MORGÓ
Ünnep és aktuálpolitika
Augusztus 20-án ünnepelt a magyarság, államalapító királyunkra, Szent Istvánra emlékeztek szerte a világban. Nem kis államférfiúi teljesítmény az Istváné, csak a kiválasztottak képesek hasonlóra. Legnagyobb érdeme, hogy felismerte, csak a kereszténység felvétele által menthető meg népe a szétszóratástól, a beolvadástól, s különösen az a következetesség, amellyel a felismert célt – olykor népe akaratával is szembemenve – a megvalósításig vitte. Történelmi tettet hajtott ezzel végre, neki köszönhetően vagyunk itt –sokak szemében szálkaként – ma is, s ha le nem térünk a Szent István-i útról, akkor a világ végezetéig.
Megszokott jelenség, hogy az ünnepi rendezvények szónokai – akik többnyire politikusok – rendszerint aktuálpolitikai utalásokkal teletűzdelt beszédekkel untatják a hallgatóságot. Mennél kisszerűbb az ember, annál földhözragadtabb az eszmefuttatás, annál kevésbé illik az alkalom eszmeiségéhez. A politikus már csak ilyen: megragad minden alkalmat a közszereplésre. Nem is ítélhető el ezért, csakhogy az ilyen esetekben a közszerepléstől a leszerepelésig igencsak igen rövid az út. Dehát legyen ez az ők bajuk.
Szűkebb pátriánkban, Erdélyben, Marosvásárhelyen az idei nyár bőven szolgált aktuálpolitikai érvekkel. Elég, ha csak Tőkés László ama tusványosi felvetésére gondolunk, miszerint kívánatos lenne, ha Magyarország védhatalmi státust gyakorolna az erdélyi magyarság felett. Aztán Vona Gábor borzonti kijelentése borzolta a kedélyeket, s korbácsolta a szélsőséges nagyromán indulatokat azzal, hogy kimondta: akkor is vállalják a magyar érdekek képviseletét, ha az a román állammal történő konfliktussal jár. Innen eljutni a politikai fegyvercsörtetésig, a romániai belügyekbe való beavatkozás vádjáig, a tusványosi nyári diáktábor és szabadegyetem betiltásának szándékáig, a magyar politikusok szabad mozgásának kilátásba helyezett korlátozásáig csak a Dimbovita-parti politika képes.
Szűkítve a kört elérkezünk Vásárhelyig, ahol a magyar kultúrát – lásd a Vásárhelyi Forgatag körüli botrányt – a város szimbolikus falain, illetve valóságos határain kívülre szorították. A tolerancia, a kölcsönös megértés, a békés egymás mellett élés, azaz a „multikulti” gyakorlati megvalósulásaként! Ide vezetett a kislépések politikája, a folyamatos önáltatás, az önaltatás, mondjuk ki: az önfeladás politikája, amit az RMDSZ lassan negyedszázada követ.
Bármerről is nézem, ez nem a Szent István-i út, hanem inkább egy másik, amelyre rosszakaróink, árulóink tereltek minket. S hogy az aktuálpolitikai utalást se mulasszam el, hadd idézzem a jól ismert mondatot Istvánnak Imre fiához intézett Intelmeiből: „Mert az olyan Ország, ahol csak egy nyelv, egy szokás van, erőtelen és töredékeny”. Ez Igazságként is, politikai érvként is mindig aktuális. Itt és most pedig hatványozottan.
