Mürai Szent Miklós Myra püspöke, a katolikus és a görögkeleti egyház szentje, a tengerészek, kereskedők, az illatszerészek, a gyógyszerészek, a zálogházak, gyermekek, diákok és általában minden nehéz körülmények között élő védőszentje Oroszországban, Görögországban és Szerbiában, a pálinkafőzők védőszentje. Életéről több legenda ismert, ezekből alakult ki a Mikulás személye is. Jacobus de Voragine (Legenda aurea Szent Miklós püspök) szavaival élve: „…Miklós, szülei elhaltával azon kezdett gondolkozni, hogyan tudná roppant vagyonát az emberi dicséret helyett Isten dicsőségére fordítani. Volt egy szomszédja, nemes ember, aki szükségre jutván, három szűz leányát utcalánynak adni kényszerült, hogy szégyentelen üzletük jövedelméből élelemhez jussanak. A szentnek tudomására jutott a dolog, és elborzadt a gyalázatos bűn miatt. Egy csomó aranyat rejtett egy kendőbe, és az éj leple alatt, az ablakon keresztül, titokban bedobta a házba, majd ugyanolyan titokban távozott. Reggel fölserkenvén az ember megtalálta az aranyat, és Istennek hálát adva, kiházasította elsőszülött leányát…”.
A szent püspök
A történelmi Miklós életéről kevés dokumentált adat áll rendelkezésre. Az életéről szóló források egyrészt a krétai Andrástól származnak – hétszáz körül –, másrészt egy János nevű konstantinápolyi szerzetestől.
Miklós valószínűleg kétszázhetven és kétszáznyolcvanhat között született Patara kisvárosban, Kis-Ázsiában.
Tizenkilenc éves volt, amikor nagybátyja – szintén Miklós myrai püspök – pappá szentelte. Utóbb a Sion kolostor apátja lett Myra közelében.
A Lycia római provinciában fekvő Myra ma Demre néven egy kis település körülbelül száz kilométerre délnyugatra Antalyától Törökországban. A IV. században püspöki székhely volt.
A szüleitől örökölt vagyont szétosztotta a szegények között. Egyesek szerint a gyógyszertárasok és a hajósok védelmezője volt. Segítette a szegény gyermekeket és ezért szentnek tartották őt.
Egyes források szerint Miklós részt vett az első nikaiai zsinaton és megpofozta ellenlábasát, Ariust. Ezért először elítélték, de a zsinat végén rehabilitálták.
Miklós azonban nem szerepel a nikeai aláírók listáján, viszont az is igaz, hogy ez csak töredékesen maradt fenn. Régészek szerint eredeti sírjának helyszíne Gemiler szigete, Fethiye városától nem messze található.
Dr. Gyéresi Júlia, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem adjunktusa, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa:
Szent Miklós angyalai
– Az ünnepek évente ismétlődő rendszeressége biztonságérzetet, a létezés védettségének tudatát nyújtja az azonos kultúrkörhöz tartozó emberek számára.
Jó várni valamire, amiről csalhatatlanul tudjuk: eljön! És a Mikulás vörös köpenyes alakja, deres szakálla, jóságos arca évről évre feltűnik december első hetében. Szent Miklós ünnepe, vagy ahogyan szélesebb körben nevezik: Mikulás napja, Télapó ünnepe, Karácsony apó megjelenése kellemes esemény kisebbek és nagyobbak számára egyaránt.
Az ajándékozás, az egymásra figyelés az év bármely szakában fontos, de az év vége felé közeledvén kiemelten az. Mennyi kimondatlan panasz, mennyi magunkba fojtott megrázkódtatás nyomja a lelkünket.
Szent Miklós példaértékű élete, önzetlen cselekedetei, amennyiben átérezzük jelentőségüket, ösztönzően hathat ránk, száműzve a sértettséget, a bánatot, a lemondást.
