A régi fényképek gyűjtését ez előtt két-három évtizeddel még elsősorban néprajzkutatók, helytörténészek, hadtörténészek művelték, hiszen köztudott, hogy ezek értékes kordokumentumok. Néhány éve azonban megnőtt a régi fotók iránt érdeklődök köre. Az interneten, a facebookon nagyon sok régi képgyűjtő és -megosztó oldalt találunk.
A fényképezés történetét a történészek 1839-ig vezetik vissza. Erdély első fotógráfia készítői közé tartozott br. Apor Károly, a marosvásárhelyi ítélőtábla elnöke is, akinek a hagyatéka azonban elveszett vagy lappang valahol. Egy képet ismerünk, amit neki tulajdonítanak, és amely Bolyai Farkast ábrázolja a ravatalon. Nagy szenzáció lenne, ha előkerülne az Apor-hagyaték! De szerencsés módon több erdélyi fényképésznek (pl. Veress Ferencnek, Csonka Gézának, Kováts Istvánnak) megmaradtak a munkái. Orbán Balázs is nagyon sok fotográfiát készített hatalmas munkájának az illusztrálásához. Ma ezek a képek értékes kordokumentumok. De a 19. század második felében, a 20. század legelején nem készültek ezerszám a felvételek, mint manapság, a „fényképezkedés” ünnepnapnak számított egy család életében, amelyre izgalommal készültek. Az első világháború nagy fordulópontnak számít a fényképészet területén is. Megnőtt a fényképkészítések száma, a háborúba vonuló vagy már frontközelben lévő katonák úgy álltak a fényképezőgép elé, hogy ezt a képet küldjék haza szeretteiknek: minden rendben van velünk, élünk, hiszen nem tudhatták, hogy holnap elmondhatják-e még mindezt. A kis magyar világ idején is nagyon sok fénykép készült, amit elsősorban a visszacsatolás, a bevonulás okozta öröm váltott ki. De a letűnt kommunista időszakban is rengeteg fotó készült, egyre több amatőr is megengedhette magának, hogy jó fényképezőgépet vásároljon magának és megörökítse a körülötte zajló világot.
„Az új évezred új technikát hozott magával a fényképészetben is. A világon mindenütt – nálunk is – az ezredfordulóra tehető a nagy szakmai és kulturális szemléletváltás, a digitális képkészítésre és felhasználásra való áttérés. Rohamosan fogy a hagyományos, kézbe fogható fénykép. Művészek és műkedvelők eszköze marad, ha megmarad egyáltalán. Sok más mellett ebből az is következik, hogy a világon eddig készített fénykép, negatív és dia, bár hallatlanul nagy mennyiséget jelent, elvileg véges halmazzá vált. Afféle fotográfiai kincsestár, amelyik nagyon sok mindent mutathat, ha avatott szem pillant bele” – véli Berekméri Edmond pedagógus, aki maga is százával kattintja el a gépét egy-egy rendezvényen.
„A fotótár egy beszélgetős, nosztalgiázós platform”
Az interneten, a facebookon ma több olyan oldalt találunk, amely régi fotók gyűjtésével és azok megosztásával foglalkozik. A Régi Képek innen-onnan című oldal nem szab korlátokat – a jó ízlés határain kívül. Azok számára lett létrehozva, „akik szeretik a régi képeket és azokat szívesen meg is osztják.” De több oldal egy-egy kisebb területre, egy településre szűkül le. Ilyen például a Marosvásárhelyi fotótár, melynek egyik kezelője Balizs Csaba így nyilatkozott kérdéseinkre:
„Mindig is vonzódtam a régi fotókhoz, majd mikor 1990-ben Magyarországra települtem a feleségemmel, egyre fontosabbá vált a régi marosvásárhelyi emlékek felidézése, fotók nézegetése, gyűjtése. Bár gyakran jártam haza, szinte fájt látni, hogy a régi képeket ócskapiacon kótyavetyélik el, amelyek mögött történetek lehetnek, és a múltunk, gyökereink része. A Facebook elterjedésével beléptem minden Marosvásárhellyel kapcsolatos csoportba, ahol felvetettem, hogy jó lenne múltbeli képeinket megosztani egymással, de süket fülekre talált a kérésem. Pedig akkor még csak a személyes fiatalkori képeinkre gondoltam, hisz nagyon megváltoztunk az évek alatt. Ekkor döntöttem el, hogy egy fotótár szerű csoportot indítok, ahol megnevezzük a képeken látható szereplőket, helyeket, történeteket és egy beszélgetős, nosztalgiázós platformmá alakítjuk. A kezdeti ötlet kissé átalakult, egyre több képeslap, régi és új fotókkal bővült a csoport, sokak örömére. Az a korosztály, amelyhez magam is tartozom, nagy számban szétszéledt a világ minden tájára, és sokaknak ez jelenti