Központ
2019. szeptember 15. vasárnap, Enikő, Melitta

Lovaggá avatták a marosvásárhelyi gyökerű festőt

Pál Piroska február 11, 2019 Kultúra

Tuzson-Berczeli Péter Marosvásárhelyen született, itt is szökkent szárba festői pályafutása, ám a szerelem az anyaországba szólította. Jelenleg is ott él és alkot, munkásságát pedig meglehetősen nagy figyelem és elismerés övezi. Múlt hónap végén a Magyar Kultúra Lovagja kitüntetést vehette át, amelynek bár örül, úgy véli, egyéni teljesítményén túlmutat. A művészt alkotásairól, a vásárhelyi emlékekről és útravalóról, szakmai kitérőiről is kérdeztük.

– Hogyan került kapcsolatba a festészettel?

– Bár nem rendelkezem művész ősökkel, mégis azt érzem, hogy beleszülettem a festészetbe. Szeretném azt hinni, hogy ebbéli vágyaim egybeestek a „nagy Isteni tervvel”. Szüleim révén hétköznapjainkat a maga természetességével szőtte be a klasszikus magyar irodalom, a zene és a képzőművészet szeretete. Édesapám rendkívül impozáns, a festészetet is felvonultató bélyeggyűjteménye mindig is magával ragadott. Önmagamat némiképp kívülről szemlélve, érzésem szerint nem voltam az a kimondottam tehetséges gyerek. Ezzel együtt egy tehetségkutató nyomán hívtak be felvételizni a marosvásárhelyi művészeti iskolába. Ez a pillanat életem sarokpontjává vált. Amint tízévesen, édesanyám kezét szorongatva lépkedtem a Kultúrpalota márványlépcsőin, félelemmel teli áhítattal csodálkoztam rá a monumentális freskókra, Róth Miksa ólomüvegeire.

Csendes nyár (Vásárhelyen festett kép)

– Miként határozná meg a művészeti stílusát?

– Óvatos vagyok az olyan fajsúlyos állításokkal, mint a saját stílus. Alkotásaimat nem szívesen sorolnám be, hiszen ez a műkritika, jó esetben a művészettörténet dolga. A Kortárs Magyar Művészeti Lexikon három időszakot társít a nevemhez. Ebből a legjellemzőbb a transzparenciákra épülő „pentimento” képek, a domináns vörös festményeim, melyek egyenként egy nagy történet részei. Mese a teremtett világ szépségéről, egyfajta déjà vu állapot, áttetsző sejtés és sejtetés. Három évtizede a pentimento jelenségben fedeztem fel annak szépségét, amikor a festékek vegyhatása révén az egymásra festett rétegek helyenként elő- és eltűnnek. A pentimento szó jelentése: megbánás. A festészet ezt kézzelfoghatóan testesíti meg, amikor a művész meggondolja magát, és ráfest egy, már kész alkotására. Tudatosan alkalmazva ezt amolyan állapotlenyomatok rétegeit festem meg, ugyanúgy, ahogyan emlékképeink rakódnak egymásra. Meggyőződésem, hogy a művészet akkor ér valamit, ha önmagán túlmutat. Ezért erre az örömteli szemlélődésre hívom a befogadót, akit alkotótársnak tekintek. Képeimmel „keretet” szeretnék teremteni, amelybe ki-ki a maga intuíciói szerint képzelheti bele saját gondolatait.

Vidámpark (Pentimento-kép)

Házasodik a tücsök (Pentimento-kép)

Álom (Vásárhelyen festett kép)

– Marosvásárhelyen született, az általános és a középiskolát is itt végezte. Hogyan került Magyarországra?

