CSAK ÚGY MONDOM
Ha kedvem lenne a viccelődéshez, márpedig nincs, azt írnám, a koronavírus okozta járványnak köszönhetően másodszorra is Ludovic Orban kezébe került a kormánykerék. Igaz, ez közvetlen vagy közvetett kapcsolatot feltételezne a világjárvány és Lajcsink között, ami – relativizmus ide vagy oda – mégiscsak igen merész gondolat lenne. De – teszem mindjárt hozzá – semmi sem elképzelhetetlen. Mivelhogy minden mindennel összefügg.
Alig tette le a régi-új kormány a hivatali esküt, máris következett a „brékinnyúz”: Iohannis szükségállapotot jelentett be. No, nem azonnali hatállyal, ahogyan azt elvártuk volna, hanem csak úgy ráérősen. (Kíváncsi lennék, ha ostromállapot kihirdetését szükségessé tevő helyzet alakulna ki, akkor is ilyen komótosan tenné?) Amikor e sorokat írom, még nem hagyta jóvá a parlament, bár a hivatalosnak nevezett közlönyben már megjelent. Igaz, a dokumentum szövege olyan értelmezési szabadságot biztosít (kinek is?), hogy joggal jut eszünkbe a Mátyás királyról szóló népmese, amelyben a lány hozott is ajándékot, meg nem is…
A sok bizonytalanság mellett egyvalami biztosnak tűnik: valamikor gyakorlatilag is bevezetik a szükségállapotot, ami azzal jár elsősorban, hogy nagyobb hatalmat kap majd a védelmi és belügyi tárca, továbbá szigorítások, jogkorlátozások várhatók. Magyarán: semmi jó. Az emberfia ezzel is megbékélne, ha halovány reményét látná annak, hogy hatékony lehetne a járvány elleni védekezés. Lehet, hogy most sokan defetistának neveznek, de én valahogy nem bízom abban, hogy az állam képes lenne eredményesen felvenni a harcot a járvány ellen. Merthogy az államot az intézményeit működtető emberek jelentik, akikből – a kivételt jelentő üdítő példákat leszámítva – elkeserítő módon kiveszett a szolidaritás.
A politikum felelőtlensége minden képzeletet felülmúl – lásd a biológiai bombaként a fél várost eddig megfertőző konstancai szenátor esetét –, ezért világos, hogy sok jóra nem számíthatunk. Az egészségügy – szintén néhány elismerésre méltó kivételtől eltekintve – a jelek szerint képtelen megbirkózni a rendkívüli kihívással. Hogy így alakult, annak okai magában az egészségügyi rendszerben keresendők, de az azt irányítókban is. Pillanatnyilag legkisebb gondunk is nagyobb a felelősek keresésénél.
Nagyon úgy fest, hogy ezúttal is abban bíznak elöljáróink, illetékeseink, hogy a „szabaduljon, aki tud” parancsa szerint valahogy csak túléljük. Ilyen, biztatónak aligha nevezhető körülmények között kell(ene) túlélnünk a krízishelyzetet. Ami után egyvalami biztos: semmi sem lesz olyan, mint eddig volt.
Majd meglátjuk…
