Központ
2017. augusztus 23. szerda, Bence
Eső
Ma
Eső
Derült
Holnap
Derült
Derült
Péntek
Derült

Egyik széle a vég, a másik a kezdet…

Nagy-Bodó Tibor január 5, 2017 Társadalom

Tódor Csaba, székelykeresztúri unitárius lelkész:

Gyermekkorodra emlékszel-e még

volt egyszer rég, szép havas tél.

Jött a karácsony, emlékszel-e még,

volt egyszer rég, szép havas tél.

A karácsony és a gyermekkor…, úgy összetartoznak bennem, mint a sapka, a kesztyű és a szánkó. Tudom, hogy összetartoznak, bár külön is viselhetők.

A szánkót már elég régről ismerem. Nagyon kicsi lehettem, amikor egy havas, hideg napon nannyó bepólyált jó vastagon, és ráültetett egy nagy bölcsős faszánkóra. Mentünk Lídi nénémékhez. Én várakoztam az első udvaron. Láttam a havat és a hideget, de nem éreztem, csak meleget.

A kesztyűt nem tudom, hogy hová tegyem, mert sokszor kellene, de nem húzom föl. Falun nem nagyon húztak kesztyűt az én környezetemben. Urizálásnak tűnt. Aki dolgozik, annak nem kell kesztyű. Annak ugyanis nem fázik a keze.

Sapkát sem hordok, csak ha nagyon hideg van. A sapka, a kesztyű és a szánkó a telet és a hideget hordozzák magukban.

De külön-külön is lehet őket hordani. Kettesével viselve viszont egyértelmű, hogy hidegre utalnak. A karácsony és a gyermekkor így összetartoznak. Karácsony nekem az ünnepet olyan értelemben jelenti, hogy megélek minden esztendőben karácsony körül egyfajta vég-érzetet.

Vége az esztendőnek.

Azért szeretem a havas, fehér és hideg karácsonyt, mert ilyenkor ráadásul még történik is valami. És ez a ,,valami történés” olyan, mint egy lassú ballada. Mint egy hattyúdal. De egy olyan hattyú mozgására utal, amely a csendes tavon úszik méltósággal. Csak néha mozdul, mint a tél. Inkább reccsen. Kicsiket mozdul, mint nagy fagyban a hang. Most is így közeledek a karácsonyhoz, és ezért várom a havat, és a hideget; hogy történjen valami a vég- felé haladásban.

A véget úgy értem, hogy vége az esztendőnek. Lezárul egy kor, egy idő, egy esztendő. Igen, megsemmisülés. Érdekes az, hogy nem kezdetet érzek a kisded Jézus születésében. Inkább a véghez érés dominál. Ez az érzés és valóság sodor. A fehér csendben lassan mozdulok. Nem is lépkedek, mert sodor az ár.

Így érkezem meg a templomba. Így érkeztem meg mindig.

Szerettem a füst szagú, fenyőfa illatú levegőt gyermekkorom templomának zöldre festett padjai között. Ahol csak annyira volt sokszor meleg, hogy a szuszogás látszott. De a füstszag segített felismerni azt, hogy itt mégis ünnep van. A megpróbált, a kicsi jelek időszakára emlékeztet gyermekkorom temploma. Nem a kényelmes, meleg ház, hanem a füstszagú gyönyörű fehér templom zöld padokkal- ez maradt meg.

A papbácsi a gyermekek között járt-kelt karácsony este.

A legemlékezetesebb élményem mégsem a templomban történt, bár a templomhoz köthető.

A legelső karácsonyi versemet, amikor megírtam, az volt talán az én első beavatkozásom a karácsony szentségébe. Bementem a szent időbe és térbe azzal, hogy írtam egy verset. Azt hiszem, hogy az történt, hogy gondolataimat belemondtam a sötét téli éjszakába, hogy én is itt vagyok, és részese vagyok a történetnek.

Egyik szereplője vagyok a karácsony esti csodának. Adynak a Harang csendül című verse adta a tippet. Gondoltam, hogy én is tudok ilyen verset írni. Csak másképpen. Az érzés, a történet ugyan az, csak a szavakat rakom más rendbe.

Akkor jöttem rá, ahajt tizenkét évesen, hogy karácsonyról semmi újat nem tudok mondani. Elvittem a verset a pap bácsihoz, és arra kértem, hogy engedje meg, hogy karácsony estéjén mondjam el a templomban. Ő megengedte. Nagyon megtanultam, nehogy belesüljek. Nem mondtam el ugyanis a szerzőt, nem is tudták, hogy én írtam a verset annyira közönségesen karácsonyi volt.

