Központ
2019. december 08. vasárnap, Mária

Marosvásárhelyi Filmfesztivál – az alternatíva felkínálója

Nemes Gyula november 14, 2019 Kultúra

November 5-10-e között idén már 27. alkalommal került megszervezésre Marosvásárhelyen az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál, amelyen olyan alkotásokat tekinthettek meg az érdeklődők, amelyek még nem kerültek a nagyközönség elé. Szombaton sikerült nekem is két filmet megnéznem. Egy játékfilmet és egy dokumentumfilmet.  

Suhanc korom óta érdeklődöm a jó filmek iránt. Gyermekkoromban még nem volt tévénk, a szomszédban néztük édesapámmal az ökölvívó világbajnokságot, de miután lett tévékészülékünk, akkor sem volt bő választék a filmek közt, az 1970-es évek végén, 80-as évek elején. Ezért a falunkban működő moziba látogattam el igen sűrűn a „szélesvásznú, izgalmas, színes… kalandfilmek” – ahogy a „karaván” hirdette, hangosbemondón a település utcáin – megtekintésére. Középiskolás koromban a marosvásárhelyi mozik vendége voltam elég gyakran és – nem sűrűn –, de előfordult, hogy ellógtunk az iskolából egy-két órára egy-egy jó film kedvéért. Aztán jött a „videós világ”, és éjszakákat töltöttünk azzal, hogy – talán tiltott – filmeket nézzünk meg valakinél összegyűlve. Előfordult több alkalommal, hogy a rendőrség zavarta meg a filmnéző kis közönséget és rendelte őket „büntetésből” közmunkára. De ez már mind a múlté…

Ma már annyi filmet nézhet az ember, amennyit bír, amennyit akar, amennyi jólesik… A tévéadók száma előttem ismeretlen, fél órába telik, míg végigpásztázom az egészet jó film után kutatva, és szinte mindig találok olyat, amely érdekel, főleg a tudományos vagy történelmi dokumentumfilmeket. Van olyan játékfilm, amit négy-öt alkalommal is megnéztem – jaj csak azok a fránya reklámok ne lennének! De ez ellen is van megoldás, hisz ott a világháló! Keresőprogramok, filmajánlók, filmmegosztó oldalak… az ember azt sem tudja, melyiket válassza. A bőség zavara.

Az első magyar tini-thriller

Bevallom, már húsz éve nem voltam moziban. Elkényelmesedtem, ágyon, kanapén ülve, fekve, sütit majszolva, házi ruhában nézem a filmeket a tévében vagy a világhálón. Az Alter-Native Rövidfilmfesztiválról hallottam, de soha nem vettem a fáradtságot, hogy oda ellátogassak. Idén másképp volt, alkalmam adódott szombaton elmenni a Kultúrpalotába, és annak nagytermében megnézni egy új magyar játékfilmet, majd a kisteremben egy magyar dokumentumfilmet. Meglepett a nagy érdeklődés, a nagyszámú közönség, főleg fiatalok és középkorúak. Az élmény is más volt, mintha egyedül néztem volna egy 50-100 centiméteres átmérőjű képernyőn. A játékfilm – Remélem, legközelebb sikerül meghalnod – a mai fiatalok, tinédzserek életébe enged betekintést, kiemelve közülük Esztert, aki szinte kívülállóként figyeli kortársait, és igyekszik a mangák világába menekülni érzelmei elől. Eszter a 40 év körüli angol tanárába szerelmes, aki úgy tűnik, hogy viszonozza az érzelmeit és virtuális kapcsolatot tart fenn a lánnyal. De mire a néző végképp megbotránkozna az eseten, kiderül, hogy az egész egy frusztrált kissrác „műve”, aki az online zaklatással annyira jut, hogy szinte az öngyilkosságba kergeti Esztert. A film mozgalmas, fordulatos cselekménye a székhez szegezi a nézőt és sok kérdőjelt vet fel benne: megtörténhet ilyesmi? Hogyan védjem meg magam, a gyermekem, az unokám ilyen esetektől? Van-e elég kommunikáció gyermek és szülő közt?

A „besúgásos terápia” jótékony hatása

A dokumentumfilm – A szabadság bolond körei – archív felvételek, valamint korabeli lakók emlékei alapján próbálja rekonstruálni a magyarországi Intapusztán működő „bolondokháza” 1960-as, 70-es évekbeli történetét, illetve igyekszik feloldani vagy némiképpen megközelíteni a kommunista diktatúrára jellemző „besúgásos világ” történelmi traumáját, amely alól ez a hely sem lehetett és nem is volt kivétel. Az intézmény „rendes ápoltjai” közt olyan megtűrt művészek, osztályellenségként számon tartott arisztokraták is éltek, akik sokkal nagyobb szabadságot élvezhettek a belső falak közt, mint a társadalom „normális” tagjai a falakon kívül. A közelmúltban történt kutatásokig rejtélynek számított, hogy abban az időszakban miként sikerült Goldschmidt Dénesnek, az Intézet igazgatójának Intapusztán az első humánus, rácsok nélküli, munkaterápiás intézményt létrehoznia és annak szakmailag is külön státuszt kivívnia. A levéltári kutatások nemrég arra derítettek fényt, hogy az intézményt valójában a belügyi jelentések és besúgások tartották fenn. A jelentések pedig minden esetben Goldschmidt-hez köthetők.

Élmény volt! Ha jövőben is megszervezik az Alter-Native Filmfesztivált – és ez miért lenne másként – újra eljövök!

Share Button
Ennyien olvasták: 287

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.