Központ
2020. június 02. kedd, Anita, Kármen

Oktatás Erdélyben

Nagy-Bodó Tibor március 20, 2020 Hír & hírháttér

Ha valaki a mából tekint vissza Erdély kulturális, lelki, szellemi múltjára, el egészen az erdélyi fejedelemség idejéig, ott két intézményt és két fontos személyiséget talál majd mindenik település életében: egyház és iskola, pap és kántortanító. Székelyföldön és a Mezőségen, Szilágyságban és Dél-Erdélyben annyira meghatározói, alakítói, értékteremtői és nevelői voltak gazdag művelődésünknek, mint ma a sokféle lehetőségű média televízióval, sajtóval, rádióval és internettel együtt. Az erdélyi kántortanítók – függetlenül felekezeti hovatartozásuktól – általában háromféleképpen nevelték a népet: tudásukkal, példájukkal és gyermekeik taníttatásával; így lett az iskola az a biztos talaj, amelyre felépülhetett a független fejedelemség idején Apáczai nemzedéke, osztrák elnyomás alatt Bod Péter és Kőrösi Csoma Sándor példaadó életútja. Ezekben az iskolákban nevelődtek 1848-1849 bátor szabadságharcosai, kiegyezés utáni kor tudós emberei, majd a két világháború közötti román elnyomás alatt magyarként megmaradt és példát mutató erdélyi értelmiség: Kós Károly és Reményik Sándor, Tamási Áron és Tompa László nemzedéke. És ha ma sem hagyjuk el az iskolát, akkor utánunk is megmaradó nemzedékek nőnek itt fel.

Dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár, MOGYTTE:

Vivat academia, vivant professores! / Éljen az iskola, éljenek a tanárok!

– A nagybetűs életbe elindító és szakmai, közösségi pályára helyező iskoláimra, tanáraimra és mestereimre mindenkor szeretettel gondolok. Nemcsak a hippokratészi eskü szövege kötelez erre, hanem elsősorban a szívből jövő szeretet, tisztelet és hála.
Az ország egyik legjobb iskolájában végeztem Szatmárnémetiben, amelynek az átkos nyolcvanas években 5-ös számú Ipari Líceum volt a neve, három évtizede Kölcsey Ferenc Elméleti Líceum. Mindenkoron a himnuszunk szerzője, Kölcsey szellemében.
Akkoriban a harminchat fős osztályom minden tagja kivétel nélkül sikeresen felvételizett az egyetemre. Egy olyan korban, amikor a leendő értelmiségiek „termelése” szűkebb határok közé szorult. A siker titka több tényezőben volt kereshető. Mint a jól szakképzett és pedagógiából is jeleskedő tanári kar, az iskola iránti fokozott érdeklődés és a többszörös szelekció – akkoriban még a XI. osztályba is vizsgázni kellett –, a kor szellemiségének megfelelő kitartó munka és „kisebbségi helytállás”, a jól ütemezett felkészülés.
Életem nagy elhatározása volt, amikor XI. osztály elején matematika helyett az orvosira való felkészülést választottam, ennek ellenére az egyetemi felvételihez képest teljesen más tantárgyakból álló érettségin színtízes osztályzatot értem el. Így sikerült azon kevesek közé tartoznom, akik nem nyugat felé, a mindössze tíz kilométerre húzódó határ túloldalára vándoroltak, hanem közel háromszáz kilométerre (dél-) keletre alapítottak családot és szereztek munkahelyet, miközben a szívem egy darabkája mindörökre Szatmárnémetiben, egykori iskolámban maradt.
Az anyaországon kívül egyedüliként magyar nyelvű orvosképzést nyújtó Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet – később Egyetem, majd nemrég újra átkeresztelték – utolsó „aranykorszakbeli” évfolyamának a végzőse voltam, közel három évtizede tanára vagyok.
Az 1989-es változásokat követő eufórikus hangulat előrevetítette azt a jogos kisebbségi elvárást, miszerint az 1962-ben pártrendeletre kétnyelvűvé vált orvosegyetemen valóban kialakuljon és önállóvá váljon a magyar tagozat. Sajnos ez a mai napig nem történt meg, bár tudatosítani szeretném: folyamatosan létezik magyar oktatás, miközben a magyar oktatók feladata alapvetően a szakmaiság biztosítása és általa a magyar oktatás színvonalának, egyáltalán a magyar oktatás lehetőségének a fenntartása.
Úgy tűnik, az „anyanyelvű oktatást az óvodától az egyetemig!” jelszó égisze alatt bonyolítom le pedagógusi pályafutásomat. Miközben egykori diákként, mai tanárként hiszem és vallom, hogy az áldozatos munkának és hozzáállásnak köszönhetően az iskola mindenkoron megőrizheti hírnevét és szellemiségét. Bíztatásképpen és útravalóul a tanároknak, diákoknak és szülőknek egyaránt Bolyai János híres és önfeledten rácsodálkozó mondatát tolmácsolhatom: „A semmiből egy új, más világot teremtettem.”
Vivat academia, vivant professores! Éljen az iskola, éljenek a tanárok!

