Egyetlen történelmi esemény sem él olyan elevenen és büszkén a magyar nép emlékezetében, mint az 1848-49-es szabadságharc, pedig Világosnál vesztesként tették le a fegyvert, de a kivégzett tizenhárom aradi tábornokra mai napig felemelt fejjel emlékezünk. Jó száznyolcvan év múlva is tisztelettel és méltósággal ejtjük ki Kossuth Lajos és Széchenyi István, Petőfi Sándor és Klapka György nevét, mert élnek ők tovább bennünk, minden nemzedékben. Talán soha nem volt olyan egységes a nemzet, mint abban a szabadságharcban, ahol nem egy ország hivatalos hadserege, hanem a nép, a nemzet vállalta az élet-halálharcot a szabadságért. Ismert vagy névtelen hősök között ott állnak az erdélyiek, marosszéki elődeink is, köztük az az Albert János marosvásárhelyi református lelkipásztor, akit utána tizenkét évi várfogságra ítéltek vagy éppen bágyi Török János kollégiumi professzor, az egyik székely vértanú. Bizony, ma is meghatódással és büszke elismeréssel gondolunk 1848-ra, amely a legszebb szabadságharc volt ezeréves kárpát-medencei helytállásunkban.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke: „Akard végre, hogy mi is akarjuk…”
Szabadságharcunkat az autonómiáért ma a demokrácia és a jog eszközeivel vívjuk
– 1848 fényesen ragyogó csillag a magyarság történelmében. Nemzeti ünnepünkön mindig ezt a ragyogást idézzük, hogy erőt merítsünk belőle mindennapjaink szabadságharcához. Hogy beragyogja azt, hogy világítsa az utat, amelyen mennünk kell a jelenen át a jövő felé.
Ma megváltozott körülmények között és a modern kor eszközeivel, de ugyanazt a szabadságharcot vívjuk, mint akkor eleink.
Idézzük fel, mit is akartak legjobbjaink 1848-ban: önrendelkezést – felelős kormányt az országnak, demokráciát, szabadságot és egyenlőséget, továbbá egyesíteni a nemzetet – Uniót Erdéllyel.
Eltelt másfél évszázadnyi történelem, a magyarság túlélt három önkényuralmi rendszert és két világháborút, egyharmadára fogyott az Ország és hét határon túlra szakadt a Nemzet. „De oly sok balszerencse közt és oly sok viszály után … még él nemzet e hazán.”
Mit akar ez az élő és élni akaró nemzet ma: erős, szabad és szuverén Magyarországot, egyenrangút Európa demokratikus államai között, szabad és önmagukat demokratikusan megszervező nemzeti közösségeket a Kárpát-medencében és határmódosítás nélküli nemzetegyesítést.
1848-ban fegyvert fogott a nemzet jobbik része megvédeni szabadságát – Kossuth Lajos hadba hívta honvédjeit, Bem apó és a tábornokok, a későbbi aradi tizenhármak élére álltak a hadaknak, Háromszéken Gábor Áron pedig ágyút ígért és adott, majd több ezer és tízezer társával együtt életét is adta a magyar szabadságért.
Nekünk ma inkább élnünk kellene érte. Okosan, elkötelezetten, tisztességgel és következetesen. Mert szabadságharcunkat ma a demokrácia és a jog eszközeivel vívjuk.
Áttörést kell elérnünk nemzeti közösségeink belső önrendelkezésének kérdésében. Mert erősen hisszük, tudjuk: az autonómia a megoldás. Itt, Erdélyben, a Székelyföldön és a Partiumban sajátos jogállású autonóm közigazgatási régiót akarunk. Amelyet elismer és élni hagy Bukarest, amelynek fejlődésére külön odafigyel Brüsszel. Erről szól a Székely Nemzeti Tanács európai polgári kezdeményezése a nemzeti régiók szabad, diszkriminációmentes fejlődéséért. És ezt csak együtt tudjuk elérni. Itthon, Erdélyben, szerte a Kárpát-medencében és otthon, Magyarországon, szekértáborokat elválasztó törésvonalak fölött átnyúlva és kezet fogva, ahogyan történt ez legutóbb a Magyar Országgyűlésben. Továbbá csatarendbe állítani európai sorstársainkat, a katalánokat, a baszkokat, a bretonokat, az okszitánokat, a szorbokat, az Aland-szigeti svédeket és belgiumi németeket, a bulgáriai törököket és a közömbös Európa összes számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségeit. Legalább egymillió akaratsugarat Brüsszel felé elindítani. Hogy onnan visszatükröződve, világot gyújtson a bukaresti fejekben is.
