Központ
2017. december 15. péntek, Valér
Helyenként felhős
Ma
Helyenként felhős
Borús
Holnap
Borús
Borús
Vasárnap
Borús

A falumonográfia híd múlt és jelen között   

Nemes Gyula augusztus 1, 2017 Társadalom

Az utóbbi három évtizedben nagy lendületet vett Erdélyben és ezen belül szűkebb hazánkban, a Székelyföldön is a helytörténet-kutatás, és a falutörténet-, monográfiaírás. Előfordul, hogy erre képzett történész szakember vállalkozik, de elsősorban műkedvelők „mestersége” ez. Mai írásunkban arra keressük a választ, hogy mit is jelent a falumonográfia?  Kik vállalkoznak megírására és miért? Van-e szükség falutörténet-kutatásra, monográfiaírásra?

A monográfia szó az értelmező szótár szerint azt jelenti, hogy egy témát annyira kimerítünk, hogy ahhoz már semmit nem lehet hozzáfűzni. „Falumonográfia” írására éppen ezért nagyon nehéz vállalkozni. Sőt, szinte lehetetlen! Mert úgy megírni egy település történetét, hogy ahhoz ne lehessen még valamit hozzáfűzni, szerintünk kivitelezhetetlen. Ezért a kutató történész, műkedvelő történetíró legfennebb arra vállalkozhat, hogy adalékokat közöljön egy adott település monográfiájához, hogy eloszlassa legalább részben a történetére telepedett „ködöt”.

A falutörténet-írás elsősorban műkedvelők „mestersége”

De lássuk, kik is maguk a szerzők. Kiváló és mintának való falutörténeteket írtak szakavatott történészek: Pál-Antal Sándor (szerk.): Backamadaras 600 éve. Székelyudvarhely, 1992; Szabó Miklós: Mélyre nyúló gyökerek. Mezőmadaras 800 éves története. Kolozsvár, 2008; Kakucs Lajos: Nyárádremete falumonográfia. Marosvásárhely, 2008; stb. De amint Szabó Miklós történész írja Nyárádszentbenedek falutörténetének előszavában: helytörténet, illetve falutörténet művelését ritkán vállalja fel képzett szakember, történész. Műkedvelők mestersége ez. Tanárok és tanítók, lelkészek és orvosok, néha éppen egyszerű érdeklődők vállalják fel azt, és kitartóan gyűjtik, gyarapítják a szeretett szülőfalujukra vonatkozó adatokat, a falu nevének alakulására, a határnevekre, a helységben összeírt katonaköteles férfiakra, a világháborúkban elesettekre (…) vonatkozó emlékeket és feljegyzéseket. (Nám Móréh M. Emese: Nyárádszentbenedek 700 éve. Marosvásárhely, 2010) Példát ezekből is ma már nagyon sokat említhetünk. Somosd történetét például a település református lelkésze, Botos Csaba írta meg; Marossárpatakét Gálfi Tibor és Berekméri Edmond pedagógusok; Vajdaszentiványét úgyszintén a településen hosszú ideig tanárkodó Barta Zoltán; Nagyernyéjét az onnan elszármazott orvos, Dr. Nagy Lajos, jelen sorok írója pedig Székes, Csejd, Székelykakasd és Csíkfalva falutörténetének szerzője, de a sort folytathatnánk.

Egy másik kérdés, amit többen feltesznek: miért is van szükség falutörténet írásra? László Márton levéltáros-történészt kérdeztük ezzel kapcsolatos véleményéről. „Mi, akik – részben – helytörténetírással is foglalkozunk, azt reméljük a falumonográfiáktól, hogy egyrészt hidat képezzenek a jelen és a múlt között, a jövő felé, a ma embere is ismerje meg, és ezáltal érezze sajátjának a települését, gondozza, építse tovább azt a falut, közösséget, amelynek elődei is tagjai voltak. Az iskolát, a templomot, amelyet ősei építettek, ápolja tovább mai utóda. A kőkereszt, amely ősei nyughelyét jelöli, ne enyésszen el az utód közönye miatt, a templom, amelyet őse épített, ne ürüljön ki, és ne is váljék rommá. Legfőképpen pedig: a közösség, amely saját falubíróin keresztül évszázadokon át önmagát igazgatta, olyan vezetőket válasszon, akik a közjó szellemében a falu, a közösség érdekében munkálkodnak” – osztotta meg velünk véleményét László Márton.

