Központ
2018. november 20. kedd, Jolán

Halottak napja Erdélyben

Nagy-Bodó Tibor október 30, 2018 Kultúra

Sokan a halottak napját és a mindenszenteket szinonimaként, egymás helyettesítésre használják. Pedig ez óriási tévedés, ugyanis két külön ünnepnapról van szó. Amiatt valóban megtévesztő lehet a két fogalom, hogy előbbit november elsején, míg a másikat november másodikán ünnepeljük, így sokan gondolhatják, hogy ugyanarról az ünnepről beszélünk. A mindenszentek napján az üdvözült lelkekről emlékezik meg a katolikus egyház. Nyugaton 609-ben tűnt föl először ez az ünnep, amikor május 13-án a Szűz Mária, Vértanúk Boldogasszonya és minden vértanúk tiszteletére IV. Bonifác pápa felavatta a római Pantheon épületét. November első napja a megemlékezés napjaként a 8. században, 741-ben, III. Gergely idején jelent meg először. Általános szokássá vált, hogy mindenszentek napján a hozzátartozók rendbe teszik halottaik sírját, melyet virágokkal díszítenek, és gyertyát gyújtanak a halottak üdvéért. A halottak napja keresztény ünnep az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben lévő hívekért. Az ünnepet minden évben november másodikán tartják, mely a naptárakban is szerepel. Halottak napján szinte mindenki gyertyát, mécsest gyújt meghalt szeretteikre emlékezve, és a temetőkbe is nagyon sokan látogatnak ki, hogy virágot vigyenek a sírokra. A keresztény egyház hivatalosan 998-ban celebrálta először önálló ünnepként a halottak napját, de a liturgiákban már az időszámításunk szerinti III. századtól megtalálhatók az ünnepre vonatkozó feljegyzések. Széles körben pedig a XI. századtól terjedt el a keresztény világban. E heti összeállításunkban erdélyi egyházvezetők mondják el emlékeiket és gondolataikat a halottak napjáról.

VETÉSI László református szórványlelkész, a romániai református egyház szórványügyi előadója:
Akiknek gyertyagyújtóik sincsenek…

Gyermekkoromban még gyertyafény nélküli temetői időket éltünk. Nemhogy a protestáns, de még román testvéreink sem világítottak halottak napján. A régiek „nem csináltak nagy dolgot a halottakból, emlékjelekből és az emlékezésekből sem. A fejfák elkorhadtak, sokszor semmi sem került az elhunyt fejéhez, még felirat sem. „Jelentelen sírban nyugszik” mondjuk az elfelejtettekre. Aztán különös történet, ahogyan a magyar katolikusság felől – a magyar protestánsok mellett – elfoglalta Erdély román vidékeit is a halottak napi világítás. De még mindig vannak nagy, elszigetelt vidékek, ahol ma sem világít a románság. Aztán jöttek új, modern idők: nincs, kit világítani. „Mert a legárvább, akinek halottai sincsenek” – írta Kányádi Sándor legendás versében. Az elhunytak nyomtalanul tűnnek el egy újfajta kegyeletben: a szétszórásban, a vízmosásban, a folyóvizekbe hullajtott hamvak nyomán. Nem maradt hely a gyertyagyújtásra, nincs ahol emlékezni, könnyet hullatni. Nálunk, Erdélyben a kisebbségi túlélés egyik fő eszköze lett a temető, a síremlék, emlékezés, gyertyagyújtás. Mert a túléléshez és reményhez kellenek a „nagyok”. A kisebbségi sorsban, ha kihull az emlékezet, elvész a biztonság is. Az emlékezéshez, a kegyelethez pedig kell a hely, ahol szeretteink, nagyjaink mellett meg lehet állni, erőt gyűjteni. Így lett Tamási Árontól és a szétszórt Wass Alberttől a Bolyaiakon át Kós Károlyig Erdély síremlékek gyertyás zarándokhelye. Milyen szegények lennénk a marosvásárhelyi, kolozsvári, dési, szamosújvári temetők nélkül. Néhány éve tudjuk, hogy két nagy magyar találkozó van Kolozsváron. Az egyik még a házsongárdi halottak napja és a másik már a magyar napok. A kegyelet napján érezzük újra, hogy ott együtt vagyunk: „haza a mélyben”. A temető még mindig a miénk, mert ott lüktet, világít és magyar többségű a temetői emlékező régi Kolozsvár – valameddig. November elején elnézzük a gyertyafényben pompázó temetőket, Van-e valaki, aki erre azt meri mondani, hogy nem méltóságos, hogy nem szép? De legalább ennyire szükséges is. Még Petőfi Sándornak is a vélt, legendás székelykeresztúri-timafalvi sírjára is jut minden évben virág és gyertya is. A keresztúriak tudják, hogy mekkora erő ez a (tév)hit: itt van velük Petőfi. De a legszomorúbbak a néptelenül, élők nélkül maradt településeken a halottak napja, a gyertyafény nélküli temetők. Amikor már nincs, aki a sírokhoz kilátogasson. Mert sajnos Erdély százegynéhány elhagyott temetőjében, a kastélyok mögötti nemesi sírkertekben ma sem gyúl gyertyafény. Nem gyűjtik össze a gazt, nem takarítanak bozótot a hozzátartozók. A síremlékek nem szabadulnak ki a kövek a liánok, bokrok szorításából. De ilyentájt miért nem ballag fel valaki a Telekyek, Bethlehenek, Bánffyak, Hallerek, Bélyek, Mikesek, Sándorok, Gálok, Wesselényiek számtalan, gazdátlanul szétdúlt sírkertjeihez? De jó azt is látni, hogy dicséretes hagyomány kezd kibontakozni kisebbségi intézményeinkben, elsősorban az iskolákban, önkormányzatokban, gyülekezetekben: számon tartják jeles magyar nagyjaik emléke mellett sírjaikat is, és gondozzák azokat. Ma már gyakran láthatunk még vidéken is gondosan rendbe tett, tanítói, lelkészi sírokat, nemesi kriptákat, temetőkerteket, ahol ilyentájt gyertya is világít. Halottak napján pedig – Kányádi után szabadon – azt is leírhatjuk, hogy a legárvábbak azok a halottak, akiknek ma már gyertyagyújtóik sincsenek.