De elsősorban nekünk kell akarnunk. Végigmenni az úton, megvívni a harcot. Nem csak magunkért, hanem inkább gyermekeinkért. Akiktől a jelent kölcsön kaptuk, hogy jövőt biztosíthassunk nekik. Ennél teljesebbet és igazabbat, székely-magyar jövőt itt, szülőföldünkön, a Kárpát-medencében.
„Márciusi Nap, nagy a te hatalmad / S magyar Márciust, magyar forradalmat… / …akard végre, hogy mi is akarjuk…”
Gáspár Sándor újságíró:
Nem engedünk a negyvennyolcból!
– Március 15 tavaszi, verőfényes hangulat, amikor kihúzom magam, érzem, hogy feszül a karom, a mellkasom, élvezem a levegő ízét, illatát, erővel, lendülettel telek meg, örvendek minden szembejövőnek és érzem, hogy boldog lehetek. Ezt érzem.
Amikor beszélni kell róla, akkor eszembe jut, hogy az iskolában is, történelemből tanultam ugyan, hogy március 15-én kitört a forradalom, lelkesen ünnepelt mindenki, Jókai regényeiből is áradt a csodálat és tisztelet március 15-ről szólva, többször jártunk gyerekkoromban a Székely Vértanúk emlékművénél is, óvódásként már tudtam a Talpra magyart, még a kokárdáról is tudtam, de csak felnőttként, a nyolcvanas években eszméltem rá, hogy március 15 nem a múlt. Március 15-öt meleg, bensőséges ünnepként kell megélni, ez a nap a történelem mélységéből is hozzánk szól. Mint amikor megérik a mag és a gyümölcs héja fölhasad, akkor ért bennem is valósággá az a mondat, hogy március 15-én minden magyar ember feltűzi a nemzeti színű kokárdát, bárhol is van a világon.
Attól kezdődően minden évben kimentem, mikor egyedül, mikor a gyerekkocsit tolva, tisztelegni negyvennyolc előtt. De csak úgy, magánemberként, olykor kokárda nélkül, máskor azzal, és restellkedve, mert a felöltő alatt, a zekére tűztem csupán. Ha ismerőssel találkoztam, amúgy cinkosan mosolyogva köszöntünk egymásnak, de szólni, senki nem szólt. Persze, 1990. március 15-én már más volt a helyzet, sokan eljöttek az emlékműhöz, de igazán csak arra a tolókocsis férfira emlékszem, aki, bár nehezen, de maga gördítette a kocsiját és elégedetten mondta nekem, hogy ő régebben is, minden esztendőben itt volt. Mutatta, hogy kokárdája is van, még a régi időkből. Bólogattam is neki, hiszen tudtam magam is, hogy azelőtt, nyolcvankilen előtt alig-alig fordult meg valaki az emlékmű körül. Arra a napsütéses napra úgy is emlékszem, hogy aznap semmi sem zavarta ünnepi hangulatunkat. Azt a tolókocsis férfit talán kilencvenegyben még láttam március 15-én az emlékmű mellett, utána többé nem, de manapság is, mikor március 15-én feltűzöm a kokárdát, érzem magamon elégedett, nyugodt pillantását, feszes tekintetét, és egyúttal a kilencvenes éveknek azt a hangulatát élem meg, hogy egyedül voltam az utcán, akinek a mellén virított a kokárda. Egyszer Budapesten ért március 15 – ott nem volt ember, akinek a mellén ne ragyogott volna.
Március 15 hangulata azóta sokat változott nekem. Az 1848-as törvények lelkes jóhiszeműségének hangulatára a románság tragikus szembefordulása, majd Trianoni diktátummal végződő vergődő események rakodnak.
A negyvennyolcas lendület lelkesedését a vásárhelyi Petőfi-szobornál szoktam érezni, de a Székely Vértanúk emlékművénél sokszor a hivatalos gyűlések hangulatát éltem, ami messze nem negyvennyolc lelkesítő emléke.
