Központ
2017. augusztus 16. szerda, Ábrahám
Zivatar valószínű
Szerda
Zivatar valószínű
Derült
Holnap
Derült
Derült
Péntek
Derült

Mostani stádium

Központ november 15, 2012 Kultúra

stadiumMostani stádium

Az igazságot csak akkor merjük kimondani,  amikor tudjuk, halálosan betegek vagyunk. Három álmodozó tekintetű kisasszony lakott a harmadik szomszédban,  Póli, Erzsi és Jolán. Ez a három álmodozó tekintetű kisasszony állítólag úgy határozott, hogy férjhez nem mennek soha,  életüket magányosan élik le, az öröklött ezüst eszcájgok, porcelánok és szépkötésű könyvek között.  Naphosszat ültek az udvaron, olvasgattak, vagy az elmenő felhőket nézték, ha olyan volt az idő. Úgy ültek ott hárman, mintha nem is ezen a földön lennének, hanem valahol fönt, a magasságos egekben.

Csak ebbe a Jolánba ütött bele valami, mert egyszer önfejűleg nekifutott a valóságos életnek. Egy kicsit férjhezment Tóth Jóskához, de megbánta, s visszament az ezüst eszcájgok, porcelánok, szépkötésű könyvek közé. És naphosszat nézte az eget.

Már nem emlékszem, miért, de épp ebben a stádiumban látogattam meg a kisasszonyokat,  akik kint ültek az udvaron, olvasgattak, vagy az elmenő felhőket figyelték, hogy melyik merre tart, lesz-é belőlük eső, vagy nem lesz.

Kérdem Jolántól, mit tetszik olvasni, Jolán, hogy úgy bele van temetkezve abba a szép könyvbe.  Azt mondja Jolán, a Hitel, Világ, Stádium van most soron, kiolvasásuk eltart a jövő hétig. Mert ugye, malacok vannak, azokat is el kell látni. Mondom Jolánnak, Jolán, hoznék én is két malacot maguknak a többi mellé, ha adna értük egy könyvet, mert énnekem nincs, amibe bele tudnék temetkezni.

És melyik könyvet szeretnéd a malacokért, kérdezte Jolán. Mondom, én a Stádiumot, mert annak a címe roppant titokzatos, még a jelentését sem ismerem.

Tizenkét éves voltam, amikor két malacért enyém lett a Stádium. De véle együtt a Hitel, s a Világ is. Mert jószívű kisasszony volt Jolán, ölnyi könyvet adott  még ráadásnak, pedig nem is kértem.

Szegény Széchenyi!

Sokszor elgondolom, mit értek el a kisasszonyok azzal, hogy a legnagyobb magyarnak három fontos könyvét elolvasták ezen az udvaron, ebben az eldugott faluban? De kérdezhetném úgy is, mit értek el „a négy folyó és három bérc honában”, amiképpen Arany János fogalmazta?

Talán semmit!

Csak olvasták csöndben a könyveket, és nézték az eget. Még csak föl sem jajdultak, hogy hé, emberek, a mi falunk is ég, az országgal együtt!  Talán attól féltek, ők is sóbálvánnyá változnak, mint Lót felesége, aki a tilalom ellenére visszafordult, hogy lássa a lángoló várost.

De nem följajdulni, még jósolni sem mertek a füstölgő jelekből, nehogy úgy járjanak, mint Kasszándra, a trójai király lánya, akit azzal büntettek, hogy jóslatait senki se higgye el, pedig azok később beteljesedtek.

Bevallom, én magam sem értem el sokat azzal, hogy két malacért enyém lett a Hitel, a Világ és a Stádium. Már csak azért sem értem el sokat, mert engem nem kedvelt Klió, a történetírás  múzsája. Igaz, én sem kedveltem őt, soha! Csupán a Hitel utolsó mondata maradt meg emlékezetemben: „Sokan azt gondolják: Magyarország – volt, én azt szeretem hinni: lesz!”

Ennyi maradt meg emlékezetemben. Nem sok! A hithez talán elegendő.

És mi van a Stádiummal?

Mindig valamilyen stádiumban vagyunk.

Volt idő, amikor lelkesen meséltem apámnak,  mit láttam a Vaskapunál. Mondtam, jól figyeljen, épp most változik a világ, most fordul meg a történelem. Lesz villany, fény önti el az utcákat, kerekek forognak, könnyebb lesz az élet.

Apám azt mondta, lehet, hogy fény önti el az utcákat, de könnyebb nem lesz az élet. A történelmet a járásáról lehet megismerni. Eddig sántítva, bicegve  jött, úgy is megy tova. Sántítva, bicegve. Az idők végezetéig. És azt javasolja, a nagy lelkesedésről mondjak le.

Egy napon lemondtam. De csak a lelkesedésről mondtam le. A reményről nem. Arról csak most kezdek lemondani.

Ebben a mostani stádiumban. Amikor halálos betegségemben szétnézek magam körül, lám, a világban mi van.

És mi van?

Az van, hogy nem kell nagy áldozattal megszereznünk a könyveket, valósággal  reánk omlanak a könyvek! Úgy omlanak reánk, hogy kürttel, dobbal, dallal és fesztiválokkal csalogatnak a könyvek közelébe. Mintha azt akarnák, ne beléjük temetkezzünk egy hűs udvaron olvasgatva, hanem inkább bennünket temessenek maguk alá a könyvek.  

Hogy jók-e, vagy silányak ezek a könyvek, mindegy! Csak könyv legyen.

Ez az a stádium, amikor nem az számít, mi van egy könyvben leírva, hanem az, hogy el legyen adva.

Ma nem az ige, hanem a statisztika az úr! Nagy úr a statisztika.  Ha a statisztika azt mondja, két beteg közül csak az egyik hal meg, akkor rendben van minden, az  eredmény jó. Annak, aki megmarad. És ki marad meg? A hatalom birtokosai maradnak meg még egy ideig, mert nekik van pénzük, hogy külhonban gyógyíttassák magukat. Híznak és gyarapodnak. Némelyik úgy beleszeret a hatalomba, hogy lelöki társát a fölötte lévő polcról. Mert kell neki az a polc! Mire? Hát arra, hogy fentről lekiálthassa, ő a kiválasztott, őt illeti az ítélkezés joga.

Vegyük még egyszer elő Arany Jánost. Ő mondja: „Ezelőtt a háborúban Nem követtek semmi elvet, Az erősebb a gyengétől Amit elvehetett, elvett. Most nem úgy van. A világot Értekezlet igazgatja: S az erősebb ha mi csinyt tesz, Összeül és – helybehagyja.”

Milyen nap van ma? Csütörtök? Mintha szerdán, vagyis tegnap mondta volna…

Ilyen a mostani stádium?

Ilyen. Nemcsak a mostani. A hatalom arca semmit nem változott évszázadok óta. Minden vonása, ránca, szemének pillogása, kaján mosolya a régi. Még a bibircsók is rajta. A mindenkori stádium, ugyanaz a stádium!


Share Button
Ennyien olvasták: 175

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.