elmentem Kolozsvárra, ő hűséges maradt a városhoz, atya mesterségéhez, orvos lett, Vásárhelyen futott be fényes pályát. Erről a pályatársak, tanítványok, még élő tanárai tudnának mesélni. Nekem nem adatott meg, hogy kezelőorvosomnak mondhassam.
Őt a régi nemes székely Benedek család harmadszülöttjét. Benedek Elek rokonát, Istvánt, az okosan és furfangosan politizálót közelebbről akkor ismertem meg újra, amikor frakciónk élére állt a városi tanácsban. Tudott érvelni, harcolni. Félszavakkal is belvihart kavart az állóvizekben. És mégis ő volt az, aki szót tudott érteni, egyeztetni vagy egyezkedni volt hajlandó. Ismerte az okos, szükséges, kötelező vagy megfontolt kompromisszumokat. Hajlott rájuk, ha úgy kívánta érdekünk, a vásárhelyi magyar szempont. Hatott reánk, hatott politikai ellenfeleinkre. Nem tekintette őt ellenségnek, bár alapvető érdekkülönbségek válaszottak el tőlük. Ha kellett áthidalta, ha kellett, hidat égetett fel maga mögött. Maradt azért egy rejtett palló, amelyen keresztül megvalósulhatott a szükséges (minimális) együtthaladás a két part között. Ismerte a titkokat, feltárta előttük a gyanús ügyleteket, a telespekulációkat és a hirtelen gazdagodás sötét szálait. Tudta, hogyan működik a város titkos élete. Felvette a harcot a két évtized óta regnáló volt sebésszel. Nem félt semmitől. Bátor volt, de nem ostobán vakmerő. Harcos alkat volt minden téren. Klinikát alapított, a semmiből teremtett gyógyító iskolát. Úttörő volt, tudós és áldozathozó. Sikereit maga vívta ki, miként sokak tiszteletét és csodálatát is.
Értelmes, érdemes, hasznos életet élt.
Adjon a Jóisten nyugodalmat neki. Ne feledjük őt, kik ismertük. Híre-neve, cselekedetei, gyógyító tudása tán nem oszlik szét hajnali páraként, amíg mi élünk.
Requiescat in pacem. Sic tibi terra levis.
Spielmann Sebestyén Mihály