dr. TÓDOR Csaba, székelykeresztúri unitárius lelkész:
Kormos ablaktányér

Egyszer volt egy kicsi ház, most skanzen. A tiszta szoba, amit úgy neveztek, hogy az első ház, balfelőli ablakának kereszttel szegett négy részének bal alsó ablaktányérja valamiért kormos maradt. Így maradt bontás előttről. Évtizedeken keresztül. Most költöztem belé, így ahogy elmélkedem… A kályha keserű szájízzel tátog. Szürke, száraz hamu maradt a nyelve helyén. Az ablak előtt állok. A kormos, légyszaros ablakon át nézem a novembert. Elseje van. Sokan jönnek világítani. Valami dohos szag van a szobában, amit máskor nem is vettem észre. A kormos ablakon át nézek, és zavar, hogy nem látok tisztán. A temetőre vetül a kilátás…, azaz nem is vetül, hanem pontosan a nagyszüleim sírját látom a nagy vackorfa alatt. Ott vannak egymás mellett. Jobb felől az ükszülőm, kinek neve András. Mellette, középen dédszülőm, akit szintén Andrásnak hívnak; és a másik szélén, bal felől nagyszülőm, kinek neve Mihály. Mindhárom sír le van födve betonlappal. Nem akarok ma kimenni, mert augusztusban jártunk ott. Virágot vittünk a feleségemmel. Ő fejkendőt viselt, én priccsnadrágban voltam, s ráncos csizmában. Gatyába rázottan álltam a gyümölcsöt érlelő melegben. Ma mindenki megy, virágot visz. Van, akik pontosan ma egy éve találkoztak. Reneszánszi hangulatú mécses ünnep. Visszafogva lakomázik a lélek a mekkora nagy áldozatokat hoztatok értelemben. A zarándoklatok reneszánsza. Az emlékezések reneszánsza, a falu reneszánsza. A házak elől elzarándokolt padok reneszánsza. Felváltva szól a muzsika: rezesbanda és cigányzene felelgetnek egymásnak. A piros rózsák elhallgattak, a fehér krizantémok esőre várnak a száraz novemberi földben. Skanzen és öregotthon. Lelkiismeretnyugtatás és nyugati málnaszedés. Sztivuitor és a hálába került melós hálája, hogy avanzsált. A temető is kozmopolisz lett, ahová megérkeztek a turkálós kozmopoliták. Évente egyszer. A Közbirtokosság úgy, ahogy lekaszáltatta a burjánt. Vagy a primár. Mindegy. Fázok. Kilépek a kicsi házból, és autóba ülök, és sodor magával a kivilágított gyorsforgalmi út. Csak most vettem észre, az autó ablakán át nézve, hogy elhagyott az egyfajta melegség.

