Központ
2017. szeptember 23. szombat, Tekla, Líviusz
Eső
Szombat
Eső
Helyenként felhős
Holnap
Helyenként felhős
Helyenként felhős
Hétfő
Helyenként felhős

Kár, hogy lakott…

Szentgyörgyi László április 2, 2016 Vélemény

KRÓNIKA

Nehéz a dolga a firkásznak, ha városáról – szülő-, vagy lakóhelyéről – kell írnia. Feltéve, hogy ragaszkodik az őszinteséghez.

– És már miért ne ragaszkodna? – horgadt fel az önérzet Várdi Lázárban. Azt tartotta, városáról mondja el a kendőzetlen véleményét az ember – „növeli, ki elfedi a bajt” –, ha meg valamiért nem akarja, nem teheti, akkor inkább hallgasson. Példák hosszú sorával igazolható, hogy a hasonló dolgozatok többnyire pozitív kicsengésűek, azt tudjuk meg belőlük, hogy a vallomástevő oda van városáért, a világ legjobb helyének tartja, sőt: a közepének. Ami, az ő sajátos szemszögéből tekintve, akár igaz is lehet.

Vásárhely Várdi számára is lehetett volna a világ közepe, nem kizárólag rajta múlott, hogy végül nem lett. Mint ahogyan Tomcsa Sándoron sem, hogy Udvarhely nem vált New Yorkká. Hogy tulajdonképpen mivé is vált az egykori Székelyvásárhely, tetszik-e nekünk vagy sem, s ha nem, miért, arról kinek-kinek megvan a maga szubjektív véleménye. Tényekről, száraz adatokról most szó se essék! Akkor milyen város is ma Marosvásárhely? Egyesek szerint egyetlen baja van: hogy lakott. Ezt legelőször az 1990-es márciusi magyarellenes pogrom utáni össznépi kijózanodás, az illúziókkal való leszámolás pillanataiban érezte Várdi.

A történtek mély, kitörölhetetlen nyomokat martak elméjébe, lelkébe, ilyen tömény csalódást, elkeseredést, vigasztalanságot sem azelőtt, sem azóta nem érzett. Az 1989 karácsonyán agyonlőtt diktátor idején annak biztos tudata éltette elsősorban, hogy a biológia törvényei Csaura is érvényesek. 1990 márciusában azonban a remény halt meg benne. Akkor úgy tűnt: végérvényesen.

Hetekig csak éjszaka merészkedett ki lakásából, kerülte az embereket, a véletlen találkozásokat azokkal az ismerősökkel, egykori kollégákkal, szomszédokkal, akik a másik oldalon „harcoltak”. Megelégedett annyival, hogy órákig rótta a város elnéptelenedett utcáit, hosszasan gyönyörködött a régi, ismerős épületekben. Az épített örökséget a magáénak érezte, a „személyzettel” viszont sehogy sem akaródzott közösséget vállalni.

Azóta bizonyos tekintetben változott a helyzet.

Share Button
Ennyien olvasták: 422

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.