Központ
2017. szeptember 22. péntek, Móric
Eső
Péntek
Eső
Eső
Holnap
Eső
Jórészt felhős
Vasárnap
Jórészt felhős

A Fekete márciusról

Központ március 30, 2012 Társadalom

fmA Fekete márciusról

Fazakas Károly visszaemlékezései

(folytatás előző lapszámunkból)

 

Már másnap korán reggel lehetett tudni, hogy a Görgény-völgyiek újra a tiszteletüket teszik. Emlékszem, volt olyan román, aki a hátát a műhelycsarnok oldalának vetve kimondhatatlan szomorú kifejezéssel a tekintetében, értetlenül figyelte elszánt készülődéseinket, néhányan közülük még magyarázkodni is próbáltak, annak ellenére, hogy nekik semmi közük nem volt az előző napi történésekhez.

A kellő időben érkeztünk meg a Városháza főbejáratához. Egy csoport a bejárati ajtót kezdte döngetni. Súlyos volt a helyzet, de egy kis lélekjelenléttel végül sikerült megfékezni a felindult embertömeget. A mieink a Városháza előtti teret vették birtokba.  A Városházára kezdtek ki-becsászkálni a különböző önjelölt politikusok. Tíz óra tájban, a Fekete Dobozos forgatócsoport is megérkezett a helyszínre. A Kultúrpalota felé irányítottuk őket, ugyanis akkoriban úgy gondoltuk, hogy a filmezés szempontjából az lesz majd az optimális hely, ahonnan jól lehet majd rögzíteni a téren bekövetkezni készülő eseményeket.  Az egybegyűlt nép közben egyre türelmetlenebbül követelte Iliescunak a helyszínre való kiszállását. Aztán úgy tizenkettő óra tájban, a Grand-szálló felől felbukkant egy kisebb vátrás mag, akik rögtön el is kezdték szórni felénk a válogatott sértegetéseket. Egy kisebb létszámú, de nagyon erőszakos, legfeljebb ötven fő körüli csoport állítatott ott hadrendbe. És ez a lélekszám a támadás bekövetkeztének a pillanatáig nagyon keveset változott. Azt kell mondanom: nem jött be a szervezők azon terve, hogy a médiák segítségével, a magyarsággal szembeállítsák a betelepített románságot, ugyanis a Tudor, illetve az Unirii negyedbeli románok nagyobbrészt mind otthon maradtak. Az RMDSZ-es vezetők a félelemtől úgy begyulladtak, hogy a főtéri események közelébe sem mertek menni. A Városháza elé kivonult magyarsággal szemben csupán néhány tucat román sorakozott fel. A felállás csak addig volt érvényes, míg meg nem érkezett a falusiak hada. Felvetődik a kérdés: létezik-e az, hogy egy nappal előtte pár ezer többségi tartotta megszállás alatt a Városházát, másnap pedig csak pár tízen jelenjenek meg ugyanott? Természetesen ekkora létszámapadás nem következhetett be. Akkor mivel is magyarázhatjuk elöljáróink tizenkilencedikei viselkedését? A válasz roppant egyszerű: az ügy körül jeleskedő, dongó vezető RMDSZ-eseink annyira beijedtek, hogy félelmükben hatványozott számban látták az ellenséget. Sütő András

életének veszélyeztetése is ennek a valóságot eltúlzó gyáva viselkedésnek tudható be.               

Később arról is értesültünk, hogy egy másik csoport az Avram Iancu-szobornál gyülekezett. A hadrendbe állított többségiek kezdtek mind vadabbul viselkedni. Kétségek között vergődve érkeztünk el ahhoz a bizonyos H órához, amikor megérkeztek a különböző mezőgazdasági munkaeszközökkel felszerelkezett, felajzott hegyi emberek, akik alighogy színre léptek, már támadtak is. Magát a harcot magyar részről csak nagyon kevesen vállalták. A teret az első pillanatokban fejszékkel, kasszákkal elfoglaló többségiek már hórázni készülődtek, amikor hirtelen nagyot fordult a kocka. Az első pillanatokban megszaladó magyarok megtáltosodtak és a rákövetkező pillanatokban máris recsegtek, ropogtak, törtek a főtéri padok, a Városházából meg repültek le a szőnyegleszorító vasak, és néhány perc elteltével máris vége volt a többségiek inkább szájhős, mint bátor menetelésének. Az ellennel ösztönösen szembeforduló magyarság a támadókat úgy megfutamította, hogy azokat csak egy TAB (kétéltű katonai autó) segédletével és hosszan tartó unszolások után, sikerült nagy nehezen visszaterelgetni.