Berekméri D. István nyugalmazott történelem szakos tanár:

Sáromberkiek, NE HAGYJÁTOK AZ ISKOLÁT!

– Jelenkori, az információáradat által is felgyorsult, és a globalizációnak kitett világunknak továbbra is két fontos alappillére marad: a templom és az iskola, amint azt, nagy költőnk, Reményik Sándor is vallotta. Különösképpen éppen az egyre jobban globalizálódó Európa – hiszen 2007-től EU-tagok vagyunk – váltja ki belőlünk, hogy áttekintsük iskoláink helyét és szerepét közösségünk életében: hogyan tovább nemzetiségi oktatás, mit tehetünk azért, hogy iskoláink megmaradjanak és betöltsék szerepüket a jövőben is?
Ha nagyon rövid válaszra szorítkozom, azt mondom: legyünk európaiak, de közben maradjunk meg erdélyi magyaroknak!
Személyes szerencsémnek tartom, hogy történelemtanári pályafutásom utolsó húsz esztendejét szülőfalumban, Sáromberkén élhettem meg, a ’89-es eseményeket követően. Mint történelemtanárnak, akkor, az új, „kedvező szelet” kellett kihasználnom, hogy a magyarság – és itt beleértve az erdélyi magyarságot is – történelmének jelentősebb mozzanatait feltárjam, és megszerettessem tanulóimmal (akiknek kezdetben még tankönyv sem állt a rendelkezésükre). Örvendtünk, viszont, hogy saját történelmünket taníthatjuk, tanulhatjuk anyanyelvünkön, és ennek nagy szerepe volt abban, hogy ápoljuk magyar identitástudatunkat. Mindezek mellett lehetőség adódott számomra, hogy szülőföldünk, Erdély és településünk – Sáromberke – történelmi múltját is és történelmi személyiségeit, mint Teleki Sámuel könyvtáralapító-kancellár (1739 -1822), valamint Teleki Samu Afrika-utazó (1845-1916), megismertessem tanulóimmal. A helytörténeti ismeretek alaposabb elsajátítása érdekében, diákjaimmal gyakran meglátogattuk a Teleki-kastélyt, a Teleki-kriptát, a Teleki Tékát Marosvásárhelyen, történelmi vetélkedőket tartottunk, megemlékeztünk a helytörténeti vonatkozású évfordulókról.
Múltunkhoz és anyanyelvünkhöz való viszonyulás során közelebb jutottunk nemzeti jelképeink ismeretéhez és ápolásához (Himnusz, Szózat, Nemzeti dal, Nemzeti kokárda stb.). Tanulóink identitástudatának erősödése hozzájárult a tananyag jobb elsajátításához. (A magyarságtörténeti jegyek magasabbak voltak, mint az egyetemes történelmi jegyek.) Mint sokak által ismeretes, a sáromberki oktatás évszázados hagyományokra tekint vissza, de szervezett oktatásról tulajdonképpen a XVIII. század közepétől beszélünk. A falu 1674-től a Telekiek birtoka lesz, így 1757-től a későbbi kancellár-könyvtáralapító Teleki Sámuel (1739-1822) a tulajdonos, aki visszatérve külföldi tanulmányútjáról, támogatja a sáromberki iskolai oktatást és az egyházközösséget. Később, kancellársága idején is alapítványokat hoz létre az iskola javára (1804, 1805-ös alapítványok). Meghagyja, hogy Ferenc nevű fia iskolát építsen a falunak, ez 1824-ben megvalósul. Ugyancsak a Telekieknek köszönhető az első iskolai Szabályzat (1794-ből), a Regulamentum, melyet Teleki Domokos (1773-1798) megbízásából és irányítása alatt az akkori jószágigazgató Bedets János állított össze. Olyan esetet is tudunk, mikor a Telekiek jelen vannak a tanulók év végi vizsgáin is, így például 1846-ban, amikor Teleki Ferenc és felesége ott vannak a templomban tartott vizsgán (erről írt akkor az Erdélyi Híradó).
A továbbiakban, a múltból visszatérnék a jelenbe. Noha tíz éve elmúlt, hogy nyugalmazott tanári státusom van, továbbra is érdekel a sáromberki általános iskola sorsa, jövője. Jelenlegi ismereteim szerint és a kollégákkal folytatott beszélgetések következtében is egy pozitív jövőkép alakult ki bennem a sáromberki oktatást illetően. Erre az alábbi tényezők jogosítanak fel:
– az általános népesedési apadás ellenére, Sáromberkén jelenleg is 155 tanuló látogatja az I-VIII. osztályt;
– magas szakképzettséggel és gazdag tapasztalattal rendelkező tanítók-tanárok dolgoznak iskolánkban;
– az iskola vezetősége szoros kapcsolatot tart a szülőkkel, családokkal;
– az iskola kellően ösztönzi, jutalmazza a kiemelkedő tanulókat, de segíti felzárkózni a gyengébbeket is;
– iskolai kirándulásokat szerveznek, egyházi és nemzeti ünnepeinkről rendszeresen megemlékeznek –március 15, karácsony, magyar kultúra napja stb.
Röviden így fogalmaznék: a sáromberki iskola sorsa, jövője, a sáromberkiek kezében van. A fiatal családok kezében, akik mernek gyereket vállalni, a pedagógusok kezében, akik vállalják az ingázást, kiutazást Sáromberkére, és azt, hogy munkájukat egyre inkább hatékonyabbá tegyék.
Ehhez kívánok mindnyájuknak erőt, egészséget, és hozzá Istenünk áldását!
Sáromberkiek, NE HAGYJÁTOK AZ ISKOLÁT!

