Központ
2017. november 20. hétfő, Jolán
Havazás
Holnap
Havazás
Eső valószínű
Szerda
Eső valószínű
Derült
Csütörtök
Derült

Emlékrepeszek a „veszett kutya időkből”

Szentgyörgyi László július 1, 2016 Kultúra, Társadalom

Beszélgetés Király Ibolyával

Nemrég jelent meg a lakiteleki Antológia Kiadó gondozásában Király Ibolya Emlék-repeszek – Király Károly igazsága c. memoárkötete(?), amelyet a szerző, a budapesti bemutatót követően, május végén Marosvásárhelyre is elhozott. Ebből az alkalomból beszélgettünk.

_DSC0902

A minket ért sérelmekről és fájdalmakról szól

– Mi volt hamarabb: a könyv vagy a kiadói felkérés?

– Természetesen az írás előbb elkészült, mint a felkérés. Kezembe került egy szekus dokumentum az 1978 márciusában megejtett családi sízésről a Madarasi Hargitán. Ez a részletes felidézése/leírása az akkor történteknek annyira meglepett, hogy azonnal tollat ragadtam és kiegészítettem saját emlékezetvillanásokkal. Ebből lett aztán a könyvben az „Emlékezetvillanás szekus vakuval” rész. Mielőtt tovább mennék, kitérnék arra, hogy az „emlék-repeszek” ortográfiája tudatos részemről. Mint ahogy később a Hitel folyóiratban megjelenő részletben megjegyzem: „a repesz széttép, nem tudom egybeírni.”

Ahogy a naplójegyzeteimet újra olvasgattam, egyre jobban szorongatott a kényszer: meg kell írnom, mielőtt velünk együtt feledésbe merülne mindaz, amit tudunk, a fivérem és én. Kiadót kezdtem keresni. Folyóiratok szerkesztőit nyaggattam. Sikertelenül. Először talán a Tiszatájnak küldtem el részleteket. A válasz – „csak ismert és neves szerzők műveit közöljük” – kissé meglepett. Hogyan is lesz ismert szerző valaki? – tettem fel magamnak a kérdést. Gálfalvi György segítségét is kértem, levélben. Akkor olvastam a Bárka online-ban megjelent írásait. Gálfalvi nem is válaszolt a kérésemre. Ez még jobban meglepett!

Majd egy ihletett pillanatban egy-két „repeszt” elküldtem a Hitelnek. Papp Endre felelős szerkesztő válasza is meglepett, hitetlenkedve ámuldoztam: „Ez nagyon izgalmas. Küldjön még!” (Azóta is üldözőm a hálámmal a szerkesztőt!) A folyóirat aztán két számban közölt a könyvvé duzzadó visszaemlékezéseimből több mint 60 oldalt.

A Hitelben megjelenteket elolvasta a RETÖRKI főigazgatója, Bíró Zoltán és Lezsák Sándor is, a lakiteleki Antológia Kiadó fővédnöke. Nem volt rossz véleményük a megjelent írásokról, így nyitott kapukat döngettem megemlítve, van nekem még több mint 250 kész oldal.

– Nemrég Budapesten és Marosvásárhelyen is bemutatták a kötetet. Milyen volt a fogadtatása? 

– Mindkét helyen nagyon jó fogadtatásban részesült a könyv. Bizonyára azért, mert olyan „mélyben hallgató” kérdésekről szól, amelyek ott lapulnak valahol az akkori eseményeket meg- és átélt személyek tudatában. Mint „űr”. Az emlékek, ha alszanak is egy ideig, felszínre akarnak törni, „mert erőszakosak az emlékek, akárcsak a remények”, Apollinaire-t parafrazálva.

Különösen megható volt a vásárhelyi fogadtatása a könyvnek. Az a rengeteg érdeklődő, folyósóra szorult, könyv nélkül maradt érdeklődő barát és ismerős, aki megtisztelte a bemutatót… Hihetetlen élmény volt! Megemlítem, a magam számára is meglepő módon, az érdeklődő tömeget nézve, elszállt belőlem minden drukk, izgalom. Megmagyarázhatatlan nyugalom fogott el: otthon vagyok, értő, együtt érző emberek vesznek körül, igénylik az eddig ki nem mondott gondolatokat. Anélkül, hogy ismernék a kötet tartalmát, megelőlegezték a bizalmat nekem és az írásomnak. Ahogy egy volt osztálytársam írta nekem: „te nemcsak Károly megpróbáltatásairól írsz, hanem a minket ért sérelmekről és fájdalmakról is…”. Óriási volt az érdeklődés!