Kialakult az a több órán keresztül tartó patthelyzet, amely alatt a téren álló személyek összetétele is kicserélődött, a támadás idejére az összegyűlt tömeg elég jelentős hányada asszonyokból és kisgyerekekből állt. A gyilkos támadást követően a szélesre tárt kapukon keresztül, egymást majd letaposva igyekezett benyomulni a megriadt népes asszonysereg, az egyetlen biztonságosnak tűnő helyre, a Városházára. Majd hirtelen elszabadult a pokol.

Következett az újabb fejlemény: a tömegbe belevezetett teherautós támadás. Először csak egy közeledő, egyre hangosodó dübörgésszerű pokoli hangot hallottunk, majd hirtelen feltűnt előttünk a kamion-monstrum. Az illető billenőautó sofőrje, miközben teljes gázzal közénk hajtott, a mieink által a gépkocsi szélvédőjére sorozatban dobált kövek miatt, kénytelen volt lebukni az autókabin padlójára és így vezette tovább vadul járművét. Előbb egy villanyoszlopot ütött ki a helyéről, majd felkaptatva a templom előtti kisebb emelkedőn, belerohant a templom lépcsőjébe. A teherautó billenő részéből egyszerre tucatnyinál is több subás legény ugrott elő, majd a templom mellett elosonva csatlakozott a hátrább dekkoló társaihoz. A székházba bemenekült hölgyek többsége később újból kimerészkedett a térre és nemcsak biztatott minket, de többen közülük megpróbálták a legjobb tudásuk szerint ellátni, az érkező újabb sebesülteket. A teljesen kimerült az első vonalat vállaló személyek helyébe nemigen kerültek, őket felváltani hajlandó személyek. Talán azért mert a küzdelem ideje alatt egyetlenegy hivatalosság sem tette tiszteletét közöttünk. Nem jöttek közénk az RMDSZ-es fennforgók, habár mindvégig ott tartózkodtak a közelünkben, bent a Városházán. Közben a katonaság tankokkal zárta el egymástól a szembeálló feleket. Akkoriban az a hír járta közöttünk, hogy a városban orvosi segélynyújtás végett jelenlévő norvégok a szatelliten keresztül is a világ tudomására hozták a történteket. Egy kissé elkalandozván, magam is túl közel kerültem az ellenséges vonalakhoz és így aztán egy jól irányzott röppályájú tejesüveg végül a fejemen landolt, később egy, a földről felpattant üvegdarabka csapódott bele az arcomba, közvetlenül a szemem alatt.

Egyszerre nagy lett az ijedtség, amikor a főtérnek a Művész (Arta) filmszínház felöli részén hatalmas hangzavart észleltünk. Egymásra néztünk értetlenül és már arra gondoltunk, hogy itt a vég, amikor egyszerre csak felcsengett: „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!”. A Vátra-székházat felfúlva a mieink érdekes dokumentumok birtokába jutottak. Többek között ezekből, a papírokból derült ki később, hogy a berendelt Görgény-völgyiek egy-egy ötezer lejre kiállított takarékbetétkönyvet kaptak jutalmul, amikről későbbiek során kiderült, hogy nem volt rájuk fedezet.

Volt egy „Huconöt banis Jócka” nevezetű virágárus cigányfiú is közöttünk, akit úgy ismert a fél város, mint amolyan mihaszna helyi tréfamestert, a legnehezebb pillanatokban példát mutatott nekünk, igazi hősként viselkedett. Ők voltak azok, akik puszta kézzel, no meg egy- egy bottal a kézben, egymagukban tartották a vonalat mindaddig, amíg úgy féltizenkettő óra tájában a székelyek is megérkeztek a hadszíntérre a szovátai Márkus Pista bácsi vezetésével.

