Központ
2019. július 15. hétfő, Henrik, Roland

1000 km-en át a 26 japán mártír nyomában

Központ december 14, 2018 Társadalom

Keresztény Japán, avagy 1000 km-en át a 26 japán mártír nyomában 

Izgalommal és némi félelemmel indultam neki a régóta várt nagy utazásnak. Izgalommal indultam, mert annak ellenére, hogy jártam már távoli országokban, úgy gondoltam, hogy Japán lesz az igazi kultúrsokk. És némi félelemmel, hogy lelkileg megterhelő lesz a 26 mártír útját végigjárni egészen keresztre feszítésük helyszínéig, testközelből megismerni a japán keresztények hányattatott sorsát. Nem is beszélve a Hiroshima és Nagaszaki atombomba-történelmével való szembesülésről.

Hagyományos japán szentmise a Goto-szigeteken

Visszanézve a Japánban eltöltött két hétre, nem tudok elég hálás lenni mindazért, amit átéltem. A tapasztalatok nagyon sokrétűek voltak: kulturális tapasztalatok, élmények és látványok mérhetetlen sokasága, valamint a lelki kincsek és ajándékok, amiket kaptam. Hétfős kis csapatunk hamar át tudta adni magát teljes lényével az utazásnak, hiszen idegenvezetőnk és lelki vezetőnk kezeiben testi-lelki biztonságban érezhettük magunkat. Így lehetett, hogy 2 perces vonatcsatlakozást elértünk, máskor 13 perces átszállás közben ebédet is vásároltunk, a legkülönbözőbb közlekedési eszközöket kipróbáltuk csomagjainkat magunk hordozva 1200 km-en keresztül. És így olyan helyeken fordulhattunk meg, ahol az elmúlt egy évben fehér embert nem láttak.

Sintoista áldozati szertartás

Kyotóban kezdtük élményeink gyűjtését, ahol alapos betekintést nyertünk a buddhista és sintoista vallásokba, valamint ezek helyileg jellemző keveredésébe. Az építészeti remekek megtekintése mellett testközelből tapasztalhattuk meg a rítusokat: az adománynak szánt pénzérmék koppanását a faládákban, a hívő jelenlétét jelző harang megkondulását, a csendes meghajlást és az oly jellemző, jól kivehető két egymás utáni tapsot. A sinto hívők az üres szentélybe tekintenek, ahol az isteneket és lelkeket sejtik, és kérnek, mindig csak kérnek: jó szerencsét, bőséget, egészséget. Csak pár perc az egész. Aztán imafüzeteikbe emléket pecsételtetnek, hagyományos japán ecsettel festett írásokat rajzoltatnak, jószerencse-cédulát húznak, imatáblákat helyeznek el. Élő helyek ezek, mindig szól a csengő, hallatszik a taps, koppan az aprópénz. Aztán az élet ritmusa szalad tovább.

Merthogy Japánban soha nincs semmittevés.

Mint egy forgalmas hangyabolyban, úgy sürög-forog mindenki, a legnagyobb lelkiismerettel végzi a rábízott feladatot. Reggel tele a metró, mégis mindenki felfér rá, bőröndökkel megpakolva is. Egyenruhás gyermekek sokasága igyekszik iskolába, kíséri figyelemmel tanára magyarázatát a látványosságoknál, iskolai feladatként békeüzenetet gyűjt a világ turistáitól. A nap végeztével diszkózenétől hangos játéktermekben felejti a felejteni valót fiatal és öreg egyaránt, gyorsétteremben fogyasztja el rizsalapú vacsoráját, melegvizű onsenben áztatja és tisztítja megfáradt tagjait. A 15 négyzetméteres lakásába csak aludni jár haza.

Szemetét utcai kukák híján hazaviszi, gondosan szelektálja, majd exportálja. Tárolásra való hely a szigeten nincs. A tisztaság elképesztő, még az állomás illemhelyének ülőkéje is fűtött, a diszkréciót hangos vízcsobogás hangja biztosítja.

Hiroshimai tanulók béke-üzeneteket gyűjtenek a turistáktól

A patyolat tisztasággal pedig az emberek kedvessége jár együtt.