Amiről mesélek, öt éve történt. A vármúzeum kávézójában Mikulás-napi vásárt szerveztek, ahol a kiállított és megvásárolható kézműves termékek mellett lehetőség nyílt a kézműveskedés kipróbálására is, az odalátogató gyermekek és felnőttek saját ajándékokat készíthettek.
Egy kedves kollégám vállalta, jelmezbe bújva, a Mikulás alakjának életre keltését, jómagam pedig, mint a Mikulás barátja, meséket olvastam fel a rendezvényre ellátogató gyermekeknek reggeltől estig. Gyönyörű kivitelezésű, színes, gazdagon illusztrált meséskönyveket vittem, a saját könyvtáramból és a lányom könyvei közül egyaránt válogattam. A Mikulás ruhájához igazodva, én is pirosba öltöztem, lábamra rénszarvasok díszítette meleg, kötött csizmácska került.
A terem, ahol a Mikulással ketten a gyermekeket fogadtuk, barátságosan meleg, világos és jó illatú volt: az asztalon déligyümölcsök, sütemények és bonbonok sorakoztak. Miután énekeltek és verset mondtak, izgatottan hajoltak a lánykák és a fiúcskák a Mikulás óriási zsákja fölé, csillogó szemmel halászták elő a meglepetéseket. Aztán mellém telepedtek, és hosszú időn át hallgatták a szebbnél szebb meséket.
Volt egy kisfiú, aki a vállamra fektette a fejét, lehunyta a szemét, úgy hallgatta órákon át a varázslatos történeteket. Amikor az édesanyja hívogatta, hogy menjenek haza, nem akart. Mennyire érdekes, gondoltam magamban: gyermekben, felnőttben milyen elemi vágy él a csodák megélésére!
Szent Miklós önzetlensége is hány ember számára jelentett ámulatba ejtő megvalósulást, nem véletlen, hogy a kereskedők, az utazók, a szegények, az ajándékozás, a szeretet védőszentje, de még a Pálinka Lovagrend is a védőszentjének tartja.
Lassan este lett, egyre kevesebb gyermek tért már be hozzánk, gondoltuk, ideje lesz szedelőzködni. De egyszer csak sietősen, kipirult arccal három gyermek toppant be, fogták egymás kezét. Egy nagyobbacska, kamaszodó lány, Erika, és két hét-nyolc éves forma: Barbara és Cosmin.
– Úgy siettünk, hadarta Erika, de csak mostanra tudtak behozni minket a városba. Énekelünk először, jó?
Amikor elkezdtek zsoltárokat énekelni, olyan érzésem támadt, mintha nem három gyermek énekhangját hallanám, hanem valamilyen megfoghatatlan, éteri összhangzat ölelne körül bennünket, és mutatná meg: lásd, minden emberi lényben ott lakik az örökérvényű, örömkereső isteni önvaló. Mindannyian képesek vagyunk a csodák közvetítésére és befogadására, ha kitárjuk a szívünket.
A három gyermek a távoli gyermekotthonból érkezett, az volt a kívánságuk, hogy eljöhessenek közénk. Soha nem fogom elfelejteni, ahogyan a meséket hallgatták, és ahogyan hosszasan beszélgettünk a történetekről, a történetek szereplőiről.
Azóta Erika férjhez ment, kisfia született. Amikor utoljára beszéltem vele, elmesélte, hogy mennyit játszik a fiával, és mennyi mesét olvas neki. Barbara egy országhatár melletti nagyvárosban tanul, a Művészeti Líceumban. Cosminról nem tudok semmit, remélem, jól van. Három éve beszéltem vele utoljára telefonon, akkor a kis barátnőjéért aggódott, aki kórházba került.
– Tudod, Idának lyukas a szíve. Nem szerették, azért lyukadt ki, azt mondta valaki. Én szeretem, akarom, hogy meggyógyuljon.
Milyen törékenyek vagyunk mindannyian, és mégis milyen sok terhet elbírunk. Az erőnk egymásban rejlik: a kölcsönös odafigyelésben, az együttérzésünk és segítőkészségünk mindennapi kinyilvánításában.