dr. PUSKÁS Attila tanár-vallástörténész:
Amikor élünk, a halál nincs, amikor ő eljön, mi nem vagyunk…

– Egy római filozófus szerint nem szabad félni a haláltól. „Mert amikor én élek, ő nincs, amikor ő jön, én már nem vagyok.” Ez a cinikus megfogalmazás azonban nagyon jól kifejezi a halál misztériumát, amit a jövőbeli-jelen, a megfoghatatlan-kézzelfogható, a van-nincs kettősége jellemez. A halálról halandó a bibliai Lázáron kívül nem tud érdemben beszélni, bármilyen halálközeli élményben is volt része. Érezzük a halál leheletét, látjuk közelségét családtagjaink, barátaink, embertársaink halálakor, érezzük az űrt és olykor az igazságtalanságot, kérdőre vonjuk Istent. De magát a halált nem ismerjük, pedig már-már megragadtuk.
Az ókori népek ezért nem is foglalkoztak annyira a halállal, mert teljesen természetesnek tartották. Természetközelségükből következően egyértelmű volt, hogy ami él, meghal, és az elhalt test az örök körforgásban a természet része. De mivel érezték, hogy az ember nem csak fizikai anyag, úgy gondolták, hogy létezik az alvilág, a halottak birodalma, ami nem pokol, minden lélek itt lakozik, és még azt sem lehet mondani, hogy reménytelenül, mert az alvilágban „a semmi sincs”. Egyszerűen csak létezik, mellettünk, vagy ahogyan magyar nyelvünk kifejezi: alattunk. A természeti vallások hívei teljes mértékben elfogadták a halál „életközelségét”, ami egy teljesen más állapot, de csak az élettel kapcsolatban értelmezhető. Ezért nem is érezték távol maguktól a halottakat. Nem is temetőkbe temették halottaikat, elköltöztették őket a halottak városába, un. necropolisokba. Nem temettek, hanem költöztettek. És amikor ők, az élők ünnepeltek, a halottak is részesültek az ünnepből. Nagyon érdekes, hogy a római Szent Péter bazilika alatti necropolisban, ahová Szent Péter apostolt keresztre feszítése után eltemették, a sírok mellé lyukakat fúrtak, ma is jól láthatók. Amikor a halottról a család lakomával – torral – megemlékezett, legyömöszölték az ételt és italt az alvilágba, hogy együtt ünnepeljenek. Nem tartották elérhetetlen messzeségben a halottat, csak éppen más helyen élőként tartották számon. Ezt az együvé tartozást más-más dimenzióban szépen kifejezi a már keresztény örmények, görögök egyházi szokása, akik nem az év egy napját nevezik ki a halottak napjának, hanem a „sátoros ünnepek” – Karácsony, Húsvét, Pünkösd utáni első nap a temetőkbe mennek halottaikhoz. Mert egyrészt az, hogy ők éppen „fenn” vannak és a többiek „lenn”, relatív, másrészt élet és halál összetartoznak. A kereszténységnek van viszont egy igazi örömhíre is a természeti vallásokkal szemben. A kereszténység legnagyobb örömhíre pontosan az, hogy a semmi változatlanságában reményt nyújt a feltámadás hirdetése révén. Kevés olyan vallás létezett az ókorban, amely hitt a feltámadásban. De a pozitívum, amit a kereszténység hirdet nem az, hogy milyen jó, mert mindenki újra életre kel, ugyanis nem mindenki szeretné a jelenlegi életét visszakapni, és van, akinek a halál megváltás. A kereszténység pozitív üzenete az élet minősége, amelyet az Istennel közös életnek nevez, vagyis egy teljesen tiszta, érdektől mentes, kölcsönös bizalomban és egyetértésben kiteljesedő élet mindenkivel – Istennel, emberrel és természettel, remélhetőleg önmagunkkal is.

