A Fekete márciusról
Fazakas Károly visszaemlékezései
Aznap, március 19-én munkahelyemről egyenest a Főtérre siettem. A Városháza előtt egy harminc-negyven főből álló izgága társaság verődött össze, akiket – koruk, külsejük és beszédmódjuk után ítélve – a helyi orvosi és az almérnöki egyetemről rendelhettek oda, a máig meg nem nevezett sötét erők. Meglepett megmagyarázhatatlanul durva hangmenük, magabiztos viselkedésük. A mi magyarjaink a Városházával szemben lévő gyógyszertár előtt húzódtak meg, illetve a tér két oldalán lecövekelve követték tisztes távolból a további fejleményeket.
A Városháza erkélyén időnként megjelenők biztatták a tömeget: nem kell félni, mert Kincses már a kezükben van, csak még egy kevés idő és úgy lemondatják, mint a pinty. Közben a lent tomboló agresszorok nem annyira népes, mint amennyire hangos tábora, mind követelőzőbb lett, egyre kötekedőbb módon nyilvánult meg velünk szemben.
Az idő teltével arányosan nőtt a ránk nehezedő nyomás, és ebben a lőporos hangulatban még reménytelenebbnek tűnt az amúgy is már-már kilátástalannak tetsző a helyzetünk. Azt kérdezgettük egymástól: hol lehetnek ilyenkor a mieink, miért nem próbálják meg idejében az útját állni, ennek az elszabadulni készülő pokolnak? Miért nem tesznek végre már valamit? Eltelt egynéhány óra (itt jegyezzük meg azt, hogy akkoriban iszonyatosan hosszúnak tűnt számunkra minden egyes eltelt perc, másodperc), és a mi drágalátós felsőbb vezetőségünknek a tagjai továbbra sem akartak megmutatkozni előttünk. És ekkor hirtelen elkezdtünk félni. Lehet-e egyáltalán még ezekkel emberi módon tárgyalni? – tevődött fel bennünk a kérdés, miközben tehetetlenül, kényszerű kívülállóként figyeltük az újabb fejleményeket.
A Bolyai utcai RMDSZ-székház felé vettem az irányt, közben a városban a magyarok le-fel örvénylettek. Mindenki abban reménykedett, hogy előbb-utóbb majd csak előkerül a vezetőségből is valaki. Az futkosó magyarokból álló kisebb-nagyobb csoportok összlétszáma közben talán már a százas számot is túlhaladhatta. Fent a Bolyai utcai székház gyűlésterme, amely tele volt egyszerű emberekkel, kétkezi munkásokkal meg egyéb személyekkel, eléggé szánalmas képet mutatott. Vártuk a megmentőt, aki előáll a megoldással, de semmi sem történt. Markó, amint azt a későbbiek során megtudtuk, akkoriban épp Budapesten tartózkodott. Egyes-egyedül Borbély László jelent meg a színen, de ő is csak néhány pillanatra, aztán elhúzott. A társasság egy része ismét a Főtérre vonult, ahol a vátrások már a Városháza balkonján ünnepeltek, ugyanis Kincses Előd úr jobbnak látta, hogy a jobbik rosszat válassza, így tehát lemondott. Mivel a téren már nem volt mit keresni, ismét a Bolyai utcai székház elé vonultunk. Az épület egyik ablakából éppen neves írónk, Sütő András beszélt a tömeghez, minden meggyőző erejét latba vetve igyekezett rávenni a hallgatóságát, hogy mihamarabb széledjen szét. Természetesen az akkori súlyos körülmények között, csak nagyon kevesen fogadták meg a tanácsát.
És akkor megjöttek a „békés szándékú” Görgény-völgyiek. Néhány autóbusznyi, úgy kétszáz falusi ember érkezett a Bolyai térre. Nem sokat vacilláltak, hanem azonnal támadásba lendültek. A székház kapui gyorsan becsukódtak, mi meg fegyelmezetten a Teleki Téka elé húzódtunk vissza, és onnan figyeltük a Görgény-völgyi parasztok első betörési kísérletét. Miután a fejszéknek nem engedelmeskedett a vasrácsos bejárati ajtó, a megvadult, füstös állapotban lévő rohamosztagok kövekkel, fadarabokkal és más alkalmi dobóeszközökkel vették tűz alá a székházat. Belülről is jött némi replika, de a mieinktől jövő riposzt elég haloványra sikeredett. Ami pedig a Sütő András által átélt kálváriát illeti, a nővérem, aki a vandál támadáskor ugyancsak a székházban rekedt, és aki végül ő maga is a Törvényszék felőli kerítésen át menekült ki az épületből, utólag elmesélte nekünk, hogy néhány fiatal felajánlotta András bátyánknak, hogy ők szívesen átteszik őt azon a kerítésen. Különben aznap, rajta kívül, mármint a nővéremen kívül, többen is ily módon távoztak a székházból, de András bátyánknak nem egészen tetszett az ötlet. „Drága fiaim, én már túl öreg vagyok az ilyen dolgokhoz” –hárította el a menekülés felkínált lehetőségét, így aztán végül maradt.