 _DSC0913

Tönkre akarták tenni az egész családot

– Mi motiválta, amikor a munkába belevágott? Maradt-e, s ha igen, mennyi feldolgozatlan „nyersanyag”?

– Mi motivált? Több tényező is. Egyrészt a fivérem unszolása: „Össze kellene szedni, amit tudunk. Te ismered a legjobban az eseményeket, a legnehezebb években mellettem voltál mint szenvedő alany és beavatott, hiszen neked diktáltam a levelek nagy részét…”. Ennek az unszolásnak sokáig ellenálltam, nem voltam kész az események feldolgozására. Már a gondolat is elriasztott, hogy újra át kell élnem az eltemetett „rémálmokat”. Löketet adott, hogy öcsém – szintén nyakig benne a konspirációban – kikérte az aktáit, s így eljutott hozzám is belőle egy-kettő. És talán a végső motiváció-löket, az volt, hogy tényleg kinyitottam az éjjeli szekrényem ajtaját, és kihullottak „a mélyben lapuló emlékrepeszek”. Régóta ott tároltam mindent, ami a diktatúra-béli évekhez kötött. Süllyesztő volt az az éjjeli szekrény. Úgy tekintettem rá, mintha nem is létezne. Időnként megvetéssel néztem. Nem érdekelsz! Nem kellesz! De, mint mondtam: „erőszakosak az emlékek”. Egyszer csak előttem volt a „kockás füzet”, amelybe annak idején, nagy ritkán kiírtam magamból a fájdalmakat. Az ördögűzés ilyetén módjával próbálkoztam túlélni…

Feldolgozandó anyag maradt, nem is kevés. Szekus akták, melyek fordításra várnak, emlékrepeszek, elfeledett élettöredékek, nemcsak személyesek, hanem a kollektív emlékezetet érintő megtörtént, valós események, amelyek beleillenek a „veszett kutya idők” korrajzába is. Sok kis egyéni sorstöredék, életrepesz szunnyad még a mélyben, arra várva, hogy felszínre kerüljenek egyszer… Nem csak az erdélyi magyarság, hanem az összrománság akkori életmozaikjait kellene egyberakni, hogy összeálljon a hiteles kép.

– Milyen érzés volt végigolvasni a szeku-dossziékat, illetve fedezett-e fel bennük olyan új információkat, amelyek a „történet” egy-egy epizódját netán új megvilágításba helyeznék?

– A gazdag lehallgatási, megfigyelési, követési szekus anyag – meg kell mondanom – engem sokszor kacagásra késztetett. Egyik ámulatból a másikba estem: Nahát! Tényleg volt ilyen is… Erre már nem is emlékeztem! Mekkora élmény hétköznapjaink banális életeseményeink másodpercre pontos felidézése! Kívülről nézhettem múltbéli élettörténésekre. De nem mindig kacagást, volt bizony, hogy sírást, befelé hulló könnyeket váltottak ki a kézhez vett dokumentumok! Fájni kezdett a sebhely, a múltbéli események bőrünkbe égetett sebhelye sajogni kezdett! Például amikor előkerültek édesanyámmal kapcsolatos besúgói anyagok! Az bizony sajgott, nagyon. Vagy amikor világossá vált, hogy szándékosan, következetesen a politikai rendőrség hivatalnokai, és az őket kiszolgáló „vélt barátok”, beépített emberek legfőbb célkitűzése az volt, hogy kompromittálják, ellehetetlenítsék, tönkre tegyék a család minden egyes tagját! Mondhatom azt is, fájdalmasan, a tények ismeretében, hogy majd mindenki, aki velünk/mellettünk volt azokban az időkben, majdnem mindenki „nekik dolgozott”, megbízatást teljesített! És ez nem túlzás! Beépülés a családba kollaboráns által! Közismert. Csak szeméremből nem meséltem el, hogy nem csak a bátyám életére törtek, hanem minket, családtagokat is csak a véletlen szerencse mentett meg nemegyszer a haláltól! Beszéljek az O. nevű orvosigazgató, Újkórház, műtétem körüli ügyködéséről, amibe majdnem belehaltam?! Vannak még, akik emlékezhetnek erre az eseményre…

… még mindig a kollaboránsokat védik

– A hasonló munkák szerzőitől eltérően ön nem szemérmeskedett, megnevezte a besúgókat, kollaboránsokat. Hozzásegíthet ez a múltunkkal való szembenézéshez, a román nacionálkommunista diktatúra ma is kísértő árnyaival való leszámoláshoz?

– Megneveztem bedolgozókat a tények és dokumentumok védelme alatt. Ez nem nagy hőstett. Ha nem teszem meg, az ő malmukra hajtom a vizet. Ha csak sejtésem volt, inkább hallgattam.

