Száz évvel ezelőtt szétdarabolt ország és nemzet jól tudta, segítséget és biztatást csak két helyről kaphat: Istentől és egymástól. E magára maradt nép nagyjaitól várta a biztatást, az útmutatást. Először nagy csend volt. Síri nagy csend a Kárpátok között, mert a fájdalmat és veszteséget, a bukást és vereséget el kellett siratni, meg kellett gyászolni, aztán Kós Károly belekiáltotta az erdélyi csendbe a Kiáltó Szót, és az ébredő nemzedék költői, írói szép lassan megszólaltak. Az új helyzet, az új élet hajnalán (1925-ben) adja ki a költő máig érvényes cselekvési parancsát: Ne hagyjátok a templomot… s az iskolát! Reményik Sándor akkor már volt olyan írói, erdélyi szellemi és lelki tekintély, hogy költői buzdítását senki sem merte kétségbe vonni; igen, ezt kell tenni: templomot és iskolát építeni és azokat megvédeni. A költőnek pedig igaza lett, mert utódaiként ma is itt vagyunk, akik iskolákban tanultunk meg olvasni és templomokban imádkozni.
Ötvös József nyugalmazott református esperes, a Vártemplom lelkipásztora:
Hőseinket a templomok őrzik
– Az erdélyi ember számára a templom mindig a menedéket jelentette, s mindez testi, lelki és szellemi értelemben egyaránt igaz. Európának ezen a tájékán a templom az életet jelentette, ahol együtt sírtak és örültek elődeink, és a halált jelentette, ahova meghalni érkeztek, vagy éppen meghalt nagyjaink örök nyugodalmat találtak.
1456-ban, amikor Hunyadi János Európa kapujánál megállította a keresztyén világ ellen zúduló török hadsereget, a győztes csata után nemsokára pestisben elhunyt hős a gyulafehérvári templom alagsorában kapott díszsírhelyet.
Akkor írták fel kőbe vésett emlékének bibliai biztatását: itt nyugszik a világ világossága. Hiába törték fel, szentségtelenítették meg a nagy keresztyén hadvezér szarkofágját, egy erdélyi templom őrzi a helytállás jelét és emlékét.
Egy másik Maros parti településen, a Maros megyei Gernyeszegen a református templom alatti kriptába hozták haza Erdély utolsó kancellárját, Teleki Mihályt, aki a zernyesti csatában esett el 1690-ben.
Magyar harcolt ott magyar ellen, és az erdélyi seregek főhadvezére holttestét azóta is egy szép gótikus templom falai őrzik.
A kassai dóm alagsorában helyezték el jó száz évvel ezelőtt a Törökországból hazahozott utolsó erdélyi fejedelem, II. Rákóczi Ferenc síremlékét. Hiába akarták határokkal elszakítani nemzetétől, a magyar nép azóta is folyamatosan zarándokol a kassai dóm földalatti kriptája felé.
A XVII. század végi, ún. második tatárjárás alkalmával pusztították el a Marosvásárhelytől pár kilométerre fekvő Kebeleszentivány lakosságát és templomát.
A védtelen kebeleszentiványi székelyek templomukba menekültek életük utolsó reményeként, és együtt pusztultak el az Istenházával.
2000-ben elkezdődött a mostani templom felújítása, már a második ásónyom csontokat hozott felszínre a templom fala mellett, köztük egy ép gyerekkoponyával. Késői utódok koporsóban újratemették az ismeretlen kisgyermek koponyáját, amit egy templom őrzött meg háromszázharminc éven keresztül…
1849 tavaszán a magyar szabadságharc kormánya Debrecenbe menekült, és a református Nagytemplomban még ma is mutogatják azt a karosszéket, amelyen Kossuth Lajos ült, amikor ott a Habsburg ház trónfosztását kihirdették.
Ennek a templomnak egyik tornya őrzi azt a hatalmas harangot, amelyet az erdélyi fejedelem, I. Rákóczi György öntetett ágyúkból. Talán a világ egyetlen olyan emléke, emlékműve, amit a háború kellékéből a béke szónokává alakítottak át.
Megmaradásunkért fölvállalt harcunk és helytállásunk, sikereink vagy fájdalmas kudarcaink emlékeztető helyei az erdélyi templomok. Minket itt a templomok védtek, őriztek, erősítettek, vagyis minket a templomaink sosem hagytak el. Ezért is örökérvényű a költői útmutatás: nekünk sem szabad elhagyni templomainkat, mert különben elődeink emlékei vesznek el, embertársaink boldogságmosolya szűnik meg, és gyermekeink, unokáink féltett jövője vész ködbe.
