Központ
2019. december 12. csütörtök, Gabriella

„Megpróbáltam a népművészet tiszta forrásából meríteni”

Nemes Gyula szeptember 18, 2019 Kultúra

– Interjú Szász Annamária népi dísztárgyfestővel –

Szász Annamária Marosvásárhelyen született, itt végezte a Pedagógiai Líceum óvónőképző szakát, majd négy évet dolgozott óvónőként a 16-os óvodában. 1983-ban, követve református lelkész férjét, Disznajóra költöztek, abbahagyta a tanítást és kántorként folytatta tovább a tevékenységét. 1990-től 2019-ig az óvodában önkéntesként vallásórákat tartott hetente egyszer. 2010-től kezdett foglalkozni népi dísztárgyfestéssel, amit ma már mesterien művel. Erről faggattuk a nagytiszteletű asszonyt.

– Mikor, hol, hogyan kezdte a népi dísztárgyfestést?

– A Görgényi Református Egyházmegye nőszövetségének elnöke voltam hosszabb ideig, Disznajón tíz évig vezettem az ifjúsági énekkart, utána hat évig a fiatal házasok énekkarát, Körtvélyfájára kerülésünk után megalakult a szintén fiatal házasok énekkara, amit 19 éven keresztül vezettem. Az énekkarban megünnepeltük egymás névnapját, de 18 alkalommal szerveztünk kórusbált, amelyekben a kulturális programot is az énekkari tagok biztosították. Ugyancsak az énekkar tevékenységének keretében mikulási ünnepségekre készülődtünk, amikor arra kértem az énekkari tagokat, hogy ajándékozzuk meg egymást saját kezűleg készített kis tárgyakkal, mert abban benne van a lelkünk, a szeretetünk, az ügyességünk. A mikulásozásokra én is sokféle, kézzel készített tárgyat ajándékoztam. Például posztóra hímzett kalocsai mintával  készített ékszeres kazettát, bicskával faragott kis kopjafákat, írásos varrottasokat házi áldással, faragott képkereteket és így tovább. 2005-ben jutott eszembe, hogy a régi kelengyés ládákhoz hasonló ékszeres ládácskát kellene készítsek. Készítettem egy kis fadobozkát, amire temperával festettem, és nagyon megörvendett az a kórustag, aki elnyerte tombolán ezt a tárgyat. Sokan a barátaim, ismerőseim közül megnézték és többen kérték, hogy nekik is készítsek ugyanolyant vagy ahhoz hasonlót. Természetesen mielőtt nekifogtam utánaolvastam, és sok mindent megtanultam a régi bútorfestés titkairól.

– Milyen tárgyakkal foglalkozik és hogyan készíti el azokat?

– Később lekezelt, lakozott felületekre festettem matt vagy fényes olajfestékkel ahhoz hasonlóan, amint régen az emberek a használati tárgyaikat szépítették meg azáltal, hogy virágmotívumokat festettek rájuk, amelyek így hatásosabban díszítették az otthonaikat is.  Aki szereti és tudja, mi a szép, mi az, amit örököltünk az elődeinktől, az akármilyen modern lakásba beviszi a festett tárgyakat. Egy-egy lakásban, ahol gyermekek is vannak és körülveszik őket ezek a szépen kifestett tárgyak, azoknak a szépérzékük is fejlődik. A kis ékszerdoboz után kezdtem el festegetni plaketteket, sulykolókat, kicsi széket, sótartót, házi áldást, kulcstartókat, szalvétatartókat, tükörrámát, gyümölcsöstálat, húsvéti tojást, órákat és sok más egyebet. Ezen kívül kézimunkázni is mindég nagyon szerettem, kötöttem, rongyszőnyeget készítettem, de úgy, hogy balladamotívumokat vittem bele, pl. a Halálra táncoltatott lányt, vagy szüreti jelenetet, vagy székelyruhás lányt és fiút, de házi perzsát is szőttem, amire a keresztanyám tanított, írásos varrásra tanítottam a disznajói fiatalasszonyokat és lányokat.

– Van kedvenc darabja a munkái közül, amelyről úgy érzi, eddig ez a legjobb, a legszebb?

– Ami legszebb s aminek a legjobban örvendek, az a „maradandóbb” munkáim, a két konyhabútor, amit a lányomnak, Emesének és a fiamnak, Attilának festettem.  De ide sorolnám Körtvélyfáján a ravatalozó épületében levő szószéket is, amit kifestettem, és az mögött egy gótikus alakú fára festettem emlékeztetőül és köszönetképpen a Jóistennek, hogy megengedte, hogy ebben a gyülekezetben szolgálhassunk a férjemmel együtt.

– Voltak-e kiállításai a munkáiból?