a napi hazalátogatást. Jó elidőzni a képek felett. Felfedezni a gyermekkor lakhelyét, iskoláját, a város nevezetességeit, és látni mindazt a változást, mely azóta történt Marosvásárhelyen. Kialakult egy jó kapcsolat azokkal a fotósokkal, akik a mai városrészeket fotózzák. Ők külön kérésre, szívesen felkeresik a kért helyeket, fotózzák egy, a világ más tájára szakadt marosvásárhelyi szülőházát, kedves emlékeit, ezáltal új kapcsolatok alakulnak ki. Magam is kaptam hagyatékból (csoporttagtól), több száz régi fotót, aminek a feldolgozása, kezelése még várat magára. Örömmel látom, ha megjelenik egy régi képeslap, amit még nem láttunk és, ha van mellé történet és beszélgetés, az már hab a tortán. Becslésem szerint, a nyolc év alatt, mióta a Marosvásárhelyi fotótár csoport létezik összegyűlt 70–100 ezer körüli fotó, amit a csoporttagok tettek fel. A reakció ezekre a képekre millió körüli, a hozzászólások, beszélgetések is tetemes számot adnak ki. Magam is meglepődök ezeken a számokon, és nem lehet kérdés, hogy fontos-e? A 20 ezer tagból, 15 ezer aktív tag van a csoportban. Mivel ezeket a fotókat köztulajdonnak érzem, keresem a megoldást a lementésükre, archiválásra, hogy mindenki könnyedén hozzáférjen. Hogy divat-e? Nem tudom, nem gondolkodtam ezen, de egyre inkább értéknek tartom, a gyökereinket, történelmünket, kultúránkat, ami Marosvásárhelyből fakad, bárhová is sodort sokunkat az élet.”
A régi fotók „csokorba” gyűjtése
Marossárpatak régi képeit Berekméri Edmond kezdte el gyűjteni, és ebből a gyűjtésből mára már egy kézzelfogható képes album is született. „Régi marossárpataki fotókat több mint 10 évvel ezelőtt kezdtem gyűjteni, azokban a hónapokban, amikor településünk falumonográfiájához gyűjtöttem az anyagot. Akkor még elég bizalmatlanok voltak a helyi emberek, így száznál kevesebb régi fénykép került be a kötetbe. A régi fényképek gyűjtését, azonban a falutörténet megjelenése után is folytattam. Tavaly februárban létrehoztam a Facebook közösségi oldalon egy zárt csoportot, ahol rendre megosztottam azokat az 1990 előtt készült fényképeket, amelyeknek rövid időre a birtokába jutottam. Meglepett a fokozott érdeklődés! Az első régi fényképek megosztását követően, egyre többen kerestek meg, hogy másolásra felajánlják képes családi örökségüket. Ennek az együttműködésnek köszönhetően, alig több mint félév alatt 1.000 régi fényképet sikerült bemutatni a csoporttagoknak. Az ezres álomhatárt átlépve született meg a gondolat, hogy jó lenne ezeket a fényképeket csokorba gyűjteni és egy fotóalbumban megjelentetni. A fotóalbum végül is tavaly decemberben, Marossárpatak település első írásos említésének 700. évfordulója alkalmával látott napvilágot. Az albumot lapozva egy évszázad képeivel nézünk szembe. A képeken látható épületek, emberek, kiragadott, kimerevített pillanatok, életképek, amelyekben az a közös, hogy egy közösséget próbálnak bemutatni, tükrözni” – mondta el lapunknak a Régi fényképek Marossárpatakról nevű oldal létrehozója.
„Megmenteni a régi képeket a kukától vagy a tűzhaláltól”
Egy másik, szívvel-lélekkel gyűjtője megyénknek a gyulakutai Bartos József, aki több oldalon is tesz közzé régi képeket, elsősorban szülőfalujáról, de nem csak. „Kiskorom óta érdekeltek a régiségek: könyvek, tárgyak, régi történetek, babonák. A fényképekkel kapcsolatban elmondhatom, hogy leghamarabb a családi fotókat kezdtem megosztani a Facebook oldalamon. Akkor még nem is tudtam, hogy vannak oldalak, melyek ezzel foglalkoznak. Anyai nagyanyám részéről sok régi iratot, fotót ,,örököltem,,, melyeket a mai napig sem tudtam feldolgozni. Ezek alapján például új ismerősöket, sőt rokonokat is találtam. Ilyen például a Svájcban élő rokonom, aki a Nemzetközi Geotermiai Szövetség elnöke, a MTA tagja, és akire nagyon büszke vagyok. Rátaláltam a Régi fotók Erdélyből csoportra, ahova bejelentkeztem, és kezdtem a községből is gyűjteni a fényképeket. Rájöttem, hogy mekkora értéket képviselnek és nincsenek megbecsülve. A képeket mindig a tulajdonosok beleegyezésével közlöm. De előfordul, hogy sok képet így mentek meg a kukától vagy a tűzhaláltól” – állítja Bartos József.