A lágy hó, a gyermek, a meleg szoba, a kinti hideg, az ajándék, és Jézus voltak a főszereplői az én versemnek. Tudtam azt is, hogy én is azok közé tartozom, akik azáltal hamisítom meg a názáreti történetet, hogy egy almási hideg tájat festek le, ahová Jézus megszületett. De tudtam azt is, hogy a mítosznak, az ünnepnek és annak az örök érzésnek vagyok az átélője, amit már olyan sokan megéltem az elmúlt hosszú évezredek alatt a gyermekek és a felnőttek. És azt is tudtam, hogy ez a vers csak addig él, amíg elmondom a templomban. Aztán lényegtelenné válik az év többi napján.

Azt hiszem, hogy másik esztendőben is elmondtam. Azután elveszítettem, és most sem tudnám a verset elmondani. Nem emlékszem a szavakra, de arra igen, hogy mit formáltam meg bennük: egy általam átélhető valóságot.

Az én magam valóságát, amit karácsonyból kiragadtam, és amivel a karácsony részesévé váltam.

 

Az óévbúcsúztató, és az újév köszöntő már később ért utol,

később találkoztam velük, mint  valamikori régi szokások elcsökevényesedett maradványával. Kénosban tanultam meg, hogy az óévet mindig egy idős bácsi búcsúztatja.

Általában nagytata volt, Gál Mózes bácsi, az idősebb. Neki voltak régi versei, amelyben az óesztendő úgy jelent meg, mint egy régi, öreg ember mint a vers mondója. A toronyból mondta.

Az újévet egy fiatal köszöntötte. Ebben több volt a humor és a naivság, és a botcsinálta rímek. Számomra nem ünnep, se nem alkalom az óév búcsúztatása és az újév köszöntése. Ennél több: rítus. Átmenet.

Az egyik legszentebb pillanatsor, amikor óesztendő estéjén állok a szószéken, és megszólal a harang, amikor a toronyóra tizenkettőt elütötte.

Megkértem Albertet, a harangozót Homoródszentpálon, hogy csak 15-20-at kondítson a nagyharanggal. Amíg a harang kondult, addig álltunk a templomban.

Vagy előtte, vagy utánam mondtam el a Miatyánkot. Attól függ, hogy az imával meddig értem el, amit éjfél előtt pár perccel kezdtem el mondani.

Az év partján elmondott ima a búcsúról szólt. Arról a búcsúról volt szó, amit már a Mikulás érkezése jelez minden december elején. Itt most tényleg véget ért minden. Szilveszter éjszakájának egyik széle a vég. A valaminek a vége, a széle, a partja. A másik az újév. És akkor mi az átmenet? Isten. A lélek. A csend. Nem tőlem függ. Én addig megyek minden évben, és ott megállok.

Átvisz isten a hajszálnyi távolságon. Kint sötét, bent füstszag, még ott van a karácsonyfa a templom piacán, alattam a hajszálnyi távolság.

De egyetlen szilveszter éjszakán sem akarok tovább lépni. Nem én lépek, hanem isten visz. Felvesz a kezére és továbbtesz.

Ezt a véget többször átgondoltam, és egyre jobban szeretem. Megtehetném, hogy átlépjek magamtól, mert ez nem a mélység szakadéka, és nem az esztendők közötti feneketlen tó, amely ijeszt. Nem. Ez egy hajszál. Annyi, mint két ajak között a nyílás. Annyi, mint ami van élet és halál között. Köztem és közted. Isten és közöttem azt hiszem, hogy nincs még hajszálnyi távolság sem. Várom ezt a harangkongást, de ne legyen több tizenöt húsz kondításnál.

És hogy mit jelent ez népemnek?

Nyírőt kell elolvasni, amikor töretnek az erdei népek le a faluban, hogy megünnepeljék a karácsonyt a templomba.

A hó nagy, a bika már nem tudja törni a havat és összeroskadnak. Elkésnek. A nagy hóban, a bika oltalmában születik meg a kis Jézus. A hidegben, emberektől elfeledve. Van valami ősi, van valami nyers, van valami ijesztő benne. Mint minden születésben.

Nehéz karácsonyokat él meg népem, mert nem teszi ki magát a nyers és kényelmetlen érzéseknek. Pedig az élet nyersen születik, és minden igazi születésben élet van és valóság.

Azt hiszem, hogy a virtuális tér és a kultúra játszmái nem képesek a karácsonyi nyersességgel versenyezni.

Pedig ez utóbbi kevesebbe kerülne.

Share Button
Ennyien olvasták: 1495

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.