Mementó
Úgy kezdődött, hogy február elején az emberek felvonulni mentek. Némán, táblák és transzparensek nélkül. Cél: az anyanyelvi oktatás megteremtése. Nem voltak sokan, alig százezren; kezükben gyertya, könyv. Utóbbi az anyanyelvet szimbolizálta.
Bukarestnek ez nem tetszik. Talán kissé meg is szeppennek. És megszületik a döntés, villámgyorsan: csírájában elfojtani minden hasonló megmozdulást, elvenni a magyarok kedvét bármiféle követeléstől, kollektív jogok revendikálásától. Nem számít, milyen áron. A frissen megalakult Vatra Romaneasca soviniszta szervezetben hemzsegő szekus pribékeket bízzák meg a manipulálással, a provokációval, az uszítással, a gyűlöletkeltéssel. Akik értik és teszik a dolgukat.
Március közepére felgyorsulnak az események: tüntetések és ellentüntetések, szoborrongálások, vadabbnál vadabb, fasisztoid vátrás nyilatkozatok. Aztán tizenkilencedikén elszabadul a pokol: a Vatra tizenhárom busz Görgény-völgyi parasztot hoz a városba Libánfalváról, Görgényhodákról. Letépnek minden magyar feliratot – egy írástudó mutatja nekik, melyek azok –, majd a felbőszült, husángokkal, fejszékkel, ganéhányó villákkal felfegyverkezett horda a Teleki Tékával szembeni RMDSZ-székház felé indul. Bolyait keresik, végül beérik Sütő Andrással és társaival. Az írót félig agyonverik, fél szemére megvakítják. Rajta kívül még vagy kéttucatnyi magyart rettenetesen helybenhagynak: koponyák szakadnak be, fogak repülnek, csontok törnek. Kapanyelekkel, láncokkal, dorongokkal nem lehet finomkodni. A milícia és a katonáság karba tett kézzel, vigyorogva asszisztál.
Huszadikán már kora délelőtt a városháza előtt gyülekeznek a magyarok. Mindenki az előző napi borzalmakról beszél. Számuk délire kábé húszezerre duzzad. A tömegben idősek, nők és gyerekek is vannak szép számmal. Kora délután párszáz fős vátrás tömeg verődik össze a Grand szálló előtt. Mindössze egy vékony, egysoros rendőrkordon választja el őket az ellentábortól. Tettlegességre még nem kerül sor, de egyértelműen érződik, hogy baj lesz. A magyar tömeg és a Marosvásárhelyi Rádió több ízben kéri a katonaság közbeavatkozását, hiába. Végül este fél hat tájékán megérkeznek. Csak nem a katonák, hanem a Maros- és Görgény-völgyi vadállatok. Kaszákkal, vasvillákkal, késekkel rontanak a békés és fegyvertelen magyarokra, akik a nőket és gyerekeket bemenekítik a városházára, majd megfutamodnak. De csak a főtéri padokig, melyeket villámgyorsan szétkapnak, és a vastag lécekkel sikeresen visszaverik az első rohamot. Közben segítségükre sietnének a környékbeli magyar települések lakói, de a katonaság csak a vátrások buszait engedi át. Válaszképpen ők boronákat és farönköket hordanak az útra, több buszt felgyújtanak.
Jóval sötétedés után harckocsik érkeznek a térre, de a katonák nem szállnak ki, hűvös van már. „Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!” – hangzik fel nem sokkal később az egyik mellékutcából. A döntő fordulat tizenegy óra tájékán következik be, amikor megérkeznek a nyárádmenti és szovátai székelyek. Illemtudó népek, nem üres kézzel jönnek. Percek alatt kiverik a hodákiakat a főtérről, az utcabál véget ér.
A mérleg: öt halálos áldozat, háromszáz sebesült. Kizárólag cigányokat és magyarokat ítéltek el, pedig mindhárom magyar áldozat gyilkosa ismert. Magyarok ezrei menekültek Magyarországra vagy tovább. Az események kivizsgálása a mai napig nem történt meg.