Ahogyan Szent Miklós a kéményen keresztül leeresztette ajándékait az emberek közé, úgy engedjük mi is a vigasztaló, bátorító szavainkat egymás lelkébe behatolni.
Szucher Ervin újságíró:
Számomra a Mikulás volt maga a földre szállt angyal!
– Bár az én gyermekkoromban a Mikulás jóformán tényleg csak piros almát, diót és mogyorót hozott, mint ahogyan a dalban is kérjük, mégis határtalanul tudtam, tudtunk mindennek örülni.
Ha mindezt megtoldotta egy kötött kesztyűvel vagy sállal, egy kis doboz színes ceruzával, netán még rajzlapokkal is, számomra a Mikulás volt maga a földre szállt angyal! Vagy legalábbis annak előfutára.
És az sem zavart, hogy a csizmába évről évre, törvényszerűen bekerült a virgács is, elvégre a magamfajta jó gyermeknek is szüksége lehetett egy efféle figyelmeztető eszközökre. Amely aztán a további hetekben gondtalanul ékeskedett, vagy inkább porosodott, a lakás valamelyik sarkában.
Ha jól emlékszem, egyszer kellett használni a virgácsot, akkor éppen a Mikulás tette meg, pontosabban tette volna, mert én nagyszüleim konyhaasztala alá menekültem.
A bő négy évtizeddel ezelőtti Mikulás-járásoknál már csak a maiakat szeretem jobban. Azokat, amikor valaki felkér, hogy öltözzek be a jóságos Miklós püspök stilizált ruhájába, és nagy szakállal, szemüveggel meg a remegő kézzel osztogassam a csomagokat.
Talán nincs is jobb annál, amikor valakinek örömöt szerezhetsz, főként, ha az a valaki egy kisgyermek, aki még őszintén hisz a Mikulásban, a csodákban, a varázsban.
Fekete Levente, nagyajtai unitárius lelkész:
Miklós püspök öröme
– Életünkre jellemző a változás. Nem pusztán a külső, de személyiségünkre is rányomja bélyegét a létezésnek ez a törvénye, hiszen a bennünket érő különböző hatások alakítanak test, lélek és szellem szintjén.
Talán nem véletlenül alakult úgy, hívő emberként azt mondom, Isten akaratából, hogy gondolkodásunk, érzésvilágunk, lelki életünk számára letisztultak, kikristályosodtak bizonyos viszonyítási pontok. Ezek segítenek adott esetben a döntésekben, hogy azokat helyesen hozzuk meg személyes és közösségi életünkre vonatkozóan.
A tánc jut ilyenkor eszembe. Bizonyos táncrendet, szoktuk mondani, könnyebben lehet lejteni, ha a megszokott helyről, ama jól ismert kályhától kezdjük el. Hagyományaink, szokásaink ezért is pótolhatatlanok. Mint egy sarkcsillag, megszabják a helyes irányt, hogy el ne tévedjünk. Rögtön sorolnám is, hogy: a ránk robbanó hatalmas információözönben, a kimeríthetetlen kommunikációs lehetőségekben, a gombamód szaporodó újabbnál újabb viselkedési és ezerarcú trendekben, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben kivédhetetlenül megjelennek mindennapjainkban. Kísértenek, megpróbálnak, csábítanak, vagy egyszerűen felkeltik érdeklődésünket. Természetes, az ember kíváncsi lény.
Közben annak is tanúi vagyunk, hogy kell a biztonság. Kell a stabilitás. Egyszerűen az a lelki derű, amelyből mindig nyugalom, erő sugárzik. Amely vissza-visszaköszön és örömmel tölt el. Mint régi jó barát. Mint egy jól ismert rend, amely szépen és illendően kínálja fel az ismerős élményt, amelyben ott van a lélek tiszta öröme, a közös, szíveket átölelő őszinte derű.
