Központ
2018. január 20. szombat, Fábián, Sebestyén

Örömfények Rava fölött

Központ november 22, 2012 Kultúra

ravaÖrömfények Rava fölött

Kedei Zoltán az erdők-hegyek közé szorult kis falu, Rava szülötte. A szülőföldről elkergetett birtokos család marosvásárhelyi kényszerlakhelye a szenvedés csitultával (nem: elmúltával!) lassan otthonná vált. A középkori vár udvaráról föllátni egy ablakra, amelyen ezt lehetett olvasni: VÁR-LAK. Ott alkotott hosszú éveken át a művész. Látomásait festette vászonra. A székelykeresztúri unitárius gimnázium szellemisége erősítette gyermekkori álmának kiteljesítésében: hogy festőművész lehessen.  

Rava és Marosvásárhely az a két földrajzi pont, amelyek között ívfényként ragyog az örömláng; arcok és tájak, tervek és látomások kavalkádjából föltisztuló gondolatok fény-emlékei: ezek a kis lírai mozzanatok, amelyekből kitetszik egyfelől a nyolcvanhárom évesen is gyermekien derűs lélek rácsodálkozása a világra, isten- és értelemkereső hite, másfelől szívós ragaszkodása népéhez, nemzetéhez, szülőföldjéhez, embertársaihoz – akiktől azonban egyre távolabb kerül az eldologiasodó, pénzhajhász világban.

kedei

Kedei magányos alkat, de nem magának való ember. Perelne is, ha volna még kivel.

Persze a szülőföld makacs. Akár halottaink emléke, égeti a lelkünket. A pusztuló szülőföld: szüntelen bűntudat.

Nem az fáj, ami elmúlt, hanem ami meg nem született. Minden eladható. Eladó a múlt? Eladók az üres padok. Eladók az üres házak. Eladható a birtoklási vágy.

Eladható a haza? Az a csodálatos szépségű, messzi történelmi időkbe mutató táj és világa, ahová minduntalan visszakapcsol az emlékezet; ahol egyedül találna végső megnyugvást a zaklatott lélek.

Az ecset időnként „megszólal”, hiszen nem elég csak a vászonnal „kommunikálni”: beszélni kezd a műterem, szót kérnek a feltoluló érzések, a válaszra váró kérdések, a zabolázatlan indulatok, a gomolyfelhőkként vonuló gondolatok.

Az idő álmatlansága.

Szorongó eufória.

A boldogság mint egyedüli dimenzió.

Hol van, merre lehet?

Tatarozzák a vásárhelyi várat. Ha elkészülnek vele, és megtartja az Isten, Kedei Zoltánnak ismét lesz műterme a magasban. Addig is gondolt egyet, és a kövesdombi tömbházlakásuk alatti garázsba költözött be képeivel, festményeivel, rajzaival, állványával. Lakályos kis tér, barátságos, jókat lehet kávézni, teázni, beszélgetni, s közben szemlélődni szabadon. Örül, ha betér hozzá egy-egy látogató. Közben filozofál egy kicsit.

–  Kedvenc évszakom az ősz – vallja. –  Hangulatom ősszel a legjobb. Gyarapszik munkakedvem, munkaritmusom, gondolat- és érzésvilágom, de nem az Apollinaire-i búcsú szellemében, nem a halál, az örökre elveszítés sajgó fájdalmával, sokkal inkább a várakozással, a reménnyel, a kitartással, a kibírással. Az ősz gondoskodik lelki és szellemi táplálásunkról is. Szellemi telítődésünket csodálatos, meleg színeivel éri el.

A színeknek szerepük van életünkben. Segítenek. Elviselhetőbbé teszik a gondokat, a nehézségeket. Erőt rejtenek.

Lakásunkat, környezetünket, munkahelyünket nem sikerül színkultúrával kitapétázni, sem örökösen változtatni. Színtáplálékkal a természetben sikerül feltöltődnünk.

Az ősz nem halott, az ősz: erő, maga az élet.

– Csak annak halott, aki nem használja ki az őszi színek felkínálta segítséget. Csodálattal töltenek el a vörösek, a sárgák, a barnák, s a még csodálatosabb kék szín, bár hidegnek tudjuk. A meleg színek erősségére megadja magát a párbeszédben, és gyógyító erővel bír.

Nyissuk ki szemünket, tárjuk ki szívünket, hogy minél több szín hatolhasson testünkbe, lelkünkbe, amikből táplálkozhatunk majd a szürke időben.

– Mit beszél a szülőfalu? – Sóhajtva válaszol.

– Kerülöm a nosztalgiázást. Lakótelkünk (széltében, hosszában) nagy kiterjedésű volt. Lakóházzal, gazdasági épületekkel, istállókkal, virágos kertel, veteményes kertel, szásztípusú kapuval körbe vett kerek udvar középén hatalmas eperfa táplálta a majorságot. Árnyékában jó volt megpihenni. A szekerek körbe forogták az eperfát. A telek hátsó részén elhelyezkedő gyümölcsöskert, a sokfajta, -féle gyümölccsel paradicsomi életformát biztosított.

És mi maradt mindebből? Egy nagy, többszintű téglarakás, melyet az egyik lakóházunkra épített, a többi épület anyagát felhasználva, a minden hatalommal felruházott kollektív gazdaság. Ez az épület egymagában áll, gyönyörű környezettel, szemben az iskola és a templom.

A sok szenny és mocsok után, az épület segítségért kiált.

Olyan csodálatos a környék, a táj. Micsoda alkotótábort lehetne ott kiépíteni, berendezni. A környezet, a pompázatos vidék, Rava: művészekért, mindenek előtt azonban vállalkozó szellemű szervezőkért, befektetőkért kiált…

– Szívesen ajánlanám föl ilyen célokra – csillan fel a művész szeme. – Már nem sajognak annyira a sebek. Pedig mennyire fájt, hogy elvették alólam a talpalatnyi földet is. Hányszor szorult ökölbe tiltakozásom a tragédia ellen.

Ma pedig? Rabjává szegődünk a csillogó másnak, és nem vesszük észre a lábunk alatt heverő romokat. Ellopják, vagy magunk herdáljuk el javainkat, örökségünket, szépségeinket.

– Sikerül-e megőriznünk kincseinket? Meg tudjuk-e védeni szülőföldünket?

– E földhöz vagyunk kötve, ahol születtünk, felnőttünk, ez táplált, testileg, lelkileg, szellemileg. Ide ereszkednek gyökereink. Ez a föld bölcsőnk és koporsónk. Anyaföld. Testén születnek álmaink, reményeink. S ha távozásra készülnénk, maradásra biztat.

Meghallgattam. Itthon maradtam.

Rava völgyében sivár az élet.

Hallom a hívó szót: – Térj vissza terheddel.

A megbocsátás küszöbén engedek a hívó szónak.

Lélekben mindig ott vagyok.

Öröktüzet gyújtok Jóbérc tetején. Paraszti hűséggel állok a hegy ormán, s onnan figyelem gyermekkorom tündérvilágát, melyet védőszárnyával borít a csodafa koronája. A csúcson madarak dalolnak, a völgyben bogáncsot tördelő kezek simogatják égő arcomat. A kobaltkék égbolt küldi üzenetét:

Lesz még virágzás, lesz még gyöngyszem a ravai házakon!


Share Button
Ennyien olvasták: 326

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.