Központ
2017. december 16. szombat, Etelka, Aletta
Eső valószínű
Szombat
Eső valószínű
Borús
Holnap
Borús
Hózápor
Hétfő
Hózápor

Hétszépség

Központ november 29, 2012 Kultúra

viragzasHétszépség

A huszadik század ötvenes éveinek elején jártam elemi iskolába. Egy bágyadt szeptemberi napon új tanítónénit kaptunk. Hosszú percekig nem tudtunk, nem szóhoz: lélegzethez sem jutni, olyan gyönyörű volt. Mintha a tengerről érkezett volna, sötétbarna, nyúlánk testén virágos lenge ruhácska mutatta, miféle pompás domborzati formák bújnak meg alatta; feszes mellecskéi valósággal szúrtak; fényes égőfekete haja úgy fogta keretbe szerelemgödrökkel csábító arcát, hogy az ember önkéntelenül is elmosolyodott; aztán két búzakék szeme! Az ilyenre mondják, hogy hétszépség. A lányból sütött a szeretni valóság, mi pedig annyira megilletődtünk, hogy bemutatkozáskor például Kovács Dani Varga Jánost mondott, Varga János Dézsi Pityut, Dézsi Pityu pedig Tóth Erzsikét.

Volt is keletje a tanítókisasszonynak. Az iskola két tanteremből állt, egyikben tanultak a románok, a másikban mi. Egy kisebb szoba szolgált igazgatói irodának és tanári szobának, hátul meg a szoba-konyha-kamra összetételű szolgálati lakásban szállásolt egyedül a mi Vilma tanítónénink. Kolleganője, Marioara ugyanis helybeli lévén a szüleinél lakott.

Azóta sem támadt akkora népsűrűség az iskola táján, mint a pár hónap alatt, míg ott élt Vilma tanítónéni. Délelőtt mi, a kisdiákok, délután a falubeli fiatalasszonyok, menyecskék jöttek tanácsért (divat, szépségápolás, terhesség-megelőzés), uzsonnakor svájci pontossággal a jegyző és a szomszéd faluból átlovagoló őrmester ugrott be egy kávéra, vecsernye után a pap – és este a legények. Az „urak” éjjelizenével is kedveskedtek. Mesélték, hogy amikor a gangon elhelyezkedett a zenekar, és Erőss Pál tiszteletes úr kieresztette a hangját, hogy aszondja „Zöld erdő mélyén, kis patak szélén párjával élt egy öreg cigány” –: a tanítói lakás átelleni oldalán hirtelen kivágódott az ablak, és az utcára vetette magát egy majdnem csurdé legény, aztán iszkiri!, sirített fel azon, az egykori uradalmi kert jótékony homályába…  

Az érzelmes nótát dalolták széltében-hosszában, egyszer még a tanító néni is elénekelte nekünk. Könnyezve hallgattuk, végül már ő is szinte sírt; csakhogy történt valami. Éppen a vége következett, kidobták a vendéglőből az öreg prímást, meghalt, és mindenki szomorú: „Nem muzsikál sohasem már, csendes lett a vén cigány, Erdőben alussza álmát, vadgalamb búg a fán. Vén-öreg anyóka, sírját virággal díszíti már, vadgalamb sírva dalolja, Élt egyszer egy cigány, öreg cigány, a vén cigány.”

A tanító néni nem jutott tovább annál a résznél, hogy „vadgalamb búg a fán”. Ekkora marhaságot a természeti léthez szokott, egészséges észjárásunk képtelen volt befogadni. Mi az, hogy vadgalamb búg a fán? Ismertük mi az állatok és madarak szokásait, de még az emberekéit is, nevükön neveztük a dolgokat, akárcsak szüleink, nagyszüleink, akiktől szókincsünket nyertük. Nem mondtunk affélét, mint a maiak, hogy uram bocsá’: közösül, szexel, szeretkezik, szexuálisan érintkezik, kufircol, ungabungázik, kamatyol, kefél, fűrészel, hancúrozik, kupakol, szerelmeskedik, reszel, dug, áldoz a szerelem oltárán satöbbi, hanem…Na jó, nem írom ide. Tudtuk, hogy a párzás művelete a lovaknál,  teheneknél: fedeztetés, hágatás; a juhoknál bergetés. Hogy a kutyák főleg holdvilágnál üzekednek; a kakas kakasol, a ruca hímje gácsérol, a gúnár gunárol stb. Hogy a farkas ivarzása: tüzelés, a rókáé: koslatás. A menyétfélék (hiúz, vidra, nyest, nyuszt, hermnelin) és a vadmacska: pacsmagolnak. Hogy párzáskor az erdőn szarvasbőgés van,  fajdéknál pedig: dürgés.

Na de hogy a vadgalamb búgjon a fán! Hiszen búgatni a disznót visszük a kanhoz, ha rájön a hoppáré.

Akkora kacagásban törtünk ki, mikor a vadgalambot a fán búgatta a tanítónéni, hogy kedves arcocskája egyből kigyúlt, majd ritkás lila foltok éktelenkedtek rajta, és a mosolya drámai szomorúságba váltott. Mintha kicsit meg is vénült volna.

– Tanítónéni, a vadgalambok nem búgnak, hanem kakasolódnak! – javította ki Nagy Józsi. Az ő bátyja segédgondozó az állatkertben, onnan a tudás. Vilma tanci nem szólt semmit. Odalett a szavahihetősége. Aki effélét sem tud, hogy nem a gerlék, hanem a disznók búgnak, az ne tanítson minket. Akármivel hozakodott elő, rögtön kirobbant a röhögés belőlünk. Többé nem hallgattunk rá. Nagy Józsi egyenest a szemébe mondta, hogy ejsze azért olyan piros (rúzsos) a szája, mert búghatnékja van. (Ezt bizonyosan nem a bátyjától hallhatta…)

Csakhamar elpályázott a mi hétszépségű angyalunk. Hiába kérte meg a kezét a traktoristáktól a jegyzőn s a milicistán át a papig csaknem mindenki; jött egy oldalkocsis motorkerékpáros ismeretlen, felpakolta a bőröndöt és a lányt,  s úgy elporzott vele, hogy sosem láttuk többé.

A gerléket még sokáig lestük. Hogy tényleg mi a helyzet. És mit ad isten? Egyetlenegyet sem fogtunk disznólkodáson! Úgyhogy végeredményben nekünk volt igazunk.


Share Button
Ennyien olvasták: 299

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.