Kevesen, de főleg nem elegen
Marosvásárhely lakosságának 89,3%-a magyar, 6,7%-a román, 2,4%-a német, a maradék 1,6%-a pedig egyéb nemzetiségű. Nem hibás adatok ezek, csak nem a legfrissebbek – egész pontosan százkét évesek: az 1910-es népszámlálás eredményei. A tavalyi parasztleltár napokban közzétett eredményei már valamivel elszomorítóbbak: 51,96% román és 44, 86% magyar, a maradék hármat találják ki.
Ugyanakkor csökkent a lakosság száma, és nem is kicsit: a 2002-es százötvenezerhez képest már csak 127849-en vagyunk, vagyis 22000-rel kevesebben; ez 15%-os fogyatkozás, ami tíz év alatt rengeteg, és nem magyarázható csupán a negatív természetes szaporulattal. Ahogy az 1966-1977 közötti időszakban történt „sokasodás” sem a pozitívval, amikor tizenegy év alatt pikk-pakk negyvennégyezerrel – ötven százalékkal! – lettünk többen, és a magyar lakosság számaránya pont annyival csökkent, amennyivel a románé nőtt. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy említett periódusban az illetékes hivatalok vélhetően több román névre szóló buletint állítottak ki, mint keresztlevelet…
A mostani lelombozó adatok elsősorban a júniusban esedékes helyhatósági választások szempontjából érdekesek, azon belül is a polgármester-választás kapcsán. Induljunk ki abból a premisszából (olyan állítás vagy elképzelés, amelyet igaznak fogadunk el, és gondolkodási alapként használjuk más elképzelések kialakításához), hogy lesz egységes magyar polgármesterjelölt.
Mert a dolgok jelen állása szerint ez egyáltalán nem biztos: e sorok írásakor javában áll a bál, az RMDSZ és az EMNP helyi szervezetei között dúl(-fúl) a nyilatkozatháború, konkrét és (bármilyen!) eredménnyel kecsegtető tárgyalások helyett csak üzengetnek egymásnak, mint Kossuth Lajos a népnek regimentügyben, és az egész, már-már óvodai magasságokba emelkedő csetepaté lassan – egy megbomlott takarítónőhöz hasonlóan – az őrület határát súrolja.
És tartok tőle, hogy Vass Levente „Kiáltvány Marosvásárhelyért” című röpdolgozata sem több pusztába kiált(ványoz)ott szónál, mert a kutyák ritkán veszik jó néven, ha a csont beleszól a marakodásba. Bár ne lenne igazam… De ha ennyivel se érnénk be: a maroknyi székely tüntetni készül a Köcsög utcai egykori RMDSZ-főhadiszállás előtt; az ezzel kapcsolatos megnyilatkozásából nem derül ki, hogy valójában miért, de, ha ő tudja, az nekünk már elég.
Vissza elméleti síkra: egységes magyar jelölt van, június van, verőfény van, vasárnap van, és a vásárhelyi polgárok szorgosan dugdossák az urnákba a dugdosnivalót. No, nem mindenik, csak vagy hatvannégyezer; kábé 50%-os szokott lenni a részvételi arány. Szóval dugdosunk – magyarok, románok vegyesen. És ezen van a hangsúly: mennyire vegyesen, azaz milyen arányban?
Mert az eddigi tapasztalatok szerint nagyjából ugyanannyian járulunk a réshez. Akkor viszont meg vagyunk lőve; igen, eltalálták: az 52-45-ös százalékarány miatt. Abban az esetben, persze, ha a románok mind Floreára, mink pedig ohne kivétel a magyar jelöltre csattintjuk a „VOTAT”-ot, lett légyen az bárki is. Számszerűsítve: ha nem megyünk el legalább 4500-zal többen polgármestert választani, mint ők, akkor üres a szauna, azaz kár a gőzért…
Ha nem késik rettenetesen a Kiszel Tündétlen falinaptárom, akkor most még nincs június eleje; február eleje van. Viszont az óra ketyeg, egyre gyorsabban és egyre hangosabban, mert ez egy ilyen óra. És baromira ideje lenne – kedves RMDSZ, és kedves EMNP – abbahagyni végre ezt a pueril bohóckodást, ezt a szánalmas acsarkodást, és megegyezni a magyar jelölt személyét illetően! A négyezerötszázas problémára majd csak kifundálunk valamit…