– Bár a hely, ahova születünk, nem egyéni érdem, marosvásárhelyi születésemre rendkívül büszke vagyok. A nyolcvanas évek sajátosságai ellenére szerettem Marosvásárhelyen élni, nem terveztem a szülőföldem elhagyását. 1986-ban ismerkedtem meg a feleségemmel, aki Budapesten élt. Szerelem volt első látásra, másnap megkértem a kezét, és ő igent mondott. Ezt követte három év „hősszerelmi korszak”, amikor kéthetente ingázott Marosvásárhely és Budapest között, amíg megkaptuk a román állam házassági engedélyét. Akkoriban csak sejtés volt számomra, hogy ő a jobbik énem, azóta ez bizonyossággá is vált. Több mint három évtizede a szerelmem, múzsám és mecénásom, menedzserem és elsőszámú műkritikusom. 1988-ban házasodhattunk össze, és ezt követően 1989 februárjában Magyarországra települtem.

– Milyen útravaló, inspirációforrás származik Marosvásárhelyről, Székelyföldről?

– A teljes felsorolása szétfeszítené e riport kereteit. Szakmai és emberi alapértékeim, a családba és közösségbe vetett hitem, valamint magyarságom megélése mind-mind szüleimet és egykori vásárhelyi mestereimet idézi. Ezért első szavam a köszöneté. Hálával gondolok Bordi Géza tanár úrra, egykori mesteremre és barátomra, akinek köszönhetem, hogy festővé váltam. Igencsak szívmelengetőek számomra Molnár Dénes műtermében töltött „inasévek”, ahol megtanulhattam a grafikai mesterség alapvetéseit. Szeretettel él bennem Török Pál, Barabás Éva, Schneller Mária, Kiss Levente és Major Gizella művésztanáraim emléke. Köszönettel tartozom Zelch Attila festőművésznek, aki az áttelepülésem gyötrelmes éveiben baráti odaadással formálta festészetemet. Lelki útravalóként kísér a Bolyai utca kockaköveinek emléke, a Rózsák tere és az őszi sült gesztenye illata, a Teleki Téka Piranesi-metszetei. Ugyanakkor szívemben hordozom a szótlan, nagybajuszú, harisnyás székely nagyapám egyenes tekintetét, a Bucsin-tető égig érő fenyveseit, a széna és a Gyergyói-havasok illatát.

Az út hossza (a festő kedvenceinek egyike)

– Rövid kitérője volt a művészi létből, amikor multinacionális pénzügyi cég vezetője volt, a szó klasszikus értelmében karriert épített, mégis kilépett ebből a közegből. Miért?

– E kitérőt egy drámai változás előzte meg a családunkban. Az akkor 3 éves kisfiunk egyes típusú cukorbeteg lett, napi ötszöri inzulinnal. Tapasztalat és ismeretek híján elsőre azt hittük, hogy ez részemről az alkotómunka mellett felügyelhető. Tévedtünk. Percek alatt omlott össze bennem mindaz, ami addig örömteli cél volt. A feleségem akkoriban biztos kormánytisztviselői állásban dolgozott. Így főként nekem kellett döntenem, hogy mit is választok: tovább élem a művészet útját vagy a gyerekünket gondozom. Természetesen ez utóbbi mellett döntöttem. Ugyanakkor valami eltörött bennem, roppant igazságtalannak éreztem, hogy miért pont velünk történik ez. Éppen csak őrlángon pislákolt bennem az alkotóerő. Időbe telt, míg megértettem, hogy most a gondoskodó szeretet révén a gyerekünk lelkébe festem a képeimet. Szellemi kapacitásom lekötése okán tanulni kezdtem, menedzseri másoddiplomát szerezetem. Időközben a fiam részlegesen önellátó lett, én pedig éppen a szakmai gyakorlatomat végeztem egy „multinál”, ahol örömmel alkalmaztak. Friss volt a tudásom, jelessel diplomáztam, rövid időn belül mondhatni „beérkeztem” mint gazdasági menedzser. Senki nem értette, hogy másfél év után, a nagy karrier küszöbén miért mondok föl. Pontosan éreztem, hogy nem az én utamat járom: a menedzseri „álom” nem hozzáadott az életemhez, hanem elvett belőle. Egyre kevesebbet láttam a családomat, éjszakánként sok százmilliós vagyon felelőssége nyomasztott, és emberileg képtelen voltam azonosulni a gazdaság profitmaximalizáló módszereivel.

