Központ
2017. november 24. péntek, Emma
Köd
Ma
Köd
Helyenként felhős
Holnap
Helyenként felhős
Jórészt felhős
Vasárnap
Jórészt felhős

Vásárhely a második szülőföldem

Központ július 4, 2013 Kultúra

Vásárhely a második szülőföldem

– interjú Kedei Zoltán képzőművésszel –

Kedei

Kedei Zoltán festőművész tanítóként kezdte pályáját. A kollektivizálás lázas időszakában, 1950 nyarán családját kilakoltatják. Elveszik ravai javaikat, házukat, és ezeket átadják a megalakulandó kollektív gazdaságnak. A család Marosvásárhelyen folytatja a nincstelen, proletár életet. Itt egészen más munkakört kényszerül betölteni, de közelebbi kapcsolatba kerül a képzőművészettel is.

 

– Kezdjünk mindent a legelején…

– Rava, ahonnan elindultam, a Kis-Küküllő egyik szűk völgyében húzódik meg. Itt születtem mezőgazdasággal foglalkozó, négygyermekes szülők harmadik fiú gyermekeként 1929-ben.

A székelykeresztúri unitárius gimnáziumban érettségiztem 1949-ben. Társadalmi helyzetemből kifolyólag, az úgynevezett megfelelő dosszié hiányában, nem folytathattam tovább tanulmányaimat. Osztályellenségnek nyilvánítottak, elzárták a továbbtanuláshoz vezető utat előlem. Nem készültem tanítónak, a kényszer mégis oda vezetett. Kérésemre kineveztek  segédtanítónak Üknyédbe, a Székelyszentkirályhoz tartozó, hat-hét házból álló kis hegyi településre. Lelkesedésem nem tartott sokáig. Néhány hónap után a zetelaki iskolához kerültem, majd két év után a korondi iskolában folytattam. Korondon az ország talán első cigány iskolájának igazgatói-tanítói teendőit bízták rám.


– Miként látta Vásárhelyt évtizedekkel ezelőtt? Hogyan tudott beilleszkedni a városi életformába?

– A hároméves munkaszolgálat ideje alatt menesztettek a tanügyből, így Korondra nem mehettem vissza. Huszonhat évesen, hajlék és ruházat nélkül, zsebemben egy érettségi bizonyítvánnyal, mihez kezdhettem volna? A kilátástalanság béklyóiban egyedül a remény, ami kitartásra buzdíthatott. Marosvásárhelyen, a szüleimnél találtam menedéket, s ezzel elkezdődött egy új életszakasz. A későbbiekben – második szülőföldként – hű otthonommá vált, egyben az éltető tisztánlátást is jelentette. A családon kívül senki ismerősöm nem volt. Elkezdődött a reménytelen küzdelem. Addig falusi közösségben éltem. Akkortól a beilleszkedéssel vívtam harcomat. Reggeltől késő délutánig jártam a várost, munkahelyet keresve. Végül  a Kalapács (Ciocanul) fémipari szövetkezetébe kerültem. Alacsony fizetésért tisztviselői állást töltöttem be. Azonban nemsokára megjött a mentőöv is: megindult a Népművészeti Iskola, beiratkoztam, és a festészeti szakon szereztem diplomát. Ezzel kinyílni látszott a világ, mert a gyermekkori álmom, hogy festő leszek, a sok kudarc és akadály ellenére is, beleértve a Képzőművészeti Akadémia folytatásának kettőbe tört tervét, teljesülni látszott. Végre a festészet pályájára léptem.


– Lassan 84 éves. Beszéljünk egy kicsit arról, hogy miként látja a jelent, és nem utolsó sorban a művész utánpótlást?

– Az 1950-es évektől errefelé, Marosvásárhely jelentősége megnőtt Erdély képzőművészeti életében. Erős csoportosulással gazdagodott. A Maros Magyar Autonóm Tartomány létrehozásával neves alkotókkal bővült a csoport. Pezsgő kulturális élet folyt, nem csak a képzőművészet terén, de az irodalmat és a zenét is beleszámítva. A város közönsége is bekapcsolódott ebbe az életbe, napjainkban viszont mintha megcsappant volna a művészetek iránti érdeklődés. Az alkotók köre is, mintha veszített volna a súlyából. Igazából nem a tehetségek hiányára gondolok, mert az nem apad, sőt gyarapodik. A tőke és annak istenítése elterelte a műélvező figyelmét az alkotásokról, ami maga után vonja az alkotók megélhetési nehézségeit.


– Az elmúlt évtizedekben a Várban lehetett önnel találkozni. A mostani műterme azonban ma csupán pár négyzetméternyi.

– A Várban lévő Vár-lak nevet viselő műtermem, a maga ódon romantikájával nem csak nekem jelentett alkotásban, termésben gazdag huszonkét évet, de a városnak is színfoltjává vált. Álmaim itt öltöttek testet. A műterem sok látogatónak nyújtott bepillantást a képzőművészeti életbe. Megemlíteném még a csoportos látogatókat is. Az iskolás gyermekről szólnék, akikkel amolyan esztétikai beszélgetést is folytattunk. Második éve, hogy szünetel tevékenységem a Várban, az általános, főjavítások idejére ideiglenesen kiköltöztem, és a kövesdombi lakásom alatti garázst alakítottam át műteremmé. Kényszerhelyzet: zsúfolt, nem nyújt megfelelő teret a festmény elkészítéséhez, kicsi a látótávolság.