„Minden településnek meg kellene írni a történetét”

Barta Zoltán nyugalmazott földrajz-történelem szakos tanár szakmai és becsületbeli kötelességének érezte megírni szülőfaluja, Abafája történetét, amely 2012-ben látott nyomdafestéket. Vajdaszentivány tanáraként írta meg a település történetét 2001-ben, amelyet aztán mára már négyszeresére bővített. (Barta Zoltán: Örökség. Vajdaszentivány története, Marosvásárhely, 2017) „Úgy gondolom, van igény a falutörténetekre, persze ez falutól függő. Abafáján például alacsony érdeklődés volt a könyv iránt, de a vajdaszentiványiakban nem csalódtam. Az első kiadás 200 példányban jelent meg, ami azonnal el is fogyott. Utána az emberek érdeklődtek, lesz-e újabb kiadás. Mivel nagyon sok levéltári forrás került még időközben a kezembe, elhatároztam, hogy újra megírom, sokkal bővebben. Véleményem szerint minden településnek meg kellene írni a történetét, mivel sok a kiadatlan levéltári forrás, és sok az idős embereknél levő információ, amiket oral history formájában lehetne rögzíteni, amíg nem késő” – mondta el lapunknak Barta Zoltán.

Nám Emese pedagógus mint egy kirakós játék darabjait gyűjtötte Nyárádszentbenedek történetének apró darabjait, majd 2010-ben „kirakta”. „Minden megtalált és helyére rakott apró darabka, minden nehezen kiolvasott, de értékes szó, név, dátum vagy dokumentum egy újabb örömforrás, egy újabb lépés volt, hogy kirajzolódjon egy falu képe, amely bizonyára értékes marad az utókor számára. A Nyárádszentbenedek történetére vonatkozó adatok és a még élő szájhagyomány összegyűjtése azzal a céllal történt, hogy megmentsük, ami még menthető a múlt emlékeiből. Minél nagyobb a betekintésünk a település történelmi múltjába, annál inkább fejet tudunk hajtani őseink emléke előtt, akik ezen a földön otthont teremtettek, és megőrizték, építették azt verejtékük és, ha kellett, vérük árán is” – vallja Nám Emese.

„A múltbeli helytállás erőt, hitet adott a folytatásra”

Marossárpatak falutörténetének két szerzője közül egyik sem született a faluban, mindketten kezdő pedagógusként kerültek a településre. Ennek ellenére érdekelte és foglalkoztatta őket a közösség jelene és múltja, oktató-nevelő munkájuk mellett részt vettek a település közéletében is. Tervbe vették, hogy a teljesség igénye nélkül, megpróbálják összegyűjteni azokat a személyes emlékeket, amelyeket a falu idősebb polgárai már hosszú ideje hordoznak szívükben, őriznek lelkükben. Ugyanakkor írásos dokumentumokat és fényképeket gyűjtöttek a településről, több alkalommal meglátogatva különböző levéltárakat. „Elsősorban a közösségért való tenni akarás vezényelt a munkánkban. A közösség történetének jó néhány eseményét mi is átéltük, a többit pedig régi dokumentumokat böngészve, vagy az idősebbek emlékeit hallgatva átéreztük. A közvetlen vagy közvetett élmény, a múltbeli helytállás gyakran adott erőt és hitet az olykor-olykor akadozó munkánk folytatásához, befejezéséhez. Én személyesen élvezettel végeztem a kutatómunkát, főleg a világháborúkról szóló részek felkutatásában, megírásában leltem örömöm” – tekint vissza Berekméri Edmond.

Share Button
Ennyien olvasták: 474

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.