Képeslap (a festő kedvenceinek egyike)

– Számos díja mellett nemrég  a Magyar Kultúra Lovagja címmel tüntették ki. Miként fogadta ezt az elismerést?

– Alkotói életemet meglehetősen nagy figyelem és elismerés övezi. Meggyőződésem szerint a művész számára ugyan szükséges a siker, viszont meglehetősen ingoványos talaj, így csak annyit mondhatok: „soli Deo gloria”! A műterem csöndjében, az alkotás során nem a díjak inspirálnak. Természetesen a visszaigazolás örömével tölt el engem is, amennyiben észreveszik és elismerik a munkámat. Nem hiszek a kizárólagos egyéni sikerben, úgy vélem, minden komoly teljesítmény mögött egy-egy közösség erőfeszítése áll. Jelen esetben sincs ez másként. A kitüntető cím leginkább családomat illeti meg, akik biztatnak, ha biztatniuk kell, szótlanok maradnak, ha csöndre vágyom, akik nap mint nap elviselik a bennem tornyosuló termékeny kételyt. A meglepettségen túl számomra ez különös megbecsülés, mivel az egyéni teljesítményen jelentősen túlmutat. Egyrészt a civil kezdeményezés okán, másrészt azért, mert a közösségért vállalt értékgyarapító, több évtizedes munkát ismerték el. Végezetül, de nem utolsó sorban az különösen szívet melengető számomra, hogy marosvásárhelyi születésemről sem feledkeztek el.

– Szokott-e Marosvásárhelyre látogatni? Miben változott a város mióta ön nem itt él, hogyan látja a jelenlegi várost?

– Igen, rendszeresen járok Marosvásárhelyen. A múltam Vásárhelyhez köt, nem tudom és nem is szeretném feledni, hogy az a föld nevelt azzá, ami vagyok. Harminc év meglehetősen hosszú idő. Némiképp elfogult vagyok, mivel itthonról haza megyek, és bizonyára egyfajta rózsaszín varázsszemüvegen át látom a változásokat. Ezzel együtt természetesen érzékelem a pozitív és negatív mozzanatokat egyaránt. Jó érzés újra és újra megtapasztalni a jól ismert vásárhelyi-erdélyi vendégszeretetet. Öröm látni az infrastrukturális gyarapodást, mint például a vasúti pályaudvar megújulása, ugyanakkor egyben nagy fájdalom a budapesti vonatösszeköttetés megszüntetése. De ugyanígy elszomorít a magyar nyelv hétköznapi használatának visszaszorulása is. Viszont örömteli élmény sétálni a felújított vár kertjében, miként megkapó a főtéri őszi kézműves vásár hangulata. Mindent egybevéve boldog vagyok, hogy ez a szülővárosom.

– Ha nem a festészettel foglalkozna, akkor mivel?

– Mivel kipróbáltam mást is, megbizonyosodhattam arról, hogy esetemben a „bármi egyéb” is csak a festészet lehetne. Így azt érzem, hogy pontosan a helyemen vagyok.

Életrajz

1966. augusztus 1-én született Marosvásárhelyen. 1976-84 között a Vásárhelyi Művészeti iskolában tanult. 1993-ban diplomát szerzett a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola rajz szakán, majd ezt követően a Szent István Egyetem gazdaságtudomány karának menedzserképző szakán. 1988 – 2001 között tagja volt a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának. 1989-ben települt át Magyarországra, ezt követően a Budapest Film grafikusaként dolgozott. 1991-től szabadfoglalkozású művész. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (1991), a Képző és Iparművészek Országos Szövetségének (1992), a Magyar Grafikusok Szövetségének (2001) valamint a Magyar Festők Társaságának (1995). 2017-től a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja.

Share Button
Ennyien olvasták: 863

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.