Pár hete történt, hogy éjszaka lefeszítették a lakatot. Lazán kezeltem a helyzetet. Pár napra rá kerestem az egyik középnagyságú megfestett olajképemet, de nem találtam. Eltűnt. Egyelőre több kép hiányáról nem tudok.


– Ahogy értettük, a régi műterme több mint 22 évig adott önnek otthont…

– Az itt eltöltött 22 év nem csak az alkotásra nyújtott teret, hanem színhelye lett egy álomutazásnak is, melynek több száz, több ezer művészetet pártoló, művészetre szomjúhozó lélek lehetett részese. A New York és Tokió közti világból ide vetődött látogatók hovatartozása, felkészültsége változatos. Sőt, a visszatérő látogatók száma sem kevés. Ezek a látogatók nem csak vásárlási szándékkal jöttek, sokkal inkább műélvezetből. Tudott dolog, hogy művészetből, festészetből megélni nagyon nehéz. Én nem is erre álltam rá. Sohasem hajtott a pénzszerzési vágy. Képet még soha sem festettem eladási szándékkal. Nekem a művészet nem pénz, nem árucikk, bár tudom, van, akinek az. Nekem a művészet szerelem.


– Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy önnek a műterem a művészet temploma…

– A műterem egyik szobáját kiállítás jellegűvé alakítottam. A falakat különböző méretű festmények borították. Ez a terem nyújtott bepillantást a műélvezőnek művészetembe. A terem közepén egy általam készített kereszt formájú installáció foglalt helyet, melyet naponta vállamra véve elmozdítottam helyéről. Ez még jobban elősegítette képeim spirituális mondandóját. Kijelenthetem, hogy templomi hangulatot is árasztott. Vallom is, hogy  a képzőművészeti munkák kiállítási helye nem sétatér, hanem templom, a szépnek, az esztétikának a temploma, ahová valóban csendben és lelki áhítattal lehet belépni, és ahol  lelkünk megtelik harmóniával, nemes érzelmekkel.


–  Ön nem riad vissza a számítógépektől, de még az internettől sem. Ebben a korban miként tud lépést tartani a technikával?

– A külvilágtól soha sem zárkóztam el, így a  technikai  készülékek alkalmazásától sem. Verne Gyula  könyveinek olvasójaként tudtam, hogy ez a fejlődés be fog állni, azt viszont kevésbé hittem, hogy még életemben tanúja és éppen alkalmazója lehetek a mobiltelefonnak, vagy az interneten való kapcsolattartásnak, akár írásban, beszélgetésben, vagy ami a szemtől szembeni látást jelenti. Több mint 10 éve beszereltettem a számítógépet, a hozzátartozó eszközökkel. Alkalmazását nagyrészt autodidaktaként sajátítottam el. A munkámra gondolva azonban kizárt, hogy a közeljövőben teljesen felcseréljem a vásznat a képernyővel.


– Milyen az, amikor a számítógép segítségével készít el egy műalkotást? Nem túl gépies, nem erőltetett, lelketlen az alkotás folyamata?

– Tudomást szereztem arról, hogy különböző programok segítségével képzőművészeti munkát is lehet „csinálni”. Szándékosan kerülöm az alkotás szó használatát. A klasszikus eljárásokkal létrehozott alkotásoknak vagyok a híve, olyan munkáknak, amelyet közvetlen az emberi agy és kéz hoz létre. A gép csak eszköze lehet, avagy segédszerszáma az alkotásnak.


– Könnyen elképzelhető az is, hogy a technikai eszközök idővel háttérbe szorítják, átalakítják a művészeteket.

– Az alkotás létrejöttében fő helyet foglal el a lélek. Az emberi lélekből kisugárzó erő rávetül az alkotásra egy láthatatlan szita formájában, amit a gép nem tud érzékeltetni, bevinni, csak a kéz, a kezet mozgató szív és a szellem. Maga a folyamat, amíg izzadsz, kínlódsz, gyötrődsz, kerül bele a munkába, amit úgy hívnak: lélek.


– Ha módjában állna, hogy válasszon a hagyományos és a digitális, újszerű művészet között, melyik oldalra billenne  a mérleg?

– Amint már említettem, nem vagyok híve az úgynevezett számítógépes képzőművészeti munkáknak. A hagyományos művészetre adnám a voksomat.


– Térjünk vissza egy kicsit a régi-új műterem kérdésére. Minden jel arra mutat, hogy hamarosan visszaköltözhet…

– Remélem, hogy még ez év folyamán visszaköltözhetek a Várba, az új műterembe, ahol reményem van még újabb vásznak létrehozására. Egyben visszakapcsolhatom a műkedvelő közönséget egy-egy esztétikai megbeszélésre is. Remélhetőleg megoldódik a kiállítás jellegű kapcsolattartás is, és azon túlmenően, a műtermem helyet biztosíthat majd a szónak, az irodalomnak, magának a poézisnek, legyen az könyvbemutató, avagy író-olvasó találkozó.

Share Button
Ennyien olvasták: 239

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.