Központ
2017. december 18. hétfő, Auguszta
Hózápor
Hétfő
Hózápor
Helyenként felhős
Kedd
Helyenként felhős
Jórészt felhős
Szerda
Jórészt felhős

„Hiszem: ha kultúrát fogyasztunk, talán jobbak leszünk tőle”

Központ október 18, 2012 Kultúra

Gasparik_AttilaHalaszthatatlan az
Erdélyben folytatott kultúrmisszió

„Hiszem: ha kultúrát fogyasztunk, talán
jobbak leszünk tőle”

– Beszélgetés Gáspárik Attilával,
a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatójával –

 

– Tavaly júliusban nyerte el a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatói tisztségét. Már az első sajtótájékoztatóin azt nyilatkozta, hogy sok változást szeretne eszközölni. Mit sikerült megvalósítania máig?

– Elsősorban egy strukturális változtatást terveztem végrehajtani, egy olyan mechanizmust felállítani, amely mobilisabbá teszi a színházat, és ezek leginkább belső szervezési kérdésekre vonatkoztak. A másik dolog, amit célul tűztem ki, az a mentális változtatás, azaz az emberek fejében kialakult színházképet szerettem volna picit átalakítani. És a kérdésre válaszolva: azt hiszem, a közvetett eredmények azt bizonyítják, hogy sikerültek ezek a módosítások, legalábbis elindultunk egy úton: új struktúra lett, új munkatársaink lettek, akik nagyon jól dolgoznak, és ezt tükrözi a színházi jelenlét, de a számos külföldi meghívásunk is jelzésértékű. Emellett az elmúlt évben 12 díjat nyertünk különböző fesztiválokon, és az is sokat elárul, hogy felkeltettük irántunk a színházi szakma érdeklődését is.

– Elég erős jelzőkkel illette a tavaly a vásárhelyi színházat: „csernobili zárvány”, „a produkciók egy része köpedelem”, „nincs művészeti színvonal”, stb. Hogyan érzi, azóta sikerült-e ezen az állapoton változtatni?

– Amikor igazgató lettem, tudtam, hogy rengeteg munka vár rám, és, hogy igen mélyről kell kezdenünk ezt, gondolok itt akár arra is, hogy az épületet már évek óta nem is takarították. Bár a színház belső körei is igényelték a változtatást, a módosításoknak óhatatlanul vannak az egyénre kiterjedő nehéz próbatételei is. Például megkövetelem a pontosságot, a fegyelmet, a tisztaságot, ez viszont évekig nem volt kötelező a színházban… Mindenképp úgy érzem, elindultunk a jó irányba vezető úton.

– Az utóbbi egy évben a színháznak eddig még nem tapaszalt, masszív reklámja volt. Óriásplakátok forgalmas helyeken, szórólapok, internetes reklámozás. Hogyan vélekedik arról, hogy a kultúrát olyan módszerekkel kell eladni, mint egy nagyáruház termékeit?

– Tudomásul kell vennünk, hogy a kultúra is árucikk: a kultúrát létrehozzák és eladják. Gondoljunk csak arra, hogy milyen mélyre nyúlunk a zsebünkbe egy bécsi operába szóló jegyért, egy londoni színházjegyért, illetve mennyibe kerül egy könyv, egy hanghordozó. Úgy gondolom, mi termeltünk jó értékeket az elmúlt években, de nem sikerült eladnunk a közönségnek. Emiatt elengedhetetlennek mutatkozott ezen korszerű, ám minőségen alapuló reklámozási formák bevetése, azaz nekifogtunk szolidan felépíteni a Nemzeti Színház márkanevet. Ha az emberekhez így jut el az információ, akkor ezeket a csatornákat ki kell használnunk: a webes reklámok elsősorban az internetfogyasztó fiatalokhoz szólnak, de az utcai plakátoknak és a szórólapoknak is megvan a maguk célközönsége, ugyanakkor intézményekkel közreműködve, párbeszéd útján is próbáltunk meggyőzni embereket, hogy színházba járni igenis jó.

– Rossz szájak azt mondják: a színház csillaga leáldozott. Viszont Bereményi Géza vásárhelyi látogatásán úgy vélekedett, hogy a közönség visszatér a nézőtérre, és a szexualitással, az emberközeliséggel magyarázza ezt. Ön mit gondol erről?