Dr. Kálmán Attila történelem szakos tanár:

Elmélkedések a tanügyről

– Az iskola egy nemzet megmaradásának és műveltségének a biztosítéka. Iskoláink adták a nemzetnek és a világnak azokat a tudósokat, kultúrembereket, akikre méltán vagyunk büszkék. Az iskola feladata érző, művelt embert nevelni. Vajon eleget teszünk-e azonban annak, amit megkövetelnek az ősök, a közösség, a munkapiac?
A hétköznapok tantárgycentrikus világában elfelejtjük sokszor a legfőbb feladatot, a nevelést!
Az iskola ma, Romániában a társadalom mostohagyereke lett. Nemcsak a társadalom nem tiszteli az intézményt, de sok esetben az intézmény sem becsüli meg önmagát.
Az iskolának haladnia kell a korral, meg kell tanulnia az értékek átadását modern eszközökkel. Ez azonban nehéz, generációk generációk után lépnek ki az iskolák kapuin úgy, hogy azt érzik, nem voltak boldogok az iskolában töltött években, és mind kevesebben és kevesebben térnek vissza régi iskoláikba „nosztalgiázni”.
Meghatározó, hogy az iskolákban ne csak jó tanárok, de főleg művelt, sokoldalúan képzett tanárok tanítsanak. Emellett legyenek pedagógusok, példaképek. Ma, a középszerűség világszintű diadalútján szükség van példakép tanárokra, intézményvezetőkre, tanítókra. Állandóan keressük a jól működő tanügyi rendszereket, továbbképzők tömkelegét végezzük el, amelyek nagy részének semmi hozadéka nincs, megtanuljuk, hogy működik a finn tanügyi rendszer, alkalmazni azonban képtelenek vagyunk.
Mindennapi, már-már közhelynek számító kijelentések a túlzott óraszám, inkompetens intézményvezetők, kreativitást, tudásvágyat kiölő tantervek. És ehhez hozzátartozik az is, hogy százéves hagyomány szerint óriási létszámú osztályok léteznek, amelyek megnehezítik vagy adott esetben ellehetetlenítik a minőségi oktatást.
A tanárokat sajnos sokszor csak saját tantárgyaik érdeklik, nincs interdiszciplinaritás, nincs együttműködés, sokszor halljuk a diákoktól azt, hogy az anyag, amit tanulnak egy nagy mozaik, amely sehogy sem áll össze. Ezen segíthetnének az iskolán kívüli tevékenységek, de most már hivatalos helyekről is azt halljuk, hogy a tanár egyetlen feladata az óra megtartása, semmi több.
És hol van mindebben a magyar iskola?
A magyar iskola általában hasonló gondokkal küzd, mint bármelyik romániai iskola. Mindkettő alá van vetve a román tanügy idejétmúlt, konzervatív, jövőkép hiányában szenvedő vergődéseinek. Ugyanakkor szembe kell nézzen sokszor diszkriminatív intézkedésekkel versenyeken, iskolaalapításoknál vagy éppen újabb magyar nyelvű osztályok indításánál.
Miben lehet más a magyar iskola?
Példamutatásban. Úgy gondolom, a magyar iskola gazdag múltjából, hagyományaiból merítve egy alternatív modell lehet a romániai tanügyi rendszerben. Mert vannak olyan iskolák, vannak olyan pedagógusok, amelyek a felsoroltak ellenére fontosabbnak tartják a nevelést, a szellemet, a műveltséget, és nemcsak szolgai alázatossággal hajtják végre a tanügyi rendszer nevetséges, sokszor ellentmondó intézkedéseit, hanem túllépve mindezen, nevelnek: embert és nemzetet.

Nagy-Babos Tamás, kézdivásárhelyi magyar szakos tanár:

Ne hagyjátok az iskolát… – … a II. Rákóczi Ferenc Teológiai Líceumra (is) gondolva …

S itt állunk, ünnep e napunk. / Zászló, vendégek, könyvek, díszbeszéd. / S én – néha félve, nehogy lássanak, / Titkon fordulok, iskolám, feléd.

Az ablak nyitva, az ajtó is kitárt… /Tört fény csillan néha az üvegen. / De mi zúg arra? Mily szem villan ott? / Tán szédülök? Tán mámor? Az idegem?

Már tudom. S vallom: jól figyeljetek! /
Ha hisszük, akarjuk, ez nem önámítás. / A szellem itt van. Szól hozzánk. / Üzen. /Súlyos falakba préselt biztatás.