Ha csak arra gondolok, amit mindig éreztem, akkor eltölt az öröm. Ha negyvennyolcban talpra tudtunk állni, mert gyűlt annyi erőnk, tanultunk annyit a környező világtól is, és felismertük, hogy a saját eszünkben is bízhatunk, akkor bármilyen helyzetben készülhetünk, hogy segítsünk magunkon.
1848. március 15-jének a jelentőségét mintha megint kezdenők elfelejteni, pedig a jobbágyság eltörlése szabadított föl olyan energiákat, hogy a XIX. század második felében Európa leglátványosabban, leggyorsabban fejlődő országa lett Magyarország.
Március 15 következménye a legtöbb erdélyi város mai arca is. Nagy idők nagy embereket teremnek – s most azokra gondolok, akik a szabadságharcban részt vettek, vállalták miatta vándorbotot is, és a világ más szegletében tűnt föl a tehetségük, ott éltek úgy, hogy itthon is büszkék lettünk rájuk.
Petőfi versei révén él ma is negyvennyolc. Mindenki megérezheti azoknak az éveknek minden magával ragadó lendületét és érthetővé válik a későbbi jelszó: Nem engedünk a negyvennyolcból. Manapság szeretném, ha toldhatnánk hozzá.
Sándor István nyugalmazott református lelkész, az Erdővidéki Református Egyházmegye volt espereshelyettese:
Egyenlőség, szabadság, testvériség
– Amikor manapság március 15-ről beszélünk, már legtöbb óvodás korú gyermek előtt is megjelenik a kokárda, a nemzeti zászló, amit ezen ünnepélyes alkalommal illik kitűzni, kitenni. Lelkiismeretes óvónők, tanítók, tanárok igyekeznek nemzeti hovatartozásunkat beleoltani a gyermekek szívébe, hogy tudják, hova tartoznak, melyek az értékeink, szimbólumaink, jelképeink. És nyilván az ünnepet, annak üzenetét is próbálják átadni a felnövekvő generációknak.
Az 1989-es decemberi események előtt ez visszafogottabb volt. Akkor még nem használhattuk ennyire sem nemzeti szimbólumainkat. De akkor is, bár óvatosan, népdalként, a negyvennyolcas nótákat volt, aki megtanította. Utána természetesen másként tudtunk ünnepelni.
Eszembe jut az első március 15-i ünnepség, amit Bodosban, a szolgálati helyemen tartottunk meg 1990-ben. Nagy izgalommal készültünk az ünneplésre. Szép programot állítottunk össze erre az alkalomra.
A templom zsúfolásig megtelt ünneplőkkel. Egy ügyes, ötödikes kislány magyar ruhában, pártát viselve, elszavalta a Nemzeti dalt, ideillő énekeket énekeltünk, és természetesen elénekeltük Himnuszainkat is. Felemelő, szívet melengető ünnepség volt. Erre az alkalomra előkerült a lelkészi lakás padlásán féltve őrzött, piros-fehér-zöld sávos zászlórúd, és a más helyen őrzött nemzeti zászló, amit egy család dugdosott az 1940-1944-es „magyar világ” óta.
A zászlót a torony ablakában lengette a szél, megdobogtatva mindnyájunk szívét. Erdővidéken is mindenütt ünnepi megemlékezéseket tartottak, és tartanak azóta is, ünnepelve és emlékezve a forradalomra.
Mit jelent nekem, nekünk március 15? Ezt úgy gondolom, a híres tizenkét pont függelékeként, jelen írás címeként leírt három fogalom, vagy ha úgy tetszik, követelmény fogalmaz meg. Ez a követelmény semmit sem vesztett az időszerűségéből.
Erdélyiként, székely-magyarként ma is kell követeljük azt, hogy egyenlő jogú állampolgárai legyünk itt annak a százkét éves államnak, amelyben szülőföldünket őrizzük és vérünkkel, verejtékünkkel áztatjuk ezer éve. Kell harcoljunk azért, hogy meglegyen a valóságban is a szabadságunk, szabad nyelvhasználatunk, nem kisebbségként, hanem államalkotó nemzetként. Ki kell állnunk azért, hogy korlátozásmentesen használhassuk megbecsült jelképeinket, nyelvünket – ne vetessék le a „Községháza” feliratot a középületről, mint ahogy tették Baróton és Nagybaconban, hogy csak két esetet említsek –, hogy tartsák tiszteletben őseinket, ne tulajdonítsák el körmönfont eszközökkel őseink által létrehozott javainkat, tulajdonunkat, épített örökségünket.
