Minden médium a csendőrök erőszakos beavatkozásáról számolt be: több száz bukaresti tüntető sebesült meg a péntek esti rendszerváltó nagygyűlésen. Közel százezer külföldről hazaérkezett vagy itthon szabadságoló polgár fejezte ki elégedetlenségét amiatt, hogy országunkban nem jó irányba mennek a dolgok… Ez már a kilencvenes évek új nemzedéke, akik szabad életet, jólétet remélnek, s abban a reményben indultak külföldre is, hogy majd visszajöjjenek, ha lesz változás. Megmondóemberek, publicisták, politikusok elemzik, mire volt jó ez a tüntetés, kell-e erőszak, és mennyi, kik provokáltak, mi a csendőrség szerepe, hová jut így a demokrácia, mit keres a vízágyú és a könnygáz egy békés megmozduláson.
Mindenki a másikat hibáztatja, mindenki máshol keresi a bűnbakot. Azonban még a média jól értesült része is hajlamos csúsztatni, egyoldalú következtetéseket levonni, s ami még több: hamar felejteni. Mert arról a bukaresti incidens kapcsán már kevesen beszélnek, hogy e tüntetés gondolata egy – gyerekkori jókívánságként emlegetett „nyajjálboxot” stílusú – peszedéellenes rendszámtábla fitogtatásával szökkent szárba. Ugyanis nemsokra rá, hogy a Svédországban dolgozó férfi itthon bolondot csinált a rendőrségből és a szociáldemokrata pártból, egy szintén volt peszedés aktivista kezdte „szervezni” a diaszpórabeli románokat a fészbukon: jöjjenek haza s csináljanak rendet. Mint egykor a bányászok. Van ebben persze elégedetlenség, civil kurázsi, feszültséglevezetés.
Egy kis puccs, újabb rendszerváltás, forradalmacska, egy kis odamondás, megmutatva milyen sokan vagyunk, milyen erőt képvisel a hazafias összefogás ebben a jubileumi évben. Nem késlekedett a válasz sem, mert egy markáns véleményeket osztogató hazai szociológus egyenesen azt állította a diaszpóráról (így testületileg…), hogy: ők nem egyéb holmi külvárosi, lepukkant proliknál, mahala – afféle cigány-, vagy töröknegyed valahol Bukarest és Isztambul perifériáján. Meg is volt ennek az eredménye. Mert ez csak olaj volt a tűzre. Mentek is az embertömegek a kormánypalota elé, hogy eltakarítsák a hatalmat. Békésen, szervezetlenül, de határozottan, testvérként, emberi méltóságukat felmutatva. Csak az nem volt a pakliban, hogy néhány vérszomjas bajkeverő mindig belerondít a jószándékú pacifisták terveibe. A rendőrség meg csak pont erre várt. Hogy provokálják őket. S milyen jól hangzik, hogy a tüntetőket kellett megvédjék a csőcseléktől…
Közben meg csodálkozunk, hogy a Max Weber államelmélete szerinti legitim erőszak hogyan egyeztethető össze jogaink megvédésével, a tüntetés szabadságával.
Hát így. Mert a nem legitim erőszak (is) (törvényes) erőszakot szül. Egyébként is mi a garancia, hogy, ha egyik kormányt puccsal megdöntik, azonnal Kánaán lesz az országban? És a választások mire valók? Vagy éppen így fizetik meg a nem-részvétel árát?… Ha nem akartatok ti minket – s elmentetek külföldre –, ha hazajösztök, nesztek, kaptok demokráciát, két lejre!… Ha ti nem akartok, mi akkor is akarjuk a hatalmat. Vagyunk annyira dörzsöltek. Nehogy már leváltsatok egy egyszerű tüntetéssel. Egy népi mondás szerint a fenékbe rúgás is egy lépés előre… Adunk nektek annyi vizet s könnygázt, hogy elmegy a kedvetek a népuralomtól… Elvégre mi vagyunk az elit, aki a nap terhét s hevét viseli, nem azok, akik elhúzták a csíkot, s augusztus táján hazaérkeznek egy eladnivaló mercivel, aztán a hónap végén állnak sorba útlevélért, hogy mehessenek vissza. Hogy aztán külföldről mondják meg nekünk a tutit… A liberális demokrácia, mit külföldön láttok, amúgy sem a népuralomról szól. Hanem a néphülyítésről, a fogyasztásról, a korrupcióról, a hatalomról. Csak odakint jobb a csomagolás. A hatalmat pedig nem lehet erőszak nélkül gyakorolni. Úgyhogy, jobb ha letesztek az ábrándokról. Annyira lehettek szabadok, amennyire mi hagyjuk. Több szabadsághoz nagyobb áldozat kell.
Azt itthon sem adják ingyen.
Sebestyén Péter
