Úgy kezdődött, hogy február elején az emberek demonstrálni mentek. Némán, táblák és transzparensek nélkül. Cél: az anyanyelvi oktatás megteremtése. Nem voltak sokan, alig százezren; kezükben gyertya, könyv. Utóbbi az anyanyelvet szimbolizálta, az égő gyertya nem tudom, mit. Talán a békességet.
Bukarestnek ez nem tetszik, egyáltalán nem. Talán kissé meg is szeppennek. És megszületik a döntés, villámgyorsan: csírájában elfojtani minden hasonló megmozdulást, elvenni a magyarok kedvét bármiféle követeléstől, kollektív jogok revendikálásától. Nem számít, milyen áron. A frissen megalakult Vatra Romaneasca soviniszta szervezetben bujkáló volt szekus pribékeket bízzák meg az uszítással, a provokációval, a manipulálással. Akik értik és teszik a dolgukat.
Március közepére felgyorsulnak az események: tüntetések és ellentüntetések, szoborrongálások, román részről vadabbnál vadabb, fasisztoid nyilatkozatok. Aztán tizenkilencedikén elszabadul a pokol: a Vatra tizenhárom busznyi Görgény-völgyi parasztot hoz a városba Libánfalváról, Görgényhodákról. Letépnek minden magyar feliratot – egy orvosis diák mutatja nekik, melyek azok, mivel analfabéták –, majd a felbőszült, husángokkal, fejszékkel, bunkósbotokkal felfegyverkezett horda a Teleki Tékával szembeni RMDSZ-székház felé indul. Mosdatlanok, büdösek, részegek, szomjasak. Vérszomjasak és vérre szomjasak. Bolyait keresik, végül beérik Sütő Andrással és társaival. Az írót félig agyonverik, fél szemére megvakítják. Rajta kívül még vagy kéttucatnyi magyart rettenetesen helybenhagynak: koponyák szakadnak be, fogak repülnek, csontok törnek. Kapanyelekkel, láncokkal, dorongokkal nem lehet finomkodni. A milícia és a katonáság karba tett kézzel, vigyorogva asszisztál.
Huszadikán már kora délelőtt a városháza előtt gyülekeznek a magyarok. Mindenki az előző napi borzalmakról beszél. Számuk délire kábé húszezerre duzzad. A tömegben idősek, nők és gyerekek is vannak szép számmal. Kora délután párszáz fős vátrás tömeg verődik össze a Grand szálló előtt. Mindössze egy vékony, egysoros rendőrkordon választja el őket az ellentábortól. Tettlegességre még nem kerül sor, de egyértelműen érződik, hogy baj lesz. A magyar tömeg és a Marosvásárhelyi Rádió több ízben kéri a katonaság közbeavatkozását, hiába. Végül este fél hat tájékán megérkeznek. Csak nem a katonák, hanem a Maros- és Görgény-völgyi vadállatok. Kaszákkal, vasvillákkal, késekkel rontanak a békés és fegyvertelen magyarokra, akik a nőket és gyerekeket bemenekítik a városházára, majd megfutamodnak. De csak a főtéri padokig, melyeket villámgyorsan szétkapnak, és a vastag lécekkel sikeresen visszaverik az első rohamot. Közben segítségükre sietnének a környékbeli magyar települések lakói, de a katonaság csak a románok buszait engedi át. Válaszképpen ők boronákat és farönköket hordanak az útra, több buszt felgyújtanak. Tétlenül mégse ülhetnek.
Jóval sötétedés után harckocsik érkeznek a térre, de a katonák nem szállnak ki, hűvös van már. „Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!” – hangzik fel nem sokkal később az egyik mellékutcából. A döntő fordulat tizenegy óra tájékán következik be, amikor megérkeznek a nyárádmenti és szovátai székelyek. Illedelmes népek, nem üres kézzel jönnek. Percek alatt kiverik a hodákiakat a főtérről; mindkét oldalon sok a sebesült. Ez már a finálé, beleadnak mindent.
A mérleg: öt halálos áldozat, háromszáz sebesült. Kizárólag cigányokat és magyarokat ítéltek el, pedig mindhárom magyar áldozat gyilkosa ismert volt. Vásárhelyi magyarok ezrei menekültek Magyarországra vagy tovább. Az események kivizsgálása a mai napig nem történt meg…