A szabadság azt is jelenti, hogy ne kelljen másodrendű állampolgárok legyünk saját szülőföldünkön. Végül, jó lenne, ha a politikusok is elfogadnák azt, hogy Isten minket saját gyermekeiként teremtett, és helyezett egy adott földre, ahol sokkal könnyebb lenne testvérként, mintsem torzsalkodó ellenségként élni és munkálkodni. Legyen március 15-én áldott ünneplésünk!
Bogdán Tibor, publicista:
Sajtó – és szabadság
– 1848 március 15… Mennyi igaz – és mennyi igaztalan – jelzőt aggattak rá erre a napra. Holott a márciusi forradalomnak a tartalmát, a jelentőségét, a lényegét egyetlen szó fejezi ki: Szabadság!
Vagy, ahogyan Petőfi szokta volt mondani: a Világszabadság!
A demokrácia csahos őrei – az újságírók – már azért is fontosnak tartják ezt a napot, mert meghozta a sajtószabadságot (is). Ami bizony fontos lehetett a márciusi ifjaknak, hiszen első cselekedeteik közé tartozott a Landerer nyomda elfoglalása (a nyomdatulajdonos, Landerer lelkes beleegyezésével) és a szabad sajtó első példányainak kinyomtatása.
Egy kivilágított nyomdagépet is kiállítottak az utcára, a magyar zászlóval és címerrel, „Éljen a sajtószabadság” felirattal, a nyomdászok pedig a Nemzeti dalt, a tizenkét pontot és az első felelős kormány névsorát osztogatták szét, ingyenesen a járókelők között.
Igen, ezekben a napokban valóban szabad volt a sajtó!
Legalább is így hisszük.
A forradalom, sajnos, elbukott – és vele együtt a sajtószabadság is.
Diktatúrák jöttek-mentek és a sajtó mindig érdekeket szolgált; önös, csoport-, pártérdekek szerint torzította el, hallgatta el az igazságot. A szabad sajtó nagyjából utópia maradt. Legalább is mifelénk.
A két világháború közötti diktatúrák legalább nyíltan bevallották a média cenzúrázását. A kivágott részek, cikkek helyett üresen tátongtak a hasbábok. A helyzet tovább romlott a szemellenzős, korlátolt csinovnyikok idején, még később minden a Kárpátok félanalfabéta géniuszának kezébe került, aki végzettségét két osztályával még a vonat is lepipálja.
Úgy tűnt: a szabadság és a média útjai teljesen különváltak.
Ám közel másfél évszázad után megint csak felcsillant a szabadság és a szabad sajtó reménye.
Igen, 1989 december végi napjaira gondolok, még akkor is, ha hamar, nagyon hamar kiderült, hogy ez a forradalom – nem csak időben, de becsületességében, tisztaságában, erkölcsiségében is – igencsak távol állt azoktól a gyönyörű márciusi napoktól.
De volt néhány nap, talán pár hét, amikor nem kellett többé takargatnunk véleményünket, kompromisszumok, megalkuvások nélkül leírhattunk mindent.
És amit leírunk, meg is jelent. Másfél évszázad kellett ahhoz, hogy ismét szabad legyen a sajtó – meg a véleményét kertelés nélkül kimondó szerző…
És negyvennyolchoz hasonlóan megint csak ingyenesen osztogatták az újságokat az igazságra kiéhezett olvasóknak.
Nem tartott sokáig…
A sajtó ugyan nagyhatalom – de törpék uralják. Hazug, populista, csaló, korrupt, börtönviselt üzletemberek, politikusok, polihisztor gázszerelők kezébe került megint a média.
Nézzük csak, kik voltak a romániai „nagy médiapatronok”: Dan Voiculescu, Sorin Roșca Stănescu, Dan Adamescu, Cristian Burci, Dan Diaconescu, Bogdan Chirieac, Adrian Sârbu…
Egyesek közülük már lebuktak, a többiek még nem…
Az újságíró pedig – mit tehetne? – alkalmazkodik a trendhez. Meg önmaga cenzúrázza önmagát, fölöslegessé téve a „felsőbb cenzúrát”.
Mert ugye, ismeri a népi bölcsességet: mondj igazat és betörik a fejed.
Nos, nagyon kevés betört fejű újságírót látok mostanság…