Az örök mosolygás és segítőkészség, ami mindig a tökéletes harmóniára törekszik. A buszsofőr türelmesen vár, amíg mindenki leszáll az első ajtón, személyesen köszöni meg a felmutatott igazolványt, figyelmezteti az utasokat fékezés és indulás előtt. A szakadó esőben egy világvégi vonatállomáson az állomásfőnök saját esernyőjével védve a víztől kísér át minket egyenként a másik vágányra, az érkezőknek pedig esernyőt ad, amit majd a következő állomáson, boltban, bankban letesznek. Használja újra, akinek szüksége van rá. Táskádat, értékeidet, pénzedet is leteheted, hagyhatod közhelyen. Senki nem nyúl hozzá. A magántulajdon szent.

Na, és akkor ebbe a japán világba megérkeznek a XVI. században az első hittérítők. Jönnek jezsuiták, akik inkulturációval, a helyi kultúra megismerésével és elemeinek felhasználásával terjesztik Krisztus tanait. És a bűnbocsánat üzenetét, ami oly nagyon hiányzik mai napig is a keleti vallásokból, és magas számú öngyilkossághoz vezet. Jönnek a ferencesek is. Segítik a rászorulókat, de ragaszkodnak a merev latin rítusokhoz. És jönnek az angol és holland protestáns kereskedők, akik a gazdasági fellendülés lehetőségét jelentik.

Az atombomba támadás pillanatában megállt óra. Nagaszaki.

Sokan térnek át keresztény hitre, amit a japán felsővezetés nem néz jó szemmel. A vallásgyakorlást betiltják, a keresztényekre nagyon magas fejpénzt tűznek ki. Elrettentő példaként pedig Kyotóban letartóztatnak 26 keresztényt: számos ferences szerzetest, jezsuitákat, világiakat, de még gyermekeket is. 1000 km-en át gyalogoltatták őket végig az országon, hogy végül elérjenek Nagaszakiba, a japán kereszténység mai napig legfontosabb központjába, keresztre feszítésük helyszínére. Az elkövetkező 200 évben, Japánban minden egyes újév napján mindenkinek részt kellett vennie abban a szertartásban, ahol nyilvánosan megtaposták a Bibliát.

Mégis mindez nem tudta kiirtani a kereszténységet.

A hívők eldugott szigetekre, a Goto-szigetekre menekültek, a városokban pedig próbálták titokban gyakorolni a hitüket. Őket nevezzük rejtőzködő keresztényeknek. Papok híján egy teaszertartásra hasonlító rítussal emlékeztek az utolsó vacsorára, imáik szájról szájra terjedtek generációkon át. Közben pedig várták egy prófécia beteljesülését, miszerint 5-6 generáció múlva újra lesznek papjaik. A jezsuiták visszatérésével az 1800-as években beteljesült a prófécia: előmerészkedtek a rejtőzködésből, újra lettek papjaik, és templomot építettek Nagaszakiban, amely a 26 japán mártír kivégzésének helyszínére néz.

Jelenleg Japán 130 milliós lakosságából 1.5 millióan vallják magukat kereszténynek. De egybehangzó vélemények szerint sokkal többen szimpatizálnak a keresztény tanokkal. Templomok telnek meg vasárnapról vasárnapra, a szentmisében pedig egyesül ez a hányattatott keresztény japán történelem: az asszonyok fehér csipkével borítják be fejüket, kézfogás helyett meghajolnak egymás felé a béke jeléül, ősi dallamok csendülnek fel.

Áldozati kapuk a Fushimi Inari sintoista szentélynél. Kyoto.

Mit hozott hát ebbe a távoli országba a kereszténység? Kellett-e elvinni oly messzire a jézusi tanokat? Számomra ezt a kérdést a XX. század történelmének egyik legsötétebb epizódja válaszolta meg. A sors furcsa fintora, hogy a második atombomba-támadás napján nagyon felhős volt az ég. Egy lyuk volt a felhők között, ide engedték le a bombát, ami így a városközpont helyett Nagaszaki legnagyobb katolikus templomát, az Urakami katedrálist találta el. A környéken sok keresztény lakott, több ezren lettek a robbanás áldozatai. A pusztítás teljes volt a környéken, a túlélők pedig inkább elmenekültek. Csak a keresztények maradtak. Hitük erőt adott, hogy új életet kezdjenek a romokon, és újraépítették városukat.

Demeter Dorka

Share Button
Ennyien olvasták: 1536

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.