Egy kissé allegóriás (ön)biztatás… a címe e szövegnek, melyet iskolánk, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceum 325. évfordulójára írtam. A Nagy Mózes az idén ünnepli fennállásának 340. évfordulóját. Szükséges vajon ma is a „súlyos falakba préselt biztatás”?
Igen? …, Nem?…
Iskolakezdéskor Tamási Áron e szavai jutnak néha eszembe:
„Tűznek kacagok, villámnak megnyílok, harmathulláskor a szívemet tovább repesztem, de hiszem a fényt, az erőt, vallom az idő s föld hatalmát s így fekszem és így ébredek…”.
Ez szó és tett metamorfózisának tűnik. Valóságos szótettnek. Kimondok valamit, mint a mesében, s az nyomban megvalósul.
– De így van ez? Nálunk…? Kézdivásárhelyen…? Marosvásárhelyen…? Székelyföldön…? Erdélyben…?
Mondja, vagy mondhatja ezt minden diák, minden tanár, minden szülő?
Nem. Tudjuk, hogy nem a mesék világában élünk. Tudjuk, hogy nem a szavak tettekké válásának idejét éljük ma. Tudom, hogy „hűséggel nem az országnak, nem hazámnak, hanem egyes-egyedül a nyelvnek…” (Esterházy Péter) tartozunk, a magyar nyelvnek. És e nyelvet, mely most ismét erős várunk, akárcsak Kosztolányinak, itt, Erdélyben főleg iskoláink védik, őrzik, ápolják. A Nagy Mózesek, a Bolyaik, a Székely Mikók…
Tudjuk azt is, hogy nekünk a „haza” fogalmát nem túl egyszerű meghatározni. Ugyanis a körülmények gyakran nem túl biztatóak. De mi ilyenkor becsukjuk az iskola, az osztályterem kapuját, ajtaját, és suttogjuk, mondjuk varázsigéinket rendületlenül, s hisszük, hogy itt, a közelünkben „valaki jár a fák hegyén”, ki figyel, óv és tervez.
Igen, meg-meglegyint a tehetetlenség, az elbizonytalanodás érzésének szele, az igazi kommunikáció lehetetlenségének keserűsége, de gyermekeink, diákjaink arcán-száján egy-egy mosoly, vidám szó, ügyes gondolat, zengő ének újból és Érdemes tanítani. Érdemes kimondani a szót. A szavakat. Imát a gyermekért. A … Kedves diákok, szülők, pedagógusok! Ne hagyjátok az iskolát!

Dr. Puskás Attila tanár, egyházügyi referens:

Szösszenetek a mai oktatásról – Márton Áron gondolataiból…

– Márton Áron püspök 1939-ben az Egyházmegyei Tanács közgyűlésén úgy fogalmazott, hogy „a középiskola célja mindenütt az, egyrészt, hogy az általános műveltség elemeit és anyagát közvetítse, másrészt, hogy a felsőbb tanulmányokra, a szellemi vezetésre és magasabb szellemi munkára alkalmasokat a népi közösség számára kiválassza”.
Ezzel megfogalmazta az iskola örökérvényű feladatát: tanítani és nevelni, és ennek célja az erdélyi magyarság gyarapodása.
Mit mondana ma a püspök? Ugyanezt. Mert az iskola elsődleges feladata ma is az oktatás. Az érettségi ebből a szempontból azt jelenti, pontosabban jelentené, hogy a diákok általános műveltségi kérdésekben jártasak: Mohácsot ne keverjék a tatárjárással, a svábokat a szászokkal, a Kaukázust az Urál hegységgel stb.
De hol áll a mai romániai oktatás? Mindenki arról panaszkodik, és joggal, hogy zsúfolt a tananyag. Ez tény, de legalább annyira fontos a tantárgyi tartalmak egymás közötti összefüggése, mert a hálózatokra épülő világban az összefüggések felismerésének képessége fontosabbnak tűnik a lexikális tudásnál, amihez azonnali hozzáférést nyújt az internet. A mai világ bölcsessége a helyes irány megtalálásának képessége, ami tanítható és tanulható.
A másik, újabban ismét előtérbe kerülő kérdés a diákok iskolában töltött idejére vonatkozik, amire egyesek szerint a megoldás az óraszám csökkentése lenne. Politikusok hízelegnek ezzel szülőknek, ami jól hangzik, de populista megnyilatkozás! Mert feltette valaha a politikus a kérdést, hogy hol üljön a gyermek koradélután, ha nem az iskolában? Talán otthon, a gép előtt? Vagy tán a kocsmában? Vagy fizessen a szülő valakit, aki vigyáz a gyermekre, míg ő hullafáradtan beesik házába a délután késői órájában? Vannak jó példák a diákok egész napos iskolai foglalkoztatására, ám ezek a módszerek komoly oktatási stratégiát és ésszerű infrastruktúrafejlesztést, valódi reformot igényelnek.
A püspök másik kérdése a nevelésre vonatkozik.
Van szülő, aki úgy gondolja, hogy az iskola nevelje helyette a gyermeket, mert ez a dolga és a tanárok ehhez értenek. Ez bizonyos fokig igaz is, viszont a kérdés, hogy pótolhatja-e a pedagógus az otthoni nevelés hiányát? Csak mellérendelő viszonyban, nem kizárólagosan kellene fogalmazni: a pedagógus is nevel, a szülő mellett, de nem helyette. Ugyanakkor jogos a szülői elvárás, hogy az iskola neveljen. Hogy az osztályfőnöki órán ne a tantárgyát tanítsa a tanár, vagy ez az óra ne csak a hiányzások igazolásáról szóljon, hanem az életre való emberi és szakmai felkészülés különböző kérdéseiről, amit egyébként az osztályfőnöki óra terve nagyon jól meghatároz.