Ők aztán nem sokat kukoricáztak: jöttek, láttak, győztek. S egyúttal kisebbfajta nagytakarítást rendeztek a téren. Tegyük hozzá: idős, hatvan és hetven körüli emberekről van szó. Mindez úgy cirka csekély öt perc leforgása alatt történt.  Elöljáróink pedig, mintha mi sem történt volna, ott folytatták, ahol abbahagyták, azaz bezárták a Városháza kapuját. Hiába igyekeztünk, hiába hívtuk segítségül  „vitéz nagyjainkat” hogy, megmentsük a Grand szállót meg a „dolláros” üzletet, ugyanis akkorra az ital hatására a székelyeink (mármint a fiatalabbja) is kezdtek igazándiból kibontakozni. Pechünkre, sajnos megint nem értek rá. Mint később azt megtudtam, Márkus Pista bátyánk végig emberfeletti erővel igyekezett rendet tartani az övéi között. A székelyek szépen elindultak és sorra összeszedték az ott rekedt, a hotelszobákba behúzódott, rejtőzködő „testvéréket”. A Grand hotelnek az akkoriban nyári sörözőként működő balkonján nemsokára meg is jelent az első megállíthatatlan székelyünk, aki egy kétágú faágra tűzött pörgekalapot rázogatott felénk.

Ünnepeltünk, de az ellen bizony nem adta olcsón a bőrt és bár a város két legtávolabbi pontjára vonultak vissza az agresszorok, kémjeik időnként azért csak be-betévelyegtek közénk.  Az egyik ilyen derekabb férfiú a saját Trabantjával vágtatott be közénk. Székelyeink pedig, amint elkapták őt, azon nyomba nekiálltak szétszedni darabjaira az akkoriban még valutát érő masinát. Illetve egyúttal annak gazdáját is kezdték szabályosan megegyengetni. A kezelésbe vett illető meg annyira beijedt, hogy a végén a nagy kétségbeesésében, a saját magyar származásáról szóló, elég bizonytalanul elhebegett szöveggel igyekezett meggyőzni népes hallgatóságát. Csak a Jóisten tudhatja, miként szabadult ki végül a szerencsétlen a haragos emberek karmaiból. Pár tucat fiatal egész éjjel nem hunyta le a szemét, és mindvégig azon őrködtek, hogy egy esetleges újabb támadással nehogy aztán mégis kikergessenek minket a Főtérről.


xxx


1990. március 21-én, úgy reggeli kilenc óra tájban a téren megjelent a Népújság egyik riportere (máig sem tudom, hogy ki volt az illető hölgy), aki arról érdeklődött, kik mit tudna visszaidézni az előző napon történtekről. Végül eljutott hozzánk, majd szóba elegyedve velünk, hatod magammal együtt meginvitált a lapnak a volt Hangya épületben lévő szerkesztőségébe. Szívesen tettünk eleget az újságírói felkérésnek, és bizalmasan mindent kipakoltunk, egymás után törtek fel belőlünk az előző nap szörnyűséges eseményei. Elmondtunk mindent, amiről csak akkoriban tudhattunk. Aztán a végén mégsem jelent meg egy sor sem az általunk elmondottakból. Makkai János, a lap akkori főszerkesztője úgy gondolhatta, ő jobban tudja, miről kell tudnia a közvéleménynek és miről nem.  


Más. 1997. május 27-én Göncz Árpád magyar államelnök Marosvásárhelyen találkozott román kollegájával, Emil Constantinescuval. A román államfő a jelenlévők előtt nyomatékosan kijelentette, hogy az 1990. évi marosvásárhelyi márciusi pogrom-események, bizony aprólékosan ki voltak tervelve, és csak nagyon kevésen múlott, hogy az etnikai konfliktus nem csapott át nálunk is a háborúba, ahogyan történt az a délszláv államokban.

Share Button
Ennyien olvasták: 364

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.