Talán ezért is szoktuk mondani: boldog gyermekkor. Ama mesés világ, amikor életre keltek a mesehősök, és mi is ott voltunk a kis királyfival, hogy segítsünk neki legyőzni a hétfejű sárkányt.
A Mikulásról is ez jut eszembe. Minden december ötödikén, amikor hajdanában én magam is és később csillogó szemű gyermekeink lázas igyekezettel vikszolták gyönyörű fényesre a cipőket. Hogy majd hatodikán a Mikulás édességet lopjon bele – ha megérdemeljük.
Mert nyilván, hogy ő mindent tud. És eszembe jut a remegő kicsinyeink ijedten is várakozó áhítatos vallomásai, amit a nagy vörös palástú, hófehér szakállú mikulásnak mondottak, hogy a nagy puttonyban majd megkapják őszinte szavaikért a jól megérdemelt jutalmat.
Igen, soha nem fogjuk elfelejteni ezeket a tovavillanó, őszinte áhítattal átélt, tündérien varázslatos pillanatokat, váljon bármennyire is túltechnologizálttá és virtuálissá ez a világ. Mint a lélek őszinte virágai, nyílnak ma is minden december hatodikán, Mikulás napján otthonainkban, a szeretet hajlékaiban.
Suba Köpeczi Júlia újságíró:
Mosolygós Mikulás
– Berohantam a szobába, ott ült a Mikulás a szekrény tetején. Én négy évesen hangyányinak éreztem magam hozzá képest. Nagyon öreg volt, a hidegtől kipirosodott az arca, kék szemével engem nézett…
Soha nem mosolygott, tekintete szigorú volt, szerettem őt, meg nem is. Inkább féltem tőle, mert szüleim azt mondták, hogy mindent lát. A szobát elkerültem, főleg, ha besötétedett. Ezt a cukros vattába, kitűnő gipsz arcú Mikulást drága keresztapám, Dodókám vette nekem, a hatvanas évek elején, amikor nem igazán lehetett házi Mikulást találni az üzletekben. Évekig ő járt hozzánk, aztán elment…
A mikulásjárás még szebb lett miután megszülettek gyermekeink, Zsuzsi és Laci. Mindent megtettünk, hogy mesébe illő legyen minden egyes alkalom. Mosolygós Mikulások jöttek, volt meglepetés is elég, sőt, sírás és nevetés is.
Egy alkalommal egy Mikulás ünnepségen vettünk részt, vers, ének, aztán a gyermekek kaptak ajándékot a varázslatos zsákból. Lacim megihletődve álldogált a szakállas öreg előtt, amikor az megkérdezte tőle, hogy hívnak, Laci mondta a nevét, erre kezet fogtak és a Mikulás azt mondta, hogy engem Kecskés Csabának.
Lett is nagy csodálkozás, nevetés és kiigazítás, figyelemelterelés. A gyermekek nagyon figyelnek, szemfülesek, legyünk mi is azok, ha belevágunk ebbe a feladatba, és a mosolyt soha ne hagyjuk ki, mert a Mikulás nevető arca örökre bevésődik lelkünk egyik fiókjába.
Ami pedig a szokásokat illeti, nagyon elfutott a ló velünk. A Mikulás már megérkezik Lappföldről októberben, megtelnek az üzletek cuki figurákkal, üvegből, műanyagból kólát isznak, autót vezetnek, egyszóval ők is modernizálódtak.
Ez még elmegy, de dúskeblű, miniszoknyás Mikulás csajoktól elmegy az eszem… A népbutításnak több teret adnak, mint a hagyománynak, aminek varázslata bárhogyan nézzük, a legfontosabb.
A gyermek levelet küldött a szakállas bácsinak, kért csokit, cukorkát vagy akármit, amit aztán a megtisztított csizmában, papucsban megtalált legnagyobb örömére.
Ezt a varázslatos, ámulatos világot, hitet még életben kellene tartani valahogy… Tőlünk függ, legyünk modernek vagy maradiak, mert az élményt nem lehet letörölni soha az emlékek raktárából.
