Központ
2017. szeptember 23. szombat, Tekla, Líviusz
Eső
Szombat
Eső
Helyenként felhős
Holnap
Helyenként felhős
Helyenként felhős
Hétfő
Helyenként felhős

Könyvkritika – Bartis Attila: A vége

Központ május 2, 2017 Kultúra

Szabad András fotográfus históriájára tizennégy évet kellett várjon az olvasóközönség és a kortárs irodalom. Tizennégy év telt el A Nyugalom és A vége között. 2015 éppen ezért teljes mértékben Bartis Attiláról szólt: előkerültek a kisregények, novelláskötetek, drámák és az annyira imádott A Nyugalom is. Radu Afrim rendező mintha megérezte volna, hogy következik A vége, hogy a marosvásárhelyi közönségnek éppen 2015-ben van szüksége egy Bartis-színdarabra. És meg is adta nekik. Nekünk. Így tehát teljes mértékben felkészülve, izgatottan, már-már mondhatni bartisosan vártam A véget.

Szabad András fotográfus már a legelején bemutatkozik az olvasók előtt, és ezáltal világossá válik előttünk, hogy egy megemlékezésről olvashatunk: „Szabad András vagyok, ötvenkét éves, fotográfus. Elég ismert. Pontosabban nagyon. Persze, ez önmagában még aligha ok arra, hogy az ember leírja az életét. (…) Két éve nem fényképezek. Amióta Éva meghalt. Elöljáróban annyit még tisztáznom kell, hogy nem hiszek Istenben. (…) Kornél azt mondta, írjam le az életem, ha az ember ránéz egyben az egészre, az ilyesmi el szokott dőlni magától.” (10.)

A regény két nagy részre bontott elbeszélés, melyek majd kisebb és rövidebb, csupán zárójeles egységekre, fejezetekből állnak. Míg az első részben főképp főhősünk az Apjával leélt éveire emlékezik, addig a második részben az Évával eltöltött éveket, néhol bonyolult cselekményeket, románcokat ábrázolja. A zárójeles kis fejezetek pedig kitöltik a részeket, egyetlen egy egységgé formálva azokat.

A vaskos, 600 oldal éppen a „bartismentes” tizennégy évet magyarázza, és még annál is több képet és történést mesél el nekünk a híres fotográfus. Már a legelső oldalak elolvasása után megfogalmazódott bennem, hogy A vége tulajdonképpen Bartis Attila előző, sikeres regényének, A nyugalomnak a folytatása. Míg számos kritikus elsősorban párhuzamot von Weér Andor (A Nyugalom) és Szabad András (A vége) főhősök között, addig az én fejemben inkább Weér Andor reinkarnációja játszódik le A végében. Az egykori íróból fotográfus lett, az anya-kapcsolata (holvoltálfiam) átlépett egy más dimenzióba, ahol már csak az apa van jelen. Az apa, aki’56-os elítélt és nemrég szabadult a börtönből.

„Az ugyan nem volt ráírva, hogy Apám helyett egy árnyék jön ki a börtönből, meg az sem, hogy mire benyit az ajtón, Anyám ebbe a három évbe belehal.” (10.) Ugyanaz, A Nyugalomban már megszokott hangnem és stílus fedezhető fel Bartis legújabb regényében: a sötét szobák, a homályos jövő, a sokszor letört és nyomasztó hangulat, fordulatok sokasága, a mára már tipikusnak nevezhető Bartis-hangulat.

Szabad András közösen Apjával egy bérházba költöztek be, a Szív utca nyolc szám alá. Ez a kétszobás lakás számos cselekménynek ad otthont, ám annál kevesebb kommunikációnak. Első közös karácsonyuk alkalmából főhősünk megkapja a Zorkijt és hozzá egy tekert Forte Filmet. „Boldog Karácsonyt, fiam” (15.) A kettőjük kapcsolatának talán legfontosabb jellegzetessége a sikertelen kommunikáció, illetve az egymás iránti való tisztelet. És valahol nagyon mélyen a határtalan szeretet is fellelhető.