BERSZÁN István, az Erdővidéki Református Egyházmegye esperese:
Szeretteink sírjánál állva, a feltámadás hitének lángját gyújtjuk meg a szívünkben…

Ugyan elég későn szembesültem a halottak napjával, egyrészt, mert gyermekkoromban szüleimmel két református faluba mentünk, ahol ugyan a sírokat rendbe tették, virágokat is vittek, de még a gyertyagyújtás nem igazán volt divatban. Másrészt teológus koromban a Házsongárdiba mentünk ki, de jobban érdekelt a nagyjaink sírja, mint az, hogy mit is jelent ez a nap. Pedig a X. század végétől, XI. század elejétől már ünnepelte a katolikus egyház. Reformátusoknál az utóbbi pár évtizedben vált szokássá, és ehhez véleményem szerint nagyban hozzájárult az a tény, hogy vidékről nagyon sokan elmentek, elvándoroltak a nagyobb ipari városokba, újabban pedig külföldre, s ez az alkalom, amikor „illik” hazajönni, virággal s mécsesekkel feldíszíteni a sírt. Ilyenkor találkoznak a rokonok, a barátok, ez mindenképpen jó dolog, ha lehetőségem van, én magam is gyakorolom a temetőkbe való kijárást. Véleményem szerint ez az élőknek fontosabb, azoknak, akik emlékeznek, s az emlékezés folytán talán önmagukban, a múltjukból sok mindent fel tudnak dolgozni, elrendezni, esetleg egy kicsit megnyugodni. Ezért mondom, hogy nekünk, élőknek van erre nagyobb szükségünk. A szeretteinkről való megemlékezést nem lehet egy naphoz, alkalomhoz kötni, azt máskor is lehet, kell gyakorolni, akár temetőkben, templomokban, vagy a magunk „belső szobájában”. A szokások vidékenként változnak, immár felekezetre való tekintet nélkül, mert minden változik , s jönnek új érzések, gondolatok, gyakorlatok. Ami nem okoz számunkra gondot, lelkiismeretfurdalást, nos azokat a szokásokat nem kell megvetni. Mi a helyzet a külsőségekkel? Szeretteink sírjánál állva a feltámadás hitének lángját gyújtsuk meg szívünkben. Ezért a hitért imádkozzunk, amely beragyogja egész földi életünket és a halál árnyékának völgyét is. Megvigasztal, békességet és bizonyosságot ad az elköltözöttek tekintetében, és erőt ad, hogy jobban figyeljünk azokra, akik még itt vannak velünk, közöttünk.

SZABÓ Előd, ürmösi unitárius lelkipásztor:
Határtalan szeretet

November elseje rendkívüli nap az évben. Kevés olyan nap van, amelyen pontosan tudom a legtöbb rokonomról, barátomról, hívemről, hogy mivel tölti idejét. Talán karácsony mellett ez a másik ilyen nap, és akárcsak karácsony, halottak napja is azért olyan fontos, mert a családról, a szeretetközösségeinkről szól. Halottak napján olyan hangulat száll a mi világunkra, amilyenre ritkán van példa mindennapjainkban: csend, alázat, egymásnak szánt idő. Erre a hangulatra emlékszem gyermekkorom idejéből. Emlékszem a készülődésre, amint édesapám elment rendbe tenni a sírokat. Néha mi is elkísértük. Aztán eljutottunk a távolabbi nagymamához is: a sírnál a számunkra ismeretlen nagyapa emléke, a házban pedig az alázatos, bennünket örömmel és kaláccsal fogadó nagymama egyformán fontos volt. Ma is ebből áll ez a nap. Távolra sodródva az otthoni tájtól most más családi közösségben ugyanezt a hangulatot érzem. A világ megváltozott, felgyorsult, és most még jobban esik, ha van néhány csendes, áhítatos óra, amikor egymásra figyelünk, magunk számára újrafogalmazzuk a szeretet fontosságát, a szeretetét, mely ezen a napon egymással és az örökkévalóság más tájaira költözöttekkel egyaránt összeköt. Ahogy nekem is távol vannak a családi sírok, úgy ma már egyre több embernek, fiatalnak még távolabb van. Ők nem tudnak hazatérni, de hiszem, hogy a síroktól távol is meg-meggyúl egy-egy gyertya, le-lehull egy-egy könny és felelevenedik sok szép emlék, s a szeretet kötelékei térbeli és időbeli, élet és halál közötti határokat győznek le. A nap áldása lenne, ha ebből a csendből, alázatból, egymásra figyelésből és a szeretet igényéből a gyertyák ellobbanása után is maradna. „Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne.”


képanyag: Deák András, Nagy-Bodó Szilárd, Nemes Attila


 

Share Button
Ennyien olvasták: 1688

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

1 Hozzászólás

  1. Molnár Szabolcs október 30, 2018 at 8:11 de.

    Mennyivel szebb is volna, ha azt a pénzt, amit gyertyákra és virágokra költünk, inkább a szegényeknek adnánk. És sokan nagy, cserepes virágokat vásárolnak a betonnal fedett sírokra, így sokszor egy család kiadása eléri a 150-250 lejt. 🙁

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.