Központ
2017. október 19. csütörtök, Nándor
Derült
Csütörtök
Derült
Derült
Holnap
Derült
Derült
Szombat
Derült

Ostoba reinkarnáció

Központ január 10, 2013 Kultúra

Ostoba reinkarnáció

bd

Beszélgetés Bölöni Domokossal

Interjúalanyunk a rendszerváltás után, már érett fővel került a sajtóba. Novellistaként is ebben a periódusban érett be. A napilapnál elsősorban tárcaíróként alkotott jelentőset. Az írásaira jellemző anekdotikus hangvétel, nyelvi humor által hamar az olvasók kedvencévé vált. Ezúttal lapszerkesztői tapasztalatairól, az irodalom szerepéről, a világról alkotott véleményéről kérdeztük. 

 –  Kedves Domi, viszonylag későn kerültél a sajtóba. Miként történt ez, és hogyan érezted magad a napilapnál?

– Csak a napisajtóba „kerültem” viszonylag későn, szépirodalommal korábban is foglalkoztam. A hetvenes évek elején Athenaeum címmel jelent meg a marosvásárhelyi tanárképző főiskola kétnyelvű folyóirata, a magyar részt egy ideig magam is szerkesztettem. Irodalmi kísérleteimet elküldtem az akkor megjelenő lapoknak, folyóiratoknak. Bár korábban is közölt tőlem a vásárhelyi napilap, az Új Élet című képes hetilap, a bukaresti Előre és Ifjúmunkás, „pályakezdésemet” mégis 1974-től számítom, amikor egy karcolatom jelent meg a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban.

– Mikor kezdtél el írni, milyen indíttatásra?

– Nem kellett különösebb indíttatás. „Olvasó” családban nőttem fel, anyám is falta a könyveket. Petőfit és Arany Jánost már elemista koromban kívülről fújtam, és szinte természetes volt, hogy verset írok magam is. Később persze kiderült, hogy nem ez az igazi pászma, akkor a próza felé fordultam, és természetszerűen Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Móra Ferenc és Tamási Áron írásművészete nyűgözött le. A napisajtóba azért kerültem, mert a rendszerváltozáskor lehetővé vált, hogy Marosvásárhelyre kerüljek végre; azelőtt tiltott terület volt a város, amelyben már az elődeim is a református kollégium padjait koptatták. A napilapnál felemásan éreztem magam. Kedvemre foglalkozhattam a művelődési terület megannyi gondjával, a különböző kulturális egyesületek alakulásával, az erdélyi magyar művelődés feltámadásával a diktatúra után.

De a lap a kisszerű politikai hercehurcák kavargásába került, és nem mindig úgy reagált a kihívásokra, ahogy az számomra is elfogadható lett volna.

Ezért lehetőleg távol tartottam magam a politikai újságírástól. De a taposómalom azért el-elkapott, és bizony kapkodóvá, felületessé tette a cikkeimet, írásaimat.

– Írásaid legjellemzőbb jegye a humor. Ezt szülőhelyedről hoztad, vagy inkább korondi éveidhez köthető?  

– A humor, annak is a szelídebb változata, úgy tetszett, az egyetlen lehetséges módja annak, hogy nyomdafestéket lássanak az írásaim. Leginkább Mikszáth Kálmán kisprózája és Tamási novelláinak a tréfás, feleselős vonulata tetszett, és ezen a vonalon sikerült is néhány saját történettel előrukkolnom –, persze a szatírának nem lehetett helyet szorítani, azt már le sem adta a szerkesztő. Ezért aztán a gyermekkor, a falusi élet vidámabb arculatát villantottam fel itt-ott, holott legszívesebben úgy írtam volna, hogy az olvasó másik szemét folyamatosan elöntse a könny.

– Életed eddigi helyszínei közül melyik volt a legmeghatározóbb? Hol érzed a leginkább otthon magad?

– Furának tűnhet, de én leginkább itt, Marosvásárhelyen érzem jól magam. Negyedik elemista koromig éltem tartósan a szülőfalumban, „nadrágosnak” neveltek, mert akkor, a hatvanas évek elején már bedarálták a gazdákat a kollektívbe, és attól kezdve bentlakásokban, egyetemi otthonokban, albérletekben, kaszárnyákban leltem „otthonra”, később, 1973-tól pedig Korondon találtam helyszínt az életemhez, családommal. Ott is szegény emberként a gazdag faluban. A tizenhét esztendő alatt, amit ott töltöttünk, négy vagy öt helyen is „laktunk”, albérletben, az iskola bentlakásában, a „jöttmentek” számára épített szolgálati „blokklakásban” stb.

Nem a helyszíntől éreztem jól magam, ha jól éreztem magam valahol, hanem az emberektől, akik közé kerültem.

Tőlük „loptam” a témáimat is, és ma is szívesen állok szóba bárkivel, aki szeret beszélni.

– Akár művelődésszervezőnek, egy kis túlzással lapalapítónak is tekinthetünk. Miért tartottad fontosnak, hogy szépíróként ilyen jellegű feladatokat is vállalj?

