Tejben, vajban, slamasztikában
Több mint ötven erdélyi tejbegyűjtő központtal bontotta fel a szerződését az egyik legnagyobb, holland tulajdonban lévő tejfeldolgozó vállalat. A hír hallatán arra gondolhatnánk, hogy ez csak egy, a helyi tejtermelőket hátrányosan érintő gazdasági fejlemény, és ezután akár fürödhetünk is a fölösleges tejben-vajban, de valójában az uniós csatlakozásunk egyik újabb káros hatásáról van szó.
A kommunizmus éveiben a kelet-európai államok egy olyan önellátó és önfenntartó gazdasági rendszert próbáltak felépíteni maguknak, amelyben szinte a külföldiek segítsége nélkül is jól megvoltak. A kulcsfontosságú ágazataikat annyira kifejlesztették, az energiatermelésüket pedig oly mértékben bebiztosították, hogy sem a nyugati tőke, sem pedig a keleti hatalom nem tudta őket megzsarolni. A suszteri igyekezet nem volt hiábavaló. Románia még az államadósságát is lenullázta. Fejletté vált az ipara és a mezőgazdasága, kielégítővé az energia- és az élelmiszertermelése, elfogadhatóvá a társadalmi és egészségügyi védőhálója. Kívülről tekintve irigylésre méltó országnak számított.
Ennek ellenére elviselhetetlenné vált az egyre inkább fokozódó, nyomasztó diktatúra, a forradalom következtében pedig új államrendet, a parlamenti demokráciát hozták létre. A rendszerváltás és a gazdasági liberalizálás létjogosultsága vitathatatlan. Ha viszont azt elemezzük, hogy mivé lett az egykori szuverén ország, és a „forradalmárok” valóban ezt a jövőt képzelték-e el maguknak, akkor könnyen abba a hibába eshetünk, hogy igazat kell adnunk az összeesküvés-elméletek gyártásával vádolt „szélsőséges” ideológusoknak. Azoknak az euroszkeptikusoknak, akik több hátrányt látnak a csatlakozásban, mint előnyt, akik nem bíznak a nagyhatalmak segítő szándékában, akik igazságtalannak tartják a Brüsszelből érkező támogatásokat. Akiket szélső nacionalista jelzőkkel illetnek a hatalmon lévő pártok, és lesöpörnek a politikai porondról.
Romániáról elmondható, hogy minden értékét beadta a közösbe. „Elajándékozta” a kőolaj- és földgáztartalékait, de ennek fejében mindössze a környező országok legmagasabb benzinárát kapta cserébe. Egy olyan cég kezébe juttatta a legnagyobb autógyárát, amely legutóbb a termelés Észak-Afrikába való költöztetését helyezte kilátásba. Magántulajdonba engedte át a legnagyobb kereskedelmi bankját, és így már semmilyen befolyást nem tud gyakorolni a kétes pénzügyi terhekre. Megszűnt a gépipara, illetve azt csak az alkatrészgyártásra tette alkalmassá. Lemondott a gyógyszeriparáról, ezáltal pedig tehetetlenné vált az égig érő egészségügyi kiadásokkal szemben.
A létfontosságúnak kikiáltott privatizáció leple alatt furcsa árrobbanásokat sóztak ránk anélkül, hogy infrastrukturális beruházásokat hajtottak volna végre. Most az is kiderült, hogy „nem kell a holland vállalatnak az erdélyi tehén teje”. A magyarázat mindenre csak az, hogy ilyen a piacgazdaság, sokba kerül a befektetett tőke. Felmerül a kérdés, hogy ki tudna hiteles információt nyújtani minderről, hogy ki, hogyan csapott be minket az elmúlt huszonöt esztendőben? Félő, hogy a folyamatosan hatalmon lévő erdélyi magyar érdekképviselet alkalmatlan erre a szerepre, hiszen végig a becsapók oldalán állt, nem a miénken, becsapottakén.