A fényképezőgép megjelenését a műben akár mérföldkőnek is tekinthetjük, ugyanis attól a ponttól vezet minket az író, ahogy illik bartisosan az élet minden fejezetén keresztül. Szó esik művészetről, fotográfiáról, apa-fia kapcsolatról, nőkről, kiállításokról, Istenről, Trianonról, enyhülő diktatúráról, szabadságról, szenvedésről, boldogságról. „Boldog vagyok, mondtam. Szabad András vagyok, mondtam. Szabad András fotográfus. Je suis András Szabad. Ich bin András Szabad. I am András Szabad. Most már bármi megtörténhet. (332., I rész utolsó mondata). „Boldog vagyok. Ennél több nem történhetett.” (600. oldal, II rész és egyben a regény utolsó mondata).

Szabad András boldogsága előtt és közben örökké jelen voltak és fontos szerepet kaptak a nők, a beteljesedett és a be nem teljesedett szerelmek, szakítások, drámák, titkok. Selyem Adél, Vészi Johanna, Keresztes Dalma és Zárai Éva mind hozzátettek valamit és néha el is vettek főhősünk szerelmi és magánéletéből. Az említett nők közül Zárai Éva zongoraművésznőnek jutott a legtöbb figyelem, szerelem és dráma.

„Hajnal négykor meghallottam, ahogy kopog a cipője. Pontosan tudtam, hogy ő az. Pontosan tudtam, hogy mostantól egy életen át már csak akkor fogok kinézni, ha ezeket a lépteket hallom. És egyszer sem tévesztem el.” (341.)

Neki köszönhetően kerül reflektorfények elé András, ugyanis Éva távozásakor, Amerikába való disszidálásakor magával viszi a fotóművész negatívjait, és egy híres New York-i galériában szervez számára, tudta nélkül, egy kiállítást. A zongoraművésznő évekkel ezelőtt megígérte neki, hogy egy napon bizony meglepi majd egy kiállítással. Szabad András csak ellenkezett.

A regényben az Apja és Éva körül történő események mellett és ezekkel párhuzamosan egy másik, ugyanolyan, vagy akár még fontosabb témájáról is szót kell ejtenünk: a fotográfiáról. Mielőtt részletesebben tárgyalnánk ennek a regénybeli fontosságáról, érdemes megemlítenünk, hogy Bartis Attila nemcsak remek író, hanem fotóművész is. Fényképei számos budapesti és európai kiállításon jelentek meg, sőt egyedi kiállításokat is magáénak tudhat. Írói tehetségének és fotográfiai pályafutásának köszönhetően sikerült neki oly tökéletesen elénk tárnia A vége képeit, fotográfiáit, termeit, fejezeteit, cselekményét. Bartis Szabad András fotográfián keresztül látja az egész világot. Főhősünk már a regény elején egy fényképezőgép tulajdonosa lesz és ezen a szálon vezérel minket a legvégéig. Ezt a mesterséget tanulja el és fotósként válik híres, nemzetközi szinten is elismert művészé. A rövid, zárójeles fejezetek mind egy-egy képet tárnak elénk, sokszor oly részletesen és tökéletesen, hogy képtelenek vagyunk pontosan eldönteni, hogy szabadandrás vagy bartisattila áll előttünk, fényképeket készít és közben mesél és ír.

„Azt szeretném, hogy fényképezz le fiam.

Jó, mondtam.

Csak hogy legyen rólam legalább egyetlen olyan kép, amit…

Persze.

(…)

Meg egy állvány.

Igen, az majd kell. Egy kicsit hajtsd lejjebb a fejed.

És hova nézzek, fiam?

A szemembe.” (254.)

A fotográfia örök. Jelen van akkor is, amikor Szabad András Apja meghal, amikor Éva belép az életébe, amikor Éva távozik és amikor Éva meghalt. Tulajdonképpen úgy említhetjük a fotográfiát, mint András egyetlen örök szerelmét, mely sohasem hagyta el őt és sok esetben valósággal a lelkét ábrázolta.
„Arra kérlek, ne feküdj le velük, mondta.