Én gyermekkoromban még hallottam szüleink nemzedékének büszke, bátorító megállapítását: mi templomos nép vagyunk, és ők, valóban nem hagyták el a templomot.
Baricz Lajos római katolikus plébános:
A templom árnyékában, fényében
– Nem én választottam, hogy templom mellett szülessek. Helyzeti adottság volt. De az a tény, hogy szüleim számára a Templom – az istenes élet, a keresztény hit, az egyház – volt a meghatározó, rám is hatással volt.
Az Isten- és egyháza ellen küzdő harcos ateizmusban édesapám inkább a templomot választotta, melynek gondnoka és mindenese, édesanyám pedig harangozója és takarítója lett. És ezt nem fizetésért tették, hanem azért, mert számukra fontos volt a templom és mindaz, amit az kifejezett. Ebből szinte magától adódott, hogy bátyám és én ezt a lelkületet szívtuk magunkba; amikor csak lehetett, a templomban voltunk, a szentmiséken ministráltunk, máskor pedig tettünk-vettünk, „emésztett a buzgóság az Úr házáért”.
Mintha éreztük volna a zsoltárossal: „Örvendek, mert azt hallottam, az Úr házába megyek”, vagy „Jobb az Úr házában egy nap, mint máshol ezer”. A templom egybenőtt velünk, mi egybenőttünk vele, életünk része lett.
Pál apostol is erre utal: „Nem tudjátok, hogy testek a bennetek lakó Szentlélek temploma?”
Aztán Isten kegyelméből úgy adódott, hogy én Isten egyházának papja, azaz hivatalos „templomszolga” lettem, hat évig a kolozsvári Szent Mihály templomban, harmincadik éve Marosszentgyörgyön és a hozzá tartozó filákban, ahol az évtizedek folyamán három templomot is építettünk.
A templom önmagában is érték, hisz istenháza, szent hely, az imádságnak és a szentmise áldozatnak a hajléka, amely adott esetben lehet építészeti remekmű, műemlék is, de szent azért is, mert időről időre összegyűlhet benne Isten népe hálát adni, dicsőíteni, örömét és bánatát megosztani az Úrral és a testvéri közösséggel.
A templom a közösség közös, lelki otthona még akkor is, ha az életnek bizonyos szakaszában valaki eltávolodik tőle. De milyen jó azzal a tudattal élni, hogy évek, évtizedek elteltével, vagy valamilyen megrázkódtatás hatására ismét elindulhat felé, mint tékozló fiú, és az tárt ajtókkal várja, mint a családi otthon küszöbe, melytől egy időre elsodorta az élet.
Ilyen értelemben a templom sokkal több, mint egy akármilyen stílusban felépített és jól karban tartott épület. Jelzésértéke, eszmei jelentése van. Egy gondozott templom a hozzá tartozó hívek és a hivatalos „templomszolga”, a pap, a lelkész Istenre és egymásra figyelését is jelképezi, hogy mennyire életrevaló az a közösség. (Ezért is dicséretre méltó a magyar kormánynak a határon kívüli egyházak hathatós támogatása, mely igaz, hogy a templomnak, de lényegében az ott élő közösségnek szól.)
A régi rendszerben nőttem fel és lettem pap. Emlékszem még a Templom – az egyház – összetartó, megőrző szerepére.
Mondogatták is: „A templom az a hely, ahol az igazságot még ki merik mondani”, „Figyeljünk az egyházra, mert az eligazít”.
Valóban, a templom tornya az ég felé, a hajója földi távlatokba mutat, így köti össze az eget a földdel, hozza le az istenit az emberek közé, az emberi reményt és küzdelmet, örömet és fáradtságot emeli fel Isten színe elé, és így ad természetfeletti értelmet és távlatot a sokszor hiába való kis életünknek.
Ez volt a múlt rendszerben. De küldetése örök, hisz isteni alapítója mondotta: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajtad”. Új időknek új kihívásai közepette is akarja teljesíteni küldetését, még akkor is, ha nagyon sokan ma nem tartják irányadónak. Talán azért is van az, hogy olyanok lettünk, mint a megoldott kéve, nincs ami tartást adjon, nincs, ami összefogjon minket.
És ha már említettem bátyámat, hadd térjek vissza rá: „fatornyos kis templomunknak” ő is szolgája lett: már húsz évesen gondnoka, a kis közösség tanácsosa, három gyermek példaadó keresztény édesapja. Gyermekeinek és hat unokájának életét is a templom határozza meg. Még a Budapestre szakadt énekes – Gergő – fia is minden karácsonyt és húsvétot csak a borzonti templomban tud igazán átélni, és a nagy városban is, ha programja másként nem alakul, minden vasárnap templomba megy. Otthon, a családban tanulta meg, amit Reményik Sándor így fogalmaz meg: „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát”.
