Központ
2020. február 29. szombat, Elemér

Karácsonykor mindannyian kicsit szerelmesekké válunk

Nagy-Bodó Tibor december 22, 2019 Hír & hírháttér

Karácsony a kereszténység jelentős ünnepe, Jézus születésnapja. Napjainkra családi vonatkozása felerősödött, a szeretet, az összetartozás, az ajándékozás ünnepe lett. Az ókori Rómában a december 17-24. közötti időszakban tartották a Szaturnália ünnepeket. A mai értelemben vett, keresztény karácsonyról a IV. század óta emlékezünk meg, eredetileg december 25-e Jézus születésnapja, az előző este karácsony vigíliája, más szóval karácsony böjtje vagy Szenteste, 26-a pedig az ünnep második napja. A karácsony éj varázslatát valószínűleg mindnyájan ismerjük. Bár napjainkra az ajándékozás rendkívül fontos momentuma lett az ünnepnek, mégis a karácsony éj misztikuma, csodája nem múlt el. Ez az ünnep, melynek valódi tartalma a legelevenebben él ma is. Karácsony este minden elcsendesedik, a közlekedés leáll, és ha olyan szerencsénk van, hogy hó is esett, a csend még teljesebb. Míg advent a reményteli várakozás ideje, a Szenteste maga a megvalósult és beteljesedett csoda: a Megváltó születésének napja.

Sándor Szilárd unitárius lelkész, pasztorál pszichológus:
„…csöndesen és váratlanul átölelt az Isten…”

– Emlékezéseim gyerekkoromból kezdem, amikor a nagyszülős karácsonyok alkalmával mindig akkor repültek el az égen az angyalok, mielőtt átléptem volna a küszöböt. Soha nem láthattam, csak a nagymamám imádságos kezében az elhullatott angyalhajat és az égből ledobott csillagszórót és gyertyát, ami meggyújthatta.
Egyszer meggyúlt a karácsonyfán a fehér vatta, de – ez már egy másik történet lenne – szerencsére szüleim időben eloltották.
Gyermekkori emlékeim eme családi karácsonyától időben „átugrom” a nyolcvanhetes évek utáni időre, amikor érettségi után a katonaságban nem volt sem karácsonyi hangulat, sem nemhogy karácsonyfa, vagy csillagszóró vagy gyertyaláng – de voltak helyette huzatos szenes vagonok, börtönből berukkolt katonatársak, futószalag és nehéz csákány, kalapács, L alakú csővas.
Aztán jött nyolcvankilenc – vagy én érkeztem el felé? Már nem emlékszem, hogy is volt. Karácsonykor ott voltam a küküllődombói és dicsőszentmártoni unitárius szószéken. Átvirrasztott éjszaka után Dombón, majd mielőtt elmentem volna innen Dicsőbe, mielőtt felültem volna a buszra engem is annak rendje és módja szerint megmotoztak.
Mielőtt felmentem volna a dicsőszentmártoni szószékre, előtte szólt a telefon, és a lelkésznek bejelentették, hogy a toronyban az istentisztelet alatt fegyveres katonák fogják őrizni a templomot és az embereket. Én pedig mondtam: „Ne féljetek, mert hirdetek néktek nagy örömet!”.
Azóta az idén immár – Isten gondviselésének és oltalmának köszönhetően – 30. éve hirdetem ugyanezt, hála Istennek motozás és fegyveres toronyvédelem nélkül.
Mit jelent karácsony a gyülekezeteimnek?
Bízom abban, hogy szépet és jót, a szeretet ünnepét és hogy az én prédikációm, szolgálatom erre csak isteni ráadás, lehetőség, aminek igyekszem eleget is tenni, drága híveimnek és egyházamnak, és igen, azoknak is, akik az állami költségvetésből – Szilágyi Domokost parafrazálva – élnem adnak.
A templom megtelik karácsony szombatján éneklő, szavaló gyermekekkel, másnap az úrvacsorázó gyülekezettel.
Eljön mindenki, aki csak teheti. Van, aki távolból is hazajön az ünnepre és eljön a szeretet asztalához. A gyülekezet betegei templomi szolgálataim után várják a betegágyon az úrvacsorát és hálát adok, miután eljutok mindannyikhoz a kántornővel. Gondolom, ez így van Erdély-szerte.
A pásztorok félnek, az angyalok bátorítják őket és dicsőítik az Istent, kérik a jóakaratot az emberek között, a bölcsek útra kelnek, zeng a halleluja. Megváltó karácsonyban, megváltott emberek. Életre, jóságra, szeretetre, Istennek tetsző életre vágyó emberek, és bízom abban, tenni akaró és tenni is tudó közösségekben ünneplő emberek, akiknek a szilveszteri pezsgőbontás elérkezése előtt ott vannak, ahol hálát adnak ott – Adyval szólva – „csöndesen és váratlanul átölelt az Isten” .

