Ez a címe annak az angol dokumentumfilmnek, amely a szigetországba kivándorló honfitársaink által okozott társadalmi problémákat tárja fel. Nagy felháborodást keltett a „hazafiak” körében ez az őszinte és megható alkotás, pedig már a legelején kiderül, hogy főleg a társadalom perifériájáról származó romániai cigányokról szól. Azokról, akik itthon is elsősorban az állam által biztosított szociális támogatások és a kéregetés előnyeit élvezik. Akik a munkakerülés bajnokai és a hangos, másokat zavaró mulatozások nagymesterei. Akik nálunk is fejtörést okoznak a hatóságoknak, valamint a velük együtt élő románoknak és magyaroknak. Akik itthon is nagy szegénységben élnek és sok gyereket vállalnak.
De miért is rom(a) a cigány? Egy olyan Indiából származó népcsoportról van szó, amely több évszázada vándorolt be Európába. 1971-ben, a Londonban megtartott Első Roma Világkongresszuson, az ott jelenlévő, különböző cigány népcsoportokhoz tartozó küldöttek elfogadták azt a határozatot, amely kimondja, hogy a világ összes cigány származású emberének közös és hivatalos elnevezése attól kezdve a rom (azaz ember), többesszámú alakja pedig a roma (emberek) legyen. A köztudatban és a nyelvhasználatban továbbra is él a cigány, țigan, gipsy kifejezés, de a hivatalos megnevezésük a roma, mint az olasz csizma fővárosa. A mi tájainkon kimutatható nagyarányú népszaporulatuk, valamint az innen kiinduló nyugat-európai „hadjáratuk” azt a benyomást keltették idehaza és szerte a nagyvilágban, hogy a roma elnevezés akár Romániából is származhat. Vagy fordítva. Hiszen az angliai dokumentumfilmnek sem azt a címet adták, hogy „Jönnek a romák”, hanem azt, hogy „Jönnek a románok”. Ez keltett felháborodást a nemzetféltő honfitársainkban. Pedig a hivatalos etimológiai értelmezés szerint az országunk neve a latin „romanus”-ból fakad, és az alkotmány leszögezi, hogy egy egységes és oszthatatlan nemzetállam tagjai vagyunk. Magyarok, románok, romák, mindannyian.
A filmben bemutatott megdöbbentő példák élesen rávilágítottak a Romániában kialakult helyzetre. Bár vannak ugyan, akik nálunk is komoly munkát vállalnak, és különféle létfontosságú társadalmi szerepet töltenek be, a nehéz sorsú roma családok száma egyre nő. Nem változtatnak a gyermekvállalási szokásaikon és az alapvető emberi kötelességekhez való viszonyulásukon. Ma már egyre több vidéki településen nem a román vagy a magyar jelenti a többséget, hanem a roma. A különféle civil szervezetek az érintett csoportok diszkriminálása ellen harcolnak, pedig nem a társadalom, hanem ők maguk hozzák hátrányos helyzetbe saját magukat és családtagjaikat a felelőtlen döntéseik, valamint a munkakerülő magatartásuk által. Ennek az állapotnak a fenntartása, a kívülről jövő táplálása és támogatása csak további problémákat hoz.
Közismert, hogy sokan csak azért szeretik az iskolát, mivel igazolásra van szükségük az áhított gyermeknevelési segélyhez. A kiskorú gyermekeiket kéregetésre használják, a sarok mögül pedig azt lesik, mikor vehetik át a mindennapi – ingyen megszerzett és adómentes – keresetüket. A jobban megszervezett koldusmaffiák esetében pedig a Nyugat-Európában összekéregetett pénzekből itthon bádog kupolás palotákat, ijesztő giccsgyűjteményeket építtetnek. Törvénytelenül, büntetlenül. Tömegesen veszik igénybe az ingyenes ellátást biztosító rohammentő-szolgálatot, elsőszámú haszonélvezői az állami segélyeknek, és a leggyakoribb elkövetői a bűncselekményeknek. A szorgos adófizető dührohamot kap mindezek láttán. Az ilyen állapotokat kimutató tanulmányok szerzői ráadásul a cigányvédők hadjáratára is számíthatnak. Pedig a féltésük és az aggódásuk nem megalapozott. Nem nyújtanak semmilyen megoldást a problémára. Mindössze további esélyt adnak annak fokozására, a sajátosan értelmezett „roma integráció” kibontakozására.