A püspök felhívásának harmadik része az életről szól. Talán itt csapjuk be gyermekeinket a legjobban, főleg az erdélyi magyar szórványban élőket. Mert a szakoktatás esztelen megszüntetése miatt és a szórványiskoláink megtartása céljából az itt élő gyermekek elméleti oktatásba kényszerültek, ha magyarul akartak tanulni.
Mert szép és dicsérendő dolog megmaradni magyarnak, de meg is kell élni magyarként. Örvendetes a szakoktatás beindítására irányuló törekvés magyar szakiskolák és osztályok indításával, vagy olyan székelyföldi ösztöndíjrendszer működtetése, amivel ezek a gyermekek a tömbmagyarságban tanulhatnak, ugyanis itt a magyarul történő oktatás mellett talán egy magyar fiút vagy magyar kislányt is megismerhetnek.
Egy olyan tényező van, ami gátat vethet a szellemi gyarapodásunknak, és ez nem más, mint a középszerűség. Márton Áron erről a következőket írja: „egy nép többségi helyzetben elbírja a bizonyítványokkal és diplomákkal ellátott középszerűek nagyobb tömegét is. (…) Kisebbségi sorsban azonban a középszerűek rászabadítása a vezető helyekre nemzeti veszedelmet jelent. A mi fiainknak minden pályán és foglalkozásban kemény versenyt kell megállniuk, az előnyökbe beleszületettek és kiváltságoltak tömegével kell fölvenniük a harcot, hogy a maguk számára a helyet kiverekedjék és megtartsák…”. Tehát nekünk jobbaknak kellene lennünk – jobb tanárnak, jobb szülőnek és jobb diáknak, mindenkinek a maga helyén.
Ha valaki egy nemzetet tönkre akar tenni, akkor a középszerű egyének érvényesülését támogatja. A középszerűség Damoklesz kardjaként folyamatosan ott lebeg erdélyi magyar társadalmunk feje fölött. A középszerűség ellenszere a szellemi és lelki magasságokra való törekvés. A munkának párosulnia kellene „jellemmel, munkakészséggel, a hivatás szeretetével és eleven közösségi tudattal”. Ezért az erdélyi magyar iskola nem csak tudástár, hanem kulturális fészek, a jövő magyarságának kalitkája.

Share Button
Ennyien olvasták: 1127

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

1 Hozzászólás

  1. szekeres erzsébet március 21, 2020 at 1:23 du.

    Nagy álmodok,székely táltosók,legkeletibb vármegyénkHáromszéki Apáczai Csere János,Felsőcserátóni Bod Péter és Körösi Csoma Sándor,akiket a megszállotság tűze hevitett,mérhetetlen tudásukkal előttünk jártakaz oktatásban kitartással,önfegyelemmel,igénytelenséggel.Úgy érzem ezeknek a példáját követik a hozzászolók.Méltó utodok ,akik a kutúrát szolgálva szólnak hozzánk,nemzeti érzésre,vallásos hitre,magyar értékek megbecsülésére tanítanak,Ne hagajátok az iskolát”cseng a fűlemben”aszolgai alázat hivatásszeretet,közösség tudat ,jövő magyarság vállalás eszméje.Gratulálok a sok értékes kérdéshez és hozzászóláshoz .

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.