Kacsó Emese, a marosvásárhelyi Vártemplom vallástanárnője:
Örök fényforrás erdélyi sötétségben

– Erdélyi magyar karácsony…, gyermekkorom gyönyörű karácsonyai… Nem csak attól szép, mert az idő megszépítette, hanem tartalmában, formájában. Talán nem volt annyira dekoratív, nem volt annyira látványos, főleg nem ajándékozásközpontú. Felkészültünk rá testileg-lelkileg.
Tisztaság volt bennünk, és tisztává sikáltuk a lakást.
Édesanyám mindent kimosott, megmozgatott, felsúrolt. Főtt a töltött káposzta, sült a friss kenyér, a kalács, a tisztaság illata, a fenyő illata összevegyült. Mienk volt a legszebb karácsonyfa, édesapám cimbalmozott és énekelt a család.
Mezőfelében a gyermekek már délután elindultak, itt is, ott is felcsendült az ének, egy régi magyar karácsonyi énekkel kántáltak:
Pásztorok keljünk fel, sietve menjünk el / Betlehem városába, rongyos istállójába. / Siessünk, ne késsünk, / Hogy még ezen éjjel odaérkezzünk, / Mi Urunknak tiszteletet tehessünk. / Íme, már nincs messze, fényesség a jele, / Az angyalok jelentik, hogy Messiás születik / Jászolba, pólyába. / Be vagyon takarva a rongyocskába, / Árva gyermek szenved már kiskorában.
Majd rigmus következett:
Megzendült az ének ember, gyermek ajkán, / Az Úr Jézus Krisztus születése napján; / Ünnep a mennyben, ünnep a földön, / A várva várt vendég megérkezett, / A Messiás Jézus megszületett. / Jézus az árváknak igaz szószólója, / Bánatos szíveknek megvigasztalója. / Aki a búbánat poharát üríti, / Adjon a Jóisten boldog jövőt neki!

Ezt a rigmust minden korosztály mondta, és ezt követte a vendégszerető család meghívása, kínálása.
A várva várt vendég megérkezett! Olyan örömmel adtuk szájról szájra a hírt, amit ma elképzelni sem lehet. Két testvéremmel és kis baráti körünkkel, tangóharmonikával, mandolinnal jártunk kántálni, egy édesapámtól tanult éneket énekeltünk, amit ő egy börtöntársától tanult:
Pásztortársak jó hírt mondok: Gyertek velem, csodát láttok, / Egy szép szűz az éjszakán / Fiacskát szült a szénán, / Ó, ó, ó, ó, ó, boldog az az istálló, / Boldog az az istálló!

A felnőttek egész éjjel vitték az örömhírt, csak ruhástól dőltünk le, hogy fogadni tudjuk a hozzánk érkezőket…
Szívünk vígsággal ma bétölt, / Mert ígéret szerint felkölt /
Istenfélők számára,
/ Az igazság fényes napja,
/ Újszövetség felkent papja / Eljött kit sok szent vára.
/ Csillag villog, / Már fenn ragyog, mint a látnok látta régen: / Fénylik, mint szép nap az égen.
Ezt a hangulatot próbáltuk továbbadni gyermekeinknek, gyülekezeteinknek: várni és megérkezettnek tudni a Messiást. Olyan szeretet áradt belőlünk, amilyen csak az Ő jelenlétében lehetséges. Ez volt az egyetlen és igazi ajándék.
Szegénység volt, a karácsonyfa alá csak jelképes, szerény ajándékok kerültek. Nem is vártunk nagy dolgot, így nem is okozott csalódást egyetlen felbontott csomag sem.
Közben fehér lett a hajam, felnőttek a gyermekeim, születnek az unokáim, de a karácsonyvárásom nem változott.
Harmincöt éve lelkipásztor feleségeként, vallástanárként a gyülekezet gyerekeinek is azt próbálom továbbadni, hogy nem az ajándékozás a karácsony lényege. A sötétségben megjelent a ragyogás maga, Ő a fényforrás, úttalan utakon botladozva várjuk, hogy boldogok legyenek a kövek, a fák, a vizek, az istállók, a házak…
Világ világossága jövel!