Egyébként is a támadás előtt a székházban és körülötte mindenfelé nagy volt a fejetlenség. Az ott összegyűlt, tettre kész emberek várták a vezető személy megjelenését, hogy bárki, legalább egy későbbi akárki eljöjjön közülük, az akkori híres, ma már hírhedt politikusaink közül. A már említett Borbély Lászlón kívül, kevés ismerős politikusi arcot láttam az ott összegyűlt tömegben, a támadás előtti pillanatokban nagy volt a pánikhangulat, és olyannyira eluralkodott a félelem az embereken, hogy végül már senki sem törődött semmivel.
És most következzék néhány részlet, amiről a beszámolók általában nem tesznek említést: aznap, a székházba való betörés után, mi, kívül rekedtek, negyedórányi tehetetlen szemlélődés után, a Gecse utcai Kistemplom felé vettük az utunkat. A templom felé menet, útközben hangzott el először az ötlet, hogy igenis be kell hívni a nyárádmenti székelyeket. A református parókiához érve, sajnos ott sem jártunk több szerencsével, a parókia balkonjáról ismét csak tanácstalan emberek tekintettek vissza ránk. Továbbmentünk, majd a Gecse és a Hosszú utca találkozásánál különváltunk. Az egyik csoport a rádióstúdió felé, a többségünk pedig a Kövesdomb felé folytattuk utunkat.
A Dombon, mielőtt még kiértünk volna a Főútra, egy szakállas úr állt elénk – ekkor láttam először Szokoly Elek urat –, aki mindenáron le akart beszélni arról, hogy folytassuk. De mi, mit sem törődve a felkéréssel, folytattuk utunkat. Kiérve a Kövesdombra, az út közepén továbbhaladva többször is körbejártuk ezt a többségében magyarok lakta negyedet, közben meg torkunk szakadtából kiabálva, az ott lakók segítségét kértük. Az emberek pedig egyre-másra, szó nélkül csatlakoztak a tömeghez és nemsokára egy óriási spontán tüntetés kerekedett, ahol több száz ember, hosszú időn keresztül várta újra a nagy történelmi személyiség megszületését. Egy adott pillanatban, tisztes távolból, már egy rendőrségi Aro személygépkocsi is követte a tüntető tömeget. Mikor pedig úgy gondoltuk, hogy volnánk már elegen, úgy döntöttünk, hogy nincs mire várni, vezető nélkül is elindulunk a székház irányába. És mentünk volna tovább a célunk felé, soha nem látott elszántsággal a szívünkben. Csakhogy aztán valahol az Orient üzletház környékére érve, egyszerre három, a város felől érkező, nagyon agitált állapotban lévő idősebb nénike állta el utunkat. Egymás szavába vágva, rémülten arra esdekeltek minket, hogy jaj, ne menjünk oda, ahhoz a székházhoz, mert ott a hely tele van igazi vademberekkel, akik fejszével és vasvillákkal vannak felszerelkezve, és akik minden útjukba kerülő személyt kegyetlen brutalitással agyba-főbe vernek. E hír hallatára aztán az összegyűlt tömegben röpke tíz perc alatt lelohadt a tenni akarás vágya, majd újabb tanakodás után végül abban maradtunk, hogy szétszéledünk, mindenki megy a maga útjára. Hiába volt minden, úgy tűnik, nem igazán születtünk hősöknek.
Aznap este még egyszer elgyalogoltunk az egykori Királyi Tábla épületéig, ahol a félig-meddig tárt ajtók mögött, a földszinti folyosón egy égve hagyott magányos villanyégő őrizte a csendet.
(Folytatjuk)