Nagy László unitárius lelkész:
A templomok üzenete
– Minden ember hordoz magában olyan emlékeket, amelyek „beleégtek” emlékezetébe, és amiket az évtizedek sem tudnak kimosni onnan. Ahogy a szülők arca és hangja is elevenen él, úgy egy-egy kedves gyermek-, vagy ifjúkori kép is elkísér életünk útján, mondjam így a koporsóig.
Gyermekkoromban sokat jártuk falunk határát, játszva ismertük meg a határrészeket, azoknak neveit.
A Várhegynek nevezett dombról, ahol valamikor Álmos vára is állott, és akiről a falu az Almás nevet is kaphatta, és mivel egy kis folyó, a Kis-Homoród, keresett itt utat magának, így lett a falu Homoródalmás.
A Várhegyről, amely elválasztja a két Homoród mentét, belátni a két völgybe. Felejthetetlen kép tárul elénk, ami valóban „beleégett” emlékezetembe. Tizenhárom falu templomtornyai törnek a magasba, mint egy-egy felfelé emelt imádkozó kéz. Unitárius, református, római katolikus templomok tornyai. Az ember által emelt jelek, a tiszteletnek és hitnek bizonyosságai, amelyek tanítanak, hívnak és hűségre figyelmeztetnek. A hovátartozásnak örök emlékei.
És ha szülőföldről beszélünk, az emlékek központjában a templom áll, ahol kereszteltek, konfirmáltunk, első áldozók voltunk, ahonnan a családi élet útjára léptünk, és azt szeretnénk, ha az ismert harangok búcsúztatása mellett lépnők át az élet és a halál küszöbét.
Mit is jelent számomra a templom? Irodalmi alkotások sokaságát idézhetnék, költők és írók szép vallomásaival tűzdelhetném tele e pár sort, de nem ezt teszem, hanem felidézek egy képet, amit nagyon sokat láthattak már, egy egykori magyar várost az Érchegységben, amely létezik és tengődik, mint nagyon sok városka ez országban, de már nem magyarul szól a zsoltár templomaiban. Ha meg is szólal, akkor nagyon kevés magyar ember ajkáról. Akár a marosszentimrei templomban. Abrudbányára irányítom most a figyelmet! 1927. július 8-án, pénteken, 17,30 órakor ismeretlen okokból porig égett az unitáriusok gyönyörű temploma, nagyszerű és szépen szóló orgonájával. Csak a torony maradt meg örök emlékül. Ma is ott áll romokban, tető nélkül, benőtte a bozót, fák nőttek az omladozó falakon.
Az egyházközség egykori lelkésze, Fazakas Béla, és egy keblitanácsos 1934-1935-ben, mondhatni gyalog, végig járják az unitárius egyház egyházközségeit, hogy segélyt gyűjtsenek a templom újjáépítésére, mert templom nélkül nincs egyházi élet. A templom a megtartó erő. A román állam nem segített, a szükséges pénz nem gyűlt össze a hívektől.
Fazakas Béla lelkész 1938-ban meghalt, az egyház az 1950-es években a templomot átadta a városi önkormányzatnak, amely azóta sem javított semmit a lassan a földdel egyenlővé váló egykori szép templomon.
Az egyik harang Alsófelsószentmihályon, a másik Nagyenyeden hívja a híveket. A templomtorony homlokzatáról az unitáriusok jelmondatát „Egy az Isten” a kolozsvári Iris-telep-i templomunkra menekítették át, ahogy egyik kehely a Hargita közelségében élő csíkszeredai unitáriusoknak, a másik Vadadban, „szolgál”. Klenódiumok kerültek még Medesérre, Nagyajtára, Barótra, Bágyonba, Homoródszentpálra. Így él tovább az abrudbányai unitáriusok szelleme.
A samáriai asszony Jézustól azt szeretné megtudni, hogy hol kell az Istent imádni, melyik templomban érvényes az imádság? A Mester higgadtan és tisztán, érthetően válaszol az asszonynak, hogy értse nem csak ő, hanem kétezer év múlva is az ember: „Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” (Jn 4,24).