Bögözi Attila újságíró:
Karácsonyi fények mint válltömés

– Mostanában, karácsonytájt egyre gyakrabban sétálok a parttalan idő végtelen nyugalmát árasztó Turbina-árok mentén, vagy éppenséggel a Maros hídon, ahol, akárha ünnepi parádéra felsorakozott díszőrség, feszes vigyázzba állnak a villanyoszlopok, és hosszan elnézem, amint örömködő, tündéri fényeik a csillagok szépségét másolják a sima víztükörre. Bár a „csillagok szépségére” hivatkozni, ma, talán már nem épp a legszerencsésebb, legtrendibb hasonlat, hiszen a tudósok legtöbbje, élesen elhatárolja magát a csillagok eme jelzős szerkezetétől, egyszerűen gázatomokból álló gömböknek tartják őket, melyeknek van nyomásuk, térfogatuk, hőmérsékletük meg mindenféle egyéb állapotjelzőjük, csak a megfoghatatlan szépséget képtelenek társítani hozzájuk. Vajon miért?
Nem vagyok tudós, ezért egy-egy ilyen magányos éjszakán, amikor feltekintek a csillagos nagy égre, én érzem a csillagok szépségét. Az égbolt végtelensége kiterjeszti a képzeletemet, s mintegy csodahintón utazgatva, saját kis szememmel akár több százmillió éves fényt is megláthatok a végtelen csillagrendszerek sötéten izzó szemgödreinek mélyén.
Karácsony lévén, épp azon tűnődök, talán maguk a háromkirályok is valami hasonlót érezhettek akkor, amikor fölpillantva az égre, meglátták azt a csillagot, amely „előttük ment, amíg meg nem érkeztek, és akkor megállt a fölött a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük. (Máthé 2,1-12)”
Mert az öröm szépsége maga a csillag.
Szépségét újból és újból fel kell fedezni, újból és újból ki kell sajátítani, meg kell hódítani, el kell mondani és le kell írni. És az ennek nyomán kialakuló diskurzusok összessége, az öröm olvasatának megannyi változata, sokezer parányi fényhimnusz, „égi szikra, szent öröm”, mely egy és ugyanarról a születésről szól, mely bő ötven nemzedék óta a legnagyobb ünnepként hirdeti a szeretetet, az elfogadást, a megértést, a hitet, a bizalmat, az empátiát, a másik emberre való odafigyelés képességét, és mindezt jó nagy csomagba csomagolva, hogy aztán kibontva egész évben elférjen egy apró kis helyen: a szívekben.
Mert a csillag szépsége, sohasem öncélú.
Még akkor sem, ha olyan költőóriás mondja ezt – különben gyönyörű sorokban – mint Eminescu, aki az Esthajnalcsillag című költeményében írja, hogy: „szárnya nő a vágyas indulatban./…/Felette csillagboltozat/ és csillag-ár alatta,/ a villámhoz hasonlított/vakító fényalakja./ Tengerként tornyosult a fény,/ amerre zúg repülve,/ száll, száll s a látható világ/ csak véget ér körűle./ Ahová ér nincsen határ,/ szemet nincs merre vetni,/ vajúdik űrben az idő,/ de nem tud megszületni.”