– Bereményi Géza is színházigazgató, és mint minden igazgató, azt hiszi, hogy ő majd visszahozza a közönséget a nézőtérre. A helyzet az, hogy az utóbbi évtizedekhez viszonyítva a színház mellé felsorakozott temérdek más szórakozási lehetőség. Például húsz évvel ezelőtt nem voltak esti, kivilágított futballpályák, masszázsszalonok, fitnesztermek, 3D-s mozik. Akkoriban a színház testesítette meg a nagybetűs szórakozási lehetőséget. Tény, hogy a teátrum nem fogja visszanyerni azt a képességét, amellyel 20-30 évvel ezelőtt rendelkezett, hiszen, amikor diktatúrában éltünk, a színháznak közösségkovácsoló szerepe volt, a közönség tagjai egymásban tartották az erőt. Most egy olyan alternatívát kell kínálnunk az embereknek, amelyet nem kapnak meg más szórakozóhelyen: ez pedig a személyesség. Emellett jó darabokat, jó színeszekkel kell színpadra vinnünk, és jegyvásárlástól kezdve a tömegközlekedésig akadály-mentesítenünk kell a színházba járást. Ez pedig csakis egy hosszú folyamat, kitartó munka eredményeként születhet meg.

– Mennyire tehető Vásárhely színházba járó csoportja?

– Jelenleg e városban évente 40 ezer jegyet adunk el. Ez jó eredmény a szatmári, csíkszeredai, nagyváradi számokhoz viszonyítva. De adódik a felvetés, hogy aki egyszer eljön színházba, az jó eséllyel 2-3-szor is ellátogat, így a tulajdonképpeni színházba járó személyek száma 12 ezer évente, és ez egy 130 ezer lelket számláló városban kevés, hisz mindössze 10%-át teszi ki a lakosságnak. Bár ez akkor is ötször magasabb, mint a romániai átlag. Személy szerint elégedetlen vagyok a 10%-kal, de nem a nézőben keresem a hibát, hanem megpróbálunk olyan módszerekkel közelíteni a potenciális nézőközönséghez, ami eredménnyel járhat. Hiszek abban, hogy folyamatos, hosszú távú munkával fel tudjuk tornázni ezt a számot legalább a kétszeresére.

– Júniustól a Maros megyei tanács tagja. Hogyan hasznosítja a színház javára a politikusi pályát, kapcsolatrendszerét?

– Elsősorban a megyei kulturális élettel szeretnék foglalkozni: bábszínház, Látó folyóirat, filmharmónia, Maros Művészegyüttes, könyvtár, stb. És én az eddigi hibák kiküszöbölését, a vásárhelyi kulturális élet egyfajta felvirágoztatását a fenti intézmények hatásos együttműködésében, közös fellépésében látom. A futballhoz hasonlóan: csapatként, összefogással lehet ezt célravezetően megoldani. Egy példa: a sok intézmény egy közös jegyeladó rendszert kellene létrehozzon, amely megkönnyítené a közönség számára az elérhetőségét, de az anyagi kiadásokból is le tudnánk faragni. Vannak konkrét terveim, és ezeket a tanácstagokkal karöltve szeretném végrehajtani, ezért is vállaltam el ezt a tisztséget.

– Az elmúlt évad darabjai közül melyik nőtt leginkább a szívéhez?

– Jó kérdés… mindeniket szeretem és mindeniket vállalom, bár nem mindenik érte el azt a színvonalat, amelyet szerettünk volna. Mindemellett büszke vagyok arra, hogy új szövegeket tudtunk színpadra segíteni (Lovassy Cseh Tamás), büszke vagyok arra, hogy Móricz Zsigmondot korszerűen tudtuk megfogalmazni, hogy szerzőt tudtunk avatni Székely Csaba személyében, rendező debütált Kányádi Szilárd személyében, örülök, hogy Székely Jánost játszunk, ezek a darabok mind a szívemhez nőttek. Ám egészen őszintén, amit többször megnéztem, az a Carmina Burana és a Bányavirág, utóbbi minden szempontból lenyűgöző darab.  

– A vásárhelyi közönség melyiket díjazta a leginkább jelenlétével?

– Ha a terem kihasználtságot számítjuk, akkor a Bányavirág magasan vezet. A Nagyteremben pedig a legtöbb nézője Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül c. előadásának volt.

– Erre az évadra mi a célkitűzése a színháznak?

– Őrizni az eddigi formánkat. Természetesen a meglévő előadásokat meg szeretnénk tartani, de szeretnénk turnézni is ezekkel. Amíg ez az interjú készül, a társulat épp Brassóba tart egy darabbal, utána Sepsiszentgyörgyre készülünk, nemrég jöttünk haza Jászberényből, és a közeljövőben Nagyváradra is elmegyünk. Szeretnénk megmutatni az értékeinket, és elsődleges célunk, feladatunk, hogy Erdélyt járjuk körbe, és itt végezzünk kultúrmissziót. Emellett a színház művészeti profilját szeretnénk erősíteni klasszikus darabok színpadra vitelével, szilveszterre pedig megint szórakoztatunk, idén My Fair Lady-vel.


Share Button
Ennyien olvasták: 216

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.