A templom a találkozás helye. Itt együtt van a Teremtő a többre érdemes, útkereső emberrel s a helyes utat megmutató Názáreti Tanítómesterrel. Bár a tornyokon felekezeti szimbólumok, jelek vannak, a templom felekezet fölötti. Erről vall Reményik Sándor is Templomok című versében: „Én csak kis fatornyú templom vagyok./ Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,/ A szellemóriások fénye rámragyog./ De szikra szunnyad bennem is: Erő.// S bár irigykedve holtig bámulom/ A dómok súlyos, drága titkait,/ Az én szívem is álmok temploma/ És Isten minden templomban lakik./
A történelem folyamán nagyon sok templom cserélt „gazdát”, nagyon sok templomot világi célokra használnak, bezárnak, szimbolikus összegért eladnak, mert nem tudják fenntartani, de épülnek kőből és fából templomok, és mindig épül Jézus tanításával a lélek temploma.
A templom a megnyugvás, az őszinte gondolatok és szavak születésének, és kimondásának, a célok megfogalmazásának és a hálaadásnak a helye. Aki ezt csak egyszer is megérezte, az tudja, mit adhat az Isten háza. Vigyázzunk rá!
Veress László református lelkipásztor:
Isten háza, a templom
– Vannak szavak, fogalmak, kifejezések, amelyek egyesek számára semmit, mások számára sokat, ismét mások számára mindent jelentenek. Ilyen szó lehet az otthon, a haza, és ilyen szó a templom is.
Némelyek számára mély tartalommal, melegséggel telik meg: a templom jelenti az otthont, a biztonságot, a hazaérkezést, a családot is. Mások számára viszont annyit sem jelent, mint egy üresen kongó kartondoboz.
E sorok olvasói között is lehetnek ilyenek és olyanok is. Éppen ezért ezt a gondolatsort nem is bibliai igével – hanem egy lelkipásztorhoz képest talán némileg szokatlan módon – egy, az angolszász világból származó rock-együttestől vett idézettel kezdem. Egy olyan közismert dalra gondolok, ami az idő könyörtelen múlásáról, az egyre gyorsuló időről, az elpocsékolt évekről szól, és arról, hogy miként lehetne pótolni az elvesztegetett éveket. Ennek a dalnak az utolsó szakasza így szól: Itthon, újra itthon, / Mily jó itt lenni végre már. / Mikor fáradtan átfázva érkezem, / Hogy a tűz mellett csontjaim felmelegítsem, / Messziről a mezőkön át, / Hallatszik a harangzúgás, / Mely minden hívőt imára hív, / Hogy hallják a bűvös, nyájas Igét.
Elgondolkodtató, nem? Magától értetődik, hogy a Szentírás tele van olyan forró vallomásokkal, amelyek a templom iránti szeretetet zengik, vagy amelyekből a templom iránti emésztő vágyakozás hallható ki, mint például a 84. zsoltárból.
Az is érthető, ha egy lelkipásztor vagy egy presbiter arról beszél, hogy számára már gyerekkorában milyen sokat jelentett a templom. Ez a régi dal azonban a másik oldalról közelíti meg a kérdést: még a tékozlónak, még az Istentől messze elszakadt és állandó pörgésben levő embernek is megkondul a szíve, amikor meghallja szülőfaluja templomának harangját. Nem üres lokálpatriotizmus az, amikor valaki szülőhelyének a harangját tartja a legszebbnek.
Ám nem elég, hogy szépen zúg a harang, hogy hallatán megmozdul a szívünkben valami.
A harangok a templomba hívnak: imára és a „bűvös, nyájas ige” meghallására. Itt a mulandó ember találkozik az Örökkévalóval. Itt éljük át az Ő szeretetének folytonosságát, hogy nemzedékről nemzedékre gondoskodott rólunk. Nem lényegtelen az sem, hogy a templomban hozzám hasonló emberekkel találkozom. Átélem azt, hogy gondjaimmal, kérdéseimmel nem vagyok egyedül. És átélem azt is, hogy az Isten szeretete a többiekkel együtt átölel engem. Így válik a templom nemcsak földrajzilag, hanem lelki értelemben is biztos tájékozódási ponttá.
Ne áltassuk magunkat azzal, hogy otthon is lehet imádkozni, és hogy Istent bárhol lehet imádni. Aki erre hivatkozva marad el a templomi közösségtől, valójában sehol sem imádkozik, és sehol sem imádja Istent. Mint ahogy, aki nagyon sok lányt szeret, az egyet sem szeret igazán.
Különös, elgondolkodtató az is, amit Pál a korinthusiaknak ír: a testünk a Szentlélek temploma. Valójában járkáló, mozgó templomok vagyunk! A sok járkálástól lemerül bennünk az „akku”, elerőtlenedik a lélek. Szükség van a „tankolásra”, feltöltekezésre is. Ezt az erőt a templomban kapjuk. Gyermekkorom óta tudom! Próbálja ki más is!
