Magány ellen: fészbukk!
Jó lesz már egyszer tudomásul venni, hogy az evolúció nem ismer határokat. És kérem, ezt nem azért mondom, hogy most valamilyen bombasztikus állítással lepjem meg az olvasót, bár jelen világunkban illik hatást kelteni már az elején…
Szóval, itt van ez a fészbukk, kérem, az egyik legnagyobb találmány, a nagy-nagy, mindent és mindenkit magába foglaló és szívó közösségi háló. Nem is tudnám felsorolni, mi mindenre nyílik lehetőség a fészbukkon, ha az ember magányosnak érzi magát. Magányosnak persze nem maradhat sokáig, mert, ahogy bejelentkezik, percek alatt ezrek halmozzák el magas röptű gondolatokkal, és többek közt az iránt is érdeklődnek, mi a véleménye X nevű ismerőse legújabb kalapjáról, vagy X feleségének legszexibb ruhadarabjáról, amelyet a minap egy házibulin viselt. Az sem maradhat titok, hogy mi a véleménye Z-nek arról – és ez egyáltalán nem elhanyagolható – hogy Y szívesen találkozna-e T-vel, ha történetesen ismerné őt. No persze, akkor sincs baj, ha a fészbukkozó ilyenkor tanácstalan, mert a hálón néhány percen belül százak fognak lájkolni, és az elveszett magányosból egy csapásra közösségi ember válik. Azt még nem is mondtam, hogy elég sokan éppen munkaidőben lájkolnak a legszívesebben, de tehet-e nekik bárki is szemrehányást (a főnökön kívül, persze), hiszen ez annyira izgalmas… Most csak képzeljük el, hogy például ebben a pillanatban többszáz millió ember lóg (csüng, függ) a fészbukkon. Ennél fogva hősünk határtalanul nagy közösség részeként lájkol, kérdez, válaszol, és azonosul a tömeggel, akinek sorsa – legalábbis virtuálisan – centire hasonlít az övéhez. Máris elfelejtette, hogy magányos. Néhány nappal ezelőtt még azon rágódott, hogy neki sehogy sem akad egy társa, akivel jókat tudna dumálni, s lám, most már nincs is szüksége rá, a fészbukk megoldotta. Olyannyira megoldotta, hogy már ideje sem volna személyes találkozókra. Ma már a fészbukk várja őt, élőben! Annyi, de annyi arcot lát, és a távoli világ sarkaiból ezrével köszönnek vissza sosem látott ismerősök.
Azért egy hiányossága mégiscsak van a fészbukknak. Nehezen találunk rajta igazán családbarát megoldásokat, valami olyat, ami által számláinkat csökkenthetnénk. Például minden ötvenedik bejelentkezés után eltörölhetnék a villanyszámlánkat, minden századik lájkolásnál a víz- és gázszámlát, hogy ebben a nagy közösségben még meghittebb legyen a hangulat. Azt is javasolnám, hogy aki legkevesebb napi nyolc órát fészbukkozik, annak állítsanak ki bizonyítványt, és ne kelljen dolgoznia, hanem tiszteletdíjat kaphasson.
Köztudott, hogy szép számmal akadnak olyanok, akik komoly áldozatokat vállalnak virtuális közösségi tevékenységük folytán. Rengeteg időt, energiát szánnak (majdnem azt mondtam: pazarolnak!) arra, hogy igazán „ott legyenek” a nagybetűs, fészbukkos életben. Lájkolnak, vitáznak, posztolnak, s teszik mindezt azért, hogy e háló „zökkenőmentesen” működjön! Ez pedig nem kevés…