Eme öncélú ragyogást legfennebb csak az európai kultúrában, és annak is a romantikához köthető periódusában lehetett megfogalmazni, hiszen a Vénusznál maradva, példának okáért az aztékoknál ez a csillag Quetzalcoatl-t, a Tollaskígyót, az egyik legfontosabb istenséget jelképezte, melynek ötszáznyolcvannégy napos szinodikus ciklusát, azaz a hajnali és az esti megjelenési ritmusát már akkor ismerték, naptáraikat is hozzá igazították.
Nézem a vén Maros tükrén reszkető villanyfényeket, és most valahogy mégsem az aztékokra gondolok, de még csak az ókori Mezopotámiaiakra sem, akik az aztékoktól egészen eltérően értelmezték az Esthajnalcsillagot, ami tulajdonképpen nem is csillag, hanem a Vénusz bolygó, s ami számukra a szerelmet jelképezte. Eredetileg a Vénusz sem Vénusz volt, hanem Inana, vagyis Istár sumer istennő, aki a szerelem, a szexualitás és a termékenység istene volt, és a Nappal meg a Holddal együtt a mezopotámiai nagy isteni triászt alkotta.
Amint a vízben fürdőző lámpafényeket apró csillagoknak képzelem, épp az jut az eszembe, hogy annak a csillagnak, amely a három királyokat vezette, még neve sincsen.
Talán azért, mert az a csillag, mely a keleti bölcseket vezette, már rég azonosult azzal az újszülöttel, akihez Gáspárt, Menyhártot meg Boldizsárt vezérelte.
Köröttem az éjszakai város lassan elcsendesedett. Csak a modernizáció előrenyomulását példázó, olykor bántóan giccses karácsonyi fények öltöztetik a víz tükrén nyújtózó sötétséget, azt hirdetve, hogy az éjszakát meghódítva felülkerekedünk a sötétségen, és hogy kivilágított városainkban, javarészt a technikai változások révén új kihívásokat integrálunk a változásra mindig fogékony gondolkodás- és cselekvésmódjainkba.
Paradox módon, az éjszakai város polgári intézményei, a bárok, éttermek, színházak, feltűnő módon csak az éjszaka idejét hasznosítják, de magát az éjszakai várost nem igazán veszik birtokba…
Szenteste van.
Otthon, az elmaradhatatlan kocsonya vár vacsorára, és természetesen lesz frissen sült kalács, csillogó fényjáték, fenyő és fahéjillat, karácsonyi zene meg csillagszórók, melyek majd épp úgy fognak szikrázni, mint a Marosban fürdőző lámpafények.
Elindulok lassan a Maros hídról a Kárpátok sétánya felé, óvatosan, hogy egy mellettem épp csókolódzó fiatal párt szét ne rebbentsek. Mert számomra ez is a karácsony meghittségét, bensőséget jelenti, a hitet a csodában, az élet szépségében, és abban, hogy teljesülhetnek vágyaink, ha teszünk is érte.
Karácsonykor mindannyian kicsit szerelmesekké válunk, annak az összes varázsával együtt. Hosszú történetében a karácsony többször váltott tartalmat és formát, és vált pogány ünnepből keresztény ünneppé, majd mára éppen e keresztény vallási tartalmak és formák szorulnak háttérbe, és a karácsony, egykor mély tartalmú üzenetet hordozó fényei sem többek lassan, mint jól szabott öltönyön a válltömés.
De talán e fiatalok csókba forrt ajkán – mint Jézus a jászolban – megszületik egyszer egy új remény.
Addig is: boldog karácsonyt mindenkinek!