– Társasági ember volnék. Korondon volt egy Firtos nevű irodalmi körünk, Ambrus Lajos alapította, nagy támogatói voltak Páll Lajos, Molnos Lajos, Tófalvi Zoltán. A parajdiakkal találták ki, hogy kétévente irodalmi találkozókat tartsanak a két nagyközségben: a megyében született vagy tájaihoz valamiképpen kapcsolódó szerzőkkel. Magam is ott sürgölődtem körülöttük, így aztán „megfertőződtem”, és ott voltam a Hazanéző című sóvidéki kiadvány alapításánál, bejegyeztetésénél, szerzőjeként is számon tartanak. Vásárhelyre kerülve szinte magától jött, hogy itt is össze kell jönni valamiképp, így aztán előbb egy kérészéletű tréfás lapot indítottam B’Ábel címmel, utána Flaszter Klubot, majd amikor ez is befuccsolt, barátaimmal életre hívtuk a Súrlott Grádics irodalmi kört, amely 2005-től 2010-ig működött, és Az eltérített felvonó címmel antológiát is sikerült kiadatnia. Jelenleg a Bartis Kört működtetem; a gyergyói származású költő emlékét ápolva, valamivel szűkebb baráti körben találkozgatunk. Legutóbb Pethő László Árpád költőt láttuk vendégül itt, Vásárhelyen és a Bodor Péter művelődési egyesületben Erdőszentgyörgyön. Pethő és Bartis ismerték egymást, mindketten ültek a diktatúra börtöneiben, illő tisztelettel beszéltünk és beszélgettünk a névadóról és a vendéggel.

– Tudom, nem illik egy ízig-vérig novellistától ilyeneket kérdezni, de mégis megteszem: sosem gondoltál arra, hogy regényt írj?

– Írtam egy kisregényt, még a nyolcvanas években, Dégi Gyurka pontozója a címe, 1998-ban jelent meg. Sokáig áltattam magam azzal, hogy majd pikareszk formájában jelenítem meg a „sokoldalúan fejlett szocializmus” erdélyi változatát. De a rendszerváltozás utáni két évtized valósága elrémített. Az ember valóban sárkányfogvetemény. Nem tud élni a szabadságával, csak visszaélni tud vele.

A ma gonoszsága egyben-másban máris felülírta a „gosztátcsürke-éra” döbbeneteit.

A harmadik évezred újraszüli az előzők bolondságait. Ezt az ostoba reinkarnációt már nem érdemes tollhegyre tűzni.

– Hogyan látod az irodalom, az írók helyzetét? Most, hogy mindent az elektronikus média ural, egyáltalán szükség van-e még a könyvre?

– Egyre inkább úgy tűnik, hogy az irodalomnak nincs tétje. A szépirodalomnak, jelesül. Az írók befekszenek valamiféle vitorlába, és a szelet is maguk fújják.

Az elektronikus média „uralmának” is vége szakadhat egyszer. Csak „vegyék el a villanyt” – és fuccs. Akkor ismét felnyúlunk a polcra egy-egy porosodó Tolsztojért, Dosztojevszkijért, Kemény Zsigmondért, és a nagy csendben ismét úgy olvasunk, mintha a világvége előtti egyetemes setétben sunyin a torkunkat keresgélné a Gonosz.

– Tavaly szakítottál egykori lapoddal. Megkérdezhetem: miért?

– Nem szakítottam, csak nyugdíjba vonultam. Úgy egyeztünk, hogy még írogatok ezt-azt, és tiszteletdíjat is kapok a teljesítmény arányában. A szerződést azonban egyoldalúan lemondtam, mert rádöbbentem, hogy ezt az életszakaszt le kell zárni. Szép volt, jó volt, elmúlt. A sok rózsaszín mellett  elég volt két évtizeden át nyelnem, hogy néha a leghitelesebb személyek is, akiknek adok a véleményére, eltájolódott mameluknak becézzenek.

Úgyhogy inkább hallgatok, hogy immár elhallgassanak.

– Mit csinálsz, amikor nem írsz? Mivel töltöd a legszívesebben az időd?

– Már nem írok, csak pepecselek. Az időt sosem töltöttem szívesen. A társaság már kevésbé érdekel, néhány barátot kivéve nem állok szóba senkivel. Viszont széleskörűen levelezem. Kéziratokat küldenek a hálón, olvasásra, véleményezésre, szerkesztésre. Van egy Súrlott Grádics nevű kisportál, a surlottgradics.wordpress.com, ezzel is el lehet bajmolódni

kicsidég. Naponta fedezek föl magamnak valami kedves hiábavalóságot. Aztán elbabrálgatok vele.

– Szoktál-e szilveszteri fogadalmakat tenni? Betartod-e őket?

– Régebben. 1989 utolsó éjszakáján végleg elhagytam a cigarettát, aztán egy évig alkohol sem járt a számban. Most könnyű betartanom akármit. Ezért aztán botorság volna fogadkoznom.

Share Button
Ennyien olvasták: 340

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.