Kié a Víkendtelep?
Több véletlen egybeesésnek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy kibújjon a szög a zsákból, azaz hogy felszínre kerüljön városunk legnagyobb szórakozóhelyének, a Maros-parti Víkendtelepnek egyik legsúlyosabb problémája. Éspedig az, hogy az önkormányzat által működtetett létesítményt már nem tekinthetik magukénak a vásárhelyiek! Ehhez a felismeréshez szükség volt a sajtóban „K.E.”-ként emlegetett közismert ügyvédünk külföldön élő unokájának a hazalátogatására és a közkedvelt strandon való eltévedésére.
A hirtelen pánikhangulat emberfeletti erővel hatott a felelősséggel terhelt felnőttekre, akik minden létező eszközt megmozgattak féltett és szeretett unokájuk előkerítéséért. Jelen esetben azonban a szem elől tévesztett kis strandoló, a „hazai” német mellett, csak a nagyszülei anyanyelvét, a magyart ismerte, és ez tovább bonyolította a helyzetet. A strandrádió munkatársa pedig megtiltotta a magyar vagy német nyelvű segélykérést.
Felmerül a kérdés, hogy kié a strandrádió, kié a strand és kinek az érdekeit szolgálja a város által működtetett létesítmény? Ki határozta meg, hogy ott milyen nyelven szabad kommunikálni? Milyen szempontok alapján zárták ki a telepről a magyar szót, és miért kellett ilyen diszkriminatív intézkedéssel megsérteni a magyar vendégeket? Adnak netán olcsóbb „magyar belépőjegyet”, amellyel csak részleges jogok járnak? Fontosabb vendég lett mifelénk az idegen megyéből érkező román, mint a vásárhelyi magyar? Ugyanakkor, milyen meggondolásból teszik zárás után mindenki számára elérhetővé a medencéket? Miért kell a fizető vendég nyakába varrni a jegy nélkül fürdőzők költségeit is? Ha egyesek ingyen is használhatják a medencéket és a strand infrastruktúráját, akkor mások miért nem használhatják még pénzért sem, például segélykérésre a strandrádiót?
Az utóbbi hónapok vásárhelyi fejleményei alapján jogosnak tűnik az ötlet, hogy most már a Víkend-telepen is szervezzünk villámcsődületet, és követeljük a strandrádió kétnyelvűsítését, a diszkriminatív intézkedések megszüntetését és a normális állapotok bevezetését. Felmerül az a kérdés is, hogy mikor lesz már végre a mi városunknak is egy olyan magyar önkormányzati testülete és városi érdekképviseleti szervezete, amely a fent említett, könnyen kiküszöbölhető problémákat megoldja, esetleg megelőzi? Miért kell mindig egy „K.E.”-nek nevezett ügyvéd, vagy egy „kényelmetlen” szülői kezdeményezés ahhoz, hogy alapvető jogainknak eltiprására figyelmeztessen? Hol vannak ilyenkor választott képviselőink? Ők csak a „civilek” nyomására teszik meg az amúgy kötelező jogvédő lépéseiket? A városban nem tud mindenki a politikusok munkájának a helyreigazításával foglalkozni. Az adófizető és törvénytisztelő állampolgároknak pedig engedjék végre, hogy a város teljes jogú lakosaiként élhessenek.
