Központ
2017. augusztus 22. kedd, Menyhért, Mirjam
Eső valószínű
Ma
Eső valószínű
Eső valószínű
Holnap
Eső valószínű
Derült
Csütörtök
Derült

„A milícia nyolc órán át faggatott, ma is hálás vagyok érte”

Pál Piroska március 21, 2015 Kultúra

Múlt héten Marosvásárhelyre is elért Berecz András Kossuth-díjas ének- és mesemondó, folklórkutató Angyalfütty című előadásával. Azelőtt azonban a Kemény Zsigmond Társaság a Bolyai líceum dísztermében beszélgetésre hívta az előadóművészt, akit Csíky Boldizsár zeneszerző faggatott a mesékről, zenéről, a színpadra állásról, viszont az egykori ifjú folklórfanatikus kalandos moldvai útjáról is mesélt. De énekelt, dorombon játszott és mesét is mondott az őt csodálkozással vegyes kíváncsisággal néző közönségnek.

DSC06734

– Hogyan találkozott a mesékkel, illetve, hogyan véli, vissza lehet-e a fiatalokat hódítani a mesékhez?

– Leszögezném: nincs népművelői hajlamom, én véletlenül estem bele a mesébe, a mesemondásba. De az biztos, a mesék által az emberek közelebb kerülnek a saját igazságaikhoz. Úgy látom, egyre népszerűbb lesz a mese, a gyerekek is nagyon szeretik, sok mesemondóversenyt szerveznek, és népszerűek ezek. Egyébként számos pedagógus is felkeres olyan kérdéssel, hogy miként fogjanak neki a gyerekek mesetanításának, vagy akár szülő kérdezi: hogyan meséljen úgy, hogy el ne aludjon közben. Ezek mind azt mutatják, hogy a műfaj izmosodik, erősödik.

– A mesék előadásmódja, annak formája is nagyon sokat számít. Nem minden személy alkalmas arra, hogy a gyereket visszahódítsa a horrorfilmektől a mesék szürreális világába. Azaz: mindegy, ki mondja a mesét?

– Valószínűleg nem mindegy ez, hisz régebben a faluközösségekben mesét mindenki tudott, de mindig létezett egy személy, aki ismerte a többiek meséit is. Ő volt az, aki a mezei munka között sokat cigarettázott, le-lemaradozott, nézte az eget. Ekkor foltozgatta, fényesítgette a meséit. Ő volt a közösség tudományának a kincstárnoka. Nem elhanyagolható szempont, hogy egy történetet miként adnak elő, mert bizony vannak olyan személyek, akiknek a száján a mesék felfénylenek. A hallgató úgy érezheti a történet hallgatása közben, hogy szinte zavarba jön: járt már előtte valaki ott, ahol ő. A mese lehetőséget ad arra, hogy az ember megmérje magát az időben, lássa a lelki gondjait: sok mese együtt – maga az ember. Sőt, továbbmegyek: nincs olyan vágya az embernek, amely valamely mesében ne jelenne meg. Számon tartja érzéseinket, de takarékos, úgy okos, hogy nem fecseg.  A mesében alázat van: rövid, pedagógiai zsenialitásként próbál érthető lenni, előfordul, hogy ha aki meséli, nem is érti – aki hallja, az biztosan.

– Amikor kiáll a közönség elé, el akarja hitetni velük, hogy amit elmond, az igaz, vagy a végén rávilágít arra, hogy ez mégsem valós?

– Ezt legrövidebben Hazug Pista mondásával tudom illusztrálni: „Fiam, ne hidd, amit mondok, de lásd magad előtt.” Egyszerű és lényegre törő a parttalan és fölösleges beszéd korában. A mesemondónak azért jobb, mint a színésznek, mert az előbbi ott helyben szerzője is a mesének. Én is akkor mondom ki a szót, amikor már látom magam előtt, a látványba kapaszkodom, hisz ez egy formanyelv: nem fogalmi, hanem képi. A színpadon érzem magam a legjobban, s egyébként is gyerekkorom óta vonzódom a szürrealizmushoz, a lehetetlenséghez. Persze, lehet egy mese koholmány, de amikor az feltárja az emberi lelket, nem csak hazugság már. Tanulunk tőlük. Én például mindig szerettem a vesztes hősöket – ez talán történelmi szerepünkből is fakad –, akiket a háborúkból, csatákból hazatérve egyedül is élni akarás jellemzett.

– Hogyan viszonyul a zene a meséhez, a természethez, illetve önhöz a kettő? Mi inspirálja önt inkább?

– A zene és a természet is jót tesz velem, helyrepofoz. A természetben nagyon szeretem a különféle hangokat hallgatni, ha kikeletkor a madarak csiripelnek, én kint feledkezem, csodálom a tavaszt, amelynek hangjai, mint elfojtott szerelmes szavak. Ami pedig a mese és a zene kapcsolatát illeti, nem hinném, hogy a mesében zeneiség lenne, előadásakor inkább egy-egy dallal megtoldom, kibővítem a mesét, ha a hangulata megköveteli, és ezzel megnő a szavak jelentése.

– Egy moldvai népmese elég távol áll, mondjuk, egy nyugat- magyarországitól. Melyik áll önhöz közelebb?

– Minden magyar tájegységet egyformán szeretek, de annak, hogy ide eljutottam, története volt. Először Moldvára esküdtem, húszévesen, mert meghallottam egy moldvai népdalt bakelitlemezen. Engem az letaglózott, és feltettem a kérdést magamnak: hogyan tudtam eddig enélkül élni, és mire volt jó az általános- és középiskola, ha ezt a világot nekem ott nem mutatták meg?  Megbabonázott a dal, és akkor eldöntöttem, hogy ha nem jutok el Moldvába, megszakadok. Így 1979-ben, 22 évesen elutaztam a romániai Moldvába. Ott két hétig angyalok vigyáztak rám, aztán más dolguk akadhatott, mert elkapott a milícia, aki érdeklődött, hogy ki vagyok, mit keresek itt és kinél lakom. Lefogtak, nyolc órás kihallgatásnak vetettek alá, és én azóta nagyon hálás vagyok nekik. Azt mondták, hogy a gyűjtéseim román nemzeti kincsek, azokat nem vihetem ki az országból. Tudtam, hogy amit ennyire féltenek tőlem, arra nekem szükségem van. Ez volt a kiindulópont, a szikra, ami oda vezetett, hogy minden magyar tájegységet megszerettem, mindeniket úgy, ahogy van.

Share Button
Ennyien olvasták: 399

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.