Mostantól nem fényképezek mást.

Akkor elhagylak. Nekem nem kell olyan férfi, aki lemond a lelkéről.” (356.)

Arra, hogy pontosan milyen regényt fogunk a kezünkben, lehetetlen válaszolni, holott az olvasók szívesen kategorizáljak a könyveket. E mű esetében viszont a pontos meghatározásra kevesen mernek vállalkozni. Nem csoda, hiszen beszélhetünk apa-fia-regényről, ugyanis az első részben ez a téma áll a középpontban, de nevezhetnénk akár családregénynek is. Viszont, ha a műben előforduló szerelmi viszonyokra, drámákra gondolunk, akkor talán szerelmes regény kategóriába sorolhatnánk be. És hol van még a fotográfia, a művészet, maga a fotóművészünk? „Egy fotográfus története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami… Vagy több szerelem története, amik egymással… Vagy egy ország történeten, ami… Na hagyjuk. Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt.” – fogalmaz Kemény József. Ennél precízebb megfogalmazást a regényről és annak belső világáról senki más tollából nem olvashatunk.

Hagyni és feledni kell a pontos meghatározásra való törekvést, feledni az elvárásokat és az előírt lépéseket. Csupán menni az érzelmek sodrásával, kapaszkodni és örülni annak, hogy azok sosem engednek el minket. Nem is szabad nekik, ugyanis Bartis erre (is) vállalkozott. Sikeresen.

Talán éppen azért, mert főhősünk, lassan de biztosan, híres és elismert fotográfus lesz, a leírt cselekmények, egyes képek olyan részleteket mutatnak be, melyek érzelmekkel telítettek. Csakúgy elsodornak magukkal a képek, és már nem Szabad Andrást, Évát, az Apát vagy Kornélt látjuk magunk előtt, hanem saját magunkat. Különböző szereplők bőreibe juthatunk a könyv által, amennyiben hajlandóak vagyunk belépni és átadni magunkat. Bartisossá válni nem könnyű feladat, viszont minden betűje mondanivalót hordoz magában.

Jóllehet, hogy néha összemosódnak a szerepek és az elválasztás a valóság és a fikció között majdhogynem lehetetlenné válik. Sok fejezetben feltételezhetjük, hogy szabadandrás nem más, mint maga az író, így akár úgy is fogalmazhatunk, hogy a regény egyes részeiben exkluzív bepillantást nyerünk Bartis Attila titokzatos világába. Ugyanakkor az író gondoskodik arról is, hogy ez azt illúziót ne egy örökös folyamatként jelenítse meg, így az elszakadás szabadandrás és közötte egyes fejezetekben viszont igen jól elkülöníthető. Bartis világába nyíló ajtó nem tárul ki teljes mértékben, de azon képek és elbeszélések, melyek ezt megteszik, leírhatatlan érzést keltenek bennünk, olvasókban. Ehhez viszont ajánlott némi Bartis ismeret, A nyugalom (és egyéb írások) olvasása, ugyanis csak akkor tudunk teljes odaadással Szabad Andrással életével és az író szavaival sodródni, amennyiben kellő figyelmet szentelünk nekik.

Mint ahogyan azt a fenti sorok is bizonyítják, Bartis Attila legújabb regényére csakis mint remekműre tekinthetünk. A tizennégy évnyi várakozás meghozta a gyümölcsét, egészen pontosan hatszáz oldalon keresztül. Az író olyan páratlanul bartisos regényt produkált számunkra, mely maga tökéletlenségében tökéletes. Csak remélni tudom, hogy A vége nem a vége. Még akkor sem, ha huszonnégy évet kell várni a következőre.

Bartis Attila: A vége. Magvető, Budapest, 2015.

Fodor Tekla

Share Button
Ennyien olvasták: 277

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.