-Több kiállításom volt, például 2010 májusában a marosvásárhelyi Bolyai-téri unitárius templom tanácstermében, de volt a szászrégeni Dió Házban, a szovátai Domokos Kázmér Líceum egy termében – itt a diákokat is tanítottam bútort festeni – 2010-ben a körtvélyfáji falunapokon. A Fehér Ló vendéglőben a marosvásárhelyi Művészeti Líceum diákjait tanítottam a bútorfestés titkaira. A radnótfájai gyülekezeti teremben is volt kiállításom. A munkáim nagy részét a gyermekeimnél lehet látni, mert minden új munkámból az első két darabot nekik ajándékoztam, itthon nekem kevés van, mert szívesen elajándékozom munkáimat.

– Apropó, vannak-e tanítványai? Van utánpótlás ezen a téren?

– Tanítványaim nem igazán vannak, de szívesen megtanítanék akárkit. Azok a diákok, akik részt vettek a kézműves fogalakozásokon, remélem, ha nem most, de idővel emlékezni fognak és folytatják ezt a munkát. Szívem nagy vágya, hogy az egyetlen lányunokám, Ilka, akiben – én úgy veszem észre – sok tehetség lakik és mindenféle kézműves tevékenységet elvégez, folytatná azt a munkát, amit én kedvtelésből és nagyon szívesen végzek.

“A munkám által a fa új életet kap”

– A minták, amiket használ, egyediek?

– Kutatásaim során megismertem a bútorfestés nagyobb tájegységeit és azoknak a jellegzetes szín- és mintavilágát, a Barcaságot, az Erdővidéket, a Küküllő-mentét, a Kalotaszeget stb., de nem ragadtam le egy bizonyos terület mintavilágánál vagy alapozási színeinél, hanem úgy érzem, egyedi módon inkább natúr alapra szeretem festeni ezeket a motívumokat ötvözve. Összmagyar motívumokat használok, új virágmintákat próbálok létrehozni a fa vagy a tárgy formájától függően. Festés közben mindig az jut az eszembe, hogy a munkám által a fa új életet kap, és lelki meleget áraszt azok felé, akiknek tetszik. Minden alkalommal egy kihívás számomra, ha olyan kéréssel fordulnak felém, hogy valamit festeni kell vagy régi tárgyakat fel kellene újítani, mint például az az 1936-ban faragott ökörjárom, amit felújítottam.

– Miért tartja fontosnak az ilyen jellegű munkát? Mi ragadta meg önt ebben?

– A dísztárgyfestés a hobbymmá vált, és nem is tudom elképzelni, hogy mivel tölteném a szabadidőmet, ha nem ezzel foglalkoznék. Ebben a munkában érdekes az az üzenet, amit a virágmotívumok hordoznak, ezek a díszítőelemek rendkívül kifejezőek és hagyományos elrendezésük külön figyelemre méltó. Megragadták az én figyelmem is. A jelképek és szimbolikájuk ki tudják fejezni egy-egy felfestett motívum által mindazt, ami az emberben a legszebb, a legnemesebb érzései, tevékenységei, vágyai közé tartoznak.

„Addig vagyunk, akik vagyunk, amíg ezeket a formákat magunkénak érezzük!”

– Milyen célt követ? Mit próbál üzenni a munkájával az embereknek, az utókornak? 

– A szépség fogalma relatív, de merem remélni, hogy a nép által alkotott szép az már lecsiszolódott, az már megkapta a színeit és formáit, és ezért jó az, ha a mai ember ehhez a forrásokhoz nyúl. Ez a tiszta forrás! Kodály ezt nevezi a zenében is tiszta forrásnak. Én is megpróbáltam a népművészet tiszta forrásából meríteni, érzékeltetni, hogy ezek a motívumok, melyeknek gyökerei népünk bölcsőjébe vezetnek vissza bennünket, a modern lakások falán is jól mutatnak. Ezek a színek és formák annyira a mieink, hogy elmondhatjuk, addig vagyunk, akik vagyunk, amíg ezeket magunkénak érezzük. Munkáimban igyekeztem az elődeink kultúrájából meríteni és az ősrégi kultúránkra szeretném felhívni a figyelmet ezek által. A néphagyomány az a láthatatlan szervező erő, amely a legrégebbi időkben a magyarság megmaradásának egyik legfontosabb feltétele volt, amely kényszerítette az elődeinket egymás szájáról lesni a szót, egymás kezét figyelve megtanulni a mozdulatot. A néphagyomány ismeretének igénye úgy jelenik meg az ők szívében, lelkében és akaratában, mint egy magasabb rendű szükséglet, mint egy égő fáklya továbbítása a következő nemzedékeknek. Szeretném, hogyha én is beállhatnék azoknak a sorába, akik ezt a fáklyát tovább adják, és ez égve marad sok-sok évszázadon keresztül ezután is.

Share Button
Ennyien olvasták: 1589

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.