Központ
2017. augusztus 20. vasárnap, István
Derült
Ma
Derült
Eső
Holnap
Eső
Derült
Kedd
Derült

Kár, hogy lakott…

Szentgyörgyi László április 2, 2016 Vélemény

KRÓNIKA

Nehéz a dolga a firkásznak, ha városáról – szülő-, vagy lakóhelyéről – kell írnia. Feltéve, hogy ragaszkodik az őszinteséghez.

– És már miért ne ragaszkodna? – horgadt fel az önérzet Várdi Lázárban. Azt tartotta, városáról mondja el a kendőzetlen véleményét az ember – „növeli, ki elfedi a bajt” –, ha meg valamiért nem akarja, nem teheti, akkor inkább hallgasson. Példák hosszú sorával igazolható, hogy a hasonló dolgozatok többnyire pozitív kicsengésűek, azt tudjuk meg belőlük, hogy a vallomástevő oda van városáért, a világ legjobb helyének tartja, sőt: a közepének. Ami, az ő sajátos szemszögéből tekintve, akár igaz is lehet.

Vásárhely Várdi számára is lehetett volna a világ közepe, nem kizárólag rajta múlott, hogy végül nem lett. Mint ahogyan Tomcsa Sándoron sem, hogy Udvarhely nem vált New Yorkká. Hogy tulajdonképpen mivé is vált az egykori Székelyvásárhely, tetszik-e nekünk vagy sem, s ha nem, miért, arról kinek-kinek megvan a maga szubjektív véleménye. Tényekről, száraz adatokról most szó se essék! Akkor milyen város is ma Marosvásárhely? Egyesek szerint egyetlen baja van: hogy lakott. Ezt legelőször az 1990-es márciusi magyarellenes pogrom utáni össznépi kijózanodás, az illúziókkal való leszámolás pillanataiban érezte Várdi.

A történtek mély, kitörölhetetlen nyomokat martak elméjébe, lelkébe, ilyen tömény csalódást, elkeseredést, vigasztalanságot sem azelőtt, sem azóta nem érzett. Az 1989 karácsonyán agyonlőtt diktátor idején annak biztos tudata éltette elsősorban, hogy a biológia törvényei Csaura is érvényesek. 1990 márciusában azonban a remény halt meg benne. Akkor úgy tűnt: végérvényesen.

Hetekig csak éjszaka merészkedett ki lakásából, kerülte az embereket, a véletlen találkozásokat azokkal az ismerősökkel, egykori kollégákkal, szomszédokkal, akik a másik oldalon „harcoltak”. Megelégedett annyival, hogy órákig rótta a város elnéptelenedett utcáit, hosszasan gyönyörködött a régi, ismerős épületekben. Az épített örökséget a magáénak érezte, a „személyzettel” viszont sehogy sem akaródzott közösséget vállalni.

Azóta bizonyos tekintetben változott a helyzet.

Share Button
Ennyien olvasták: 403

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.