Szucher Zsuzsanna, marosvásárhelyi óvodapedagógus:
Remélem, hogy az idei karácsonyom is a szeretetről, az örömről, a csillogó hóról és az együttünneplésről fog szólni!

– A karácsony a legszebb ünnep számomra. Sajnos felpörgött napokat élünk, és mintha kissé kopna az igazi ünneplés jelentése. Igaz, hogy az adventi időszak az ünnepre hangolódás ideje valójában, és ezt meg is élem napi szinten óvodapedagógusként.
Készülünk, díszítgetünk, barkácsolunk, karácsonyi dalokat énekelgetünk, mézillatú pogácsákat szaggatunk, élményeinket mesélgetjük.
Otthon próbálom megteremteni s újra átélni azokat a gyerekkori varázslatos karácsonyokat, amikor nagyszüleimnél, a padlásról szállt alá a fehér ruhás angyal, s hozta a karácsonyfát.
Gyermekként látva, ez maga volt a csoda. Öröm volt együtt lenni a szeretteinkkel, együtt bontogatni az ajándékokat, meghallgatni, majd később a felnőttekkel együtt énekelni a Mennyből az angyalt.
Mégis az ünnep közeledtével tornyosulnak a feladatok számomra is. Sokszor eldöntöttem, hogy nem lesz többé pörgés, csak meghitt, nyugalmas készülődés. Tervezek előre, listát készítek az elvégzendő feladatokkal, s habár nem mindig sikerül ezt betartani, próbálom elkerülni a bevásárlóközpontok ünnep előtti tömegét, zaját.
Családunk mindig nálunk ünnepli a szentestét, aprótól-idősig. Együtt döntünk a vacsorai menüről, együtt készítjük el másnapra az elmaradhatatlan töltött káposztát, diós-mákos bejglit, s más finom falatokat. Mécsesfényben, meghittségben érkezik az angyal…
Az igazi lelki megnyugvást a templomomba való belépéskor érzem, amikor a felpörgött napok után sikerül lelkembe kukkantani, elmerengeni. Az idei karácsonyom is remélem a szeretetről, örömről, meglepetésről, pihenésről, csillogó hóról, az együtt ünneplésről fog szólni!

Sármási-Bocskai János, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa:
Ha körbeleng a fenyő illata

– A karácsony – talán – az év legszebb ünnepe. A szeretet ünnepén egy kicsit átértékelünk mindent. Rádöbbenünk, hogy minden múlandó ebben az életben, de mégis rohanunk, pörgünk ezerrel.
Bár tudjuk, hogy ennél sokkal fontosabb lenne az egymásra figyelés, a megbocsátás, a biztatás, mégsem figyelünk erre eléggé. Mindez csak a lelkiekben gazdag emberek kiváltsága.
Karácsony estéjén, amikor az istentisztelet után körbeálljuk a karácsonyfát, feltörnek az emlékek.
Hallom a kis csengő hangját, amit nagyanyám rázott gyermekkoromban, hallom a Csendes éj-t meg A kis Jézus megszületett ének sorait. Ilyenkor a szomorúság és a boldogság érzése vegyül szívemben.
A régi karácsonyok már a múlté. Másak a fán a díszek, mások állják körül a fenyőfát. Akkor még az volt a legfontosabb, hogy mi van a fa alatt. Ma már – felnőtt fejjel – a fa körül állók számítanak.
Boldog vagyok, hogy még van, aki körülállja az ünnepi fát, van, aki elénekelje a Mennyből az angyalt, bár egyre fogynak szeretteink.
Amikor látom gyermekeim csillogó szemeit – amint megpillantják a rég áhított ajándékot – elfelejtek egy percre minden gondot, bánatot. A töltelékes káposzta illata lengi be a nappalit, akár évtizedekkel ezelőtt. Ez hozzátartozik a karácsonyhoz akár a mákos-, vagy dióskalács.
Ezen az estén próbálunk egy kicsit jobbak lenni. Az ünnep hevében még fogadalmat is teszünk, hogy ezután a család lesz a legfontosabb! Mert bármilyen sikeresek és népszerűek legyünk, senki másra nem számíthatunk a bajban, csak a családunkra.
Sokszor felteszem a kérdést: akkor mégis miért őket hanyagoljuk a legjobban? Mert az év minden napján látjuk őket, velük vagyunk? Vagy mert csak akkor érezzük a hiányukat, ha már nincsenek velünk? Igen, talán ez megmagyaráz mindent…
Máskor is, de ilyenkor, karácsonykor nagyon tudnak hiányozni nagyszüleim, rokonaim, volt barátaim és ismerőseim, akik már egy jobb világból figyelik ténykedéseinket.
Majdnem mindig azt érzem, nem mondtam nekik eleget, hogy milyen nagyszerű emberek, hogy mennyire szerettem őket! A ma még mellettünk lévőknek sem mondjuk. Pedig tudjuk, jólesik nekik is a dicséret. Sok embernek nem engedi az egója, hogy fejet hajtson.
Pedig lelkiekben sokkal gazdagabbak lennénk. Sosem késő elkezdeni! Ha rámosolygunk embertársunkra, ha pár percre megállunk és meghallgatjuk, talán többet segíthetünk, mint gondolnánk.
Ezáltal mi is boldogabbak lehetünk…

Share Button
Ennyien olvasták: 755

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.