Meggyőződésem, hogy a törvények, a sajtó, a közvélemény, az íróemberek egyrésze, külhonban és belhonban egyaránt, még mindig a kollaboránsokat védik. „Szegény gyermek, fia vagy lánya, ő nem tehet semmiről, nem az ő hibája, ne bántsuk! Mekkora trauma lenne számára, ha megtudná…”.

Az én véleményem, hogy a múlttal szembe kell nézni! Mindenkinek. Az illető besúgó/sursa leszármazottjainak is szembe kellene nézniük felmenőik tetteivel. És vállalni kellene befutott íróként, színészként, orvosként, ismert emberként, amit szüleik elkövettek! Ők nem tehetnek semmiről! Ha nem tehetnek semmiről, ne éljenek hazugságban, ne süssék le a szemüket, de ne is zárják szorosra, kirekesztve az igazságot!

Szembe kellene nézniük azoknak a leszármazottjaival, akik a kommunista diktatúra áldozatai voltak, és szintén itt élnek közöttünk! Az igazi áldozatok gyermekei! Őket ki védelmezi, ki óvja meg a szeretteik elvesztésének néma fájdalmától?! Rájuk miért nem gondolunk, miközben a kollaboránsok leszármazottjait védjük?

Ahhoz, hogy elfogadják, Király Károlynak vértanúvá kellett volna válnia?

– Király Károly igazsága a könyv alcíme. Ön szerint a jelen történelmi-politikai viszonyai között van-e esély eme igazság elismerésére, elismertetésére?

– Király Károlyt méltatlanul nagyon sok rágalmazás, sárdobálás, szándékosan félre értelmezett igaztalanság érte. És éri ma is a „rókalelkűek” részéről. És itt nem csak az állambiztonságiakra gondolok! (Egyszer, egy másik interjúban, részletesen kifejtem, mire és kire is utalok.)

Az igazság elismertetésére mindig van esély. Kell, hogy legyen esély! Különben a világ rendje oly mértékben felborul, hogy elvész a világ. Előbb vagy utóbb eljön az igazság ideje. Erre, azt hiszem, mostanában nagyobb a lehetőség. Letisztultak dolgok. A rágalmazók, igazság meghamisítói önmagukról rántották le a leplet. Egyre nyilvánvalóbb, hogy kik azok, akik önös érdekből, anyagi haszon végett léptek a porondra, és ki az, aki a nemzete, közössége javáért politizált, akár a halállal is szembe nézve nemegyszer!

Lesznek, akik Király Károly igazságát ezután sem lesznek hajlandók elismerni, mert akkor szembe kellene nézniük önmagukkal. Jobb szeretnék egyesek ma is, ha vértanú lett volna! Mert az erkölcsi tisztaság mindig is zavart. Király Károly ezt az elégtételt se Ceauşescunak, se nekik nem szerezte meg! Sok mindent és sok mindenkit túlélt.

– Megítélése szerint van-e esély, mód a dolgok „kiegyenesítésére”?

– Egyszer egésszé érnek a dolgok. Mindig van történelmi igazságtétel. És ez egyre közelebb van.

Az egyetlen járható út, az autonómia – ezt adta fel az RMDSZ vezetősége

– Király Károly és családja személyesen, élesben szenvedték meg a Ceauşescu-diktatúra embertelenségét…Túl lehet-e lépni ezeken a tapasztalatokon?  

– Túllépni úgy lehet az átélt szenvedéseken, hogy szembe nézünk velük, feldolgozzuk. És kibeszéljük, megosztjuk másokkal. A sok kis apró részigazságból kirajzolódik az egyetlen megmásíthatatlan „igazság”. Ezért fontos, hogy minél többen kotorják össze múltbéli emlékeiket, és osszák meg, legyenek azok bármily fájdalmasok is!

– Lát-e esélyt arra, hogy a történelem esetleg megismételje önmagát?

– Én nem vagyok történész. Jós se. Bár az az érzésem, a történelem ismételi önmagát hosszú távon. Mert az emberiség nem akar, vagy nem szokott, a „vénülő idő” leckéiből okulni.

– Van-e, lehet-e Király Károly küzdelmének, az egész „történetnek” valamiféle általánosan érvényes tanulsága?

– Az általánosan érvényes tanulság szerintem: az nem veszíthet, aki igaza mellett minden körülmények között kitart. Előbb vagy utóbb az élet igazságot szolgáltat.

– Sokak véleménye szerint Király Károly irányt mutatott, kijelölte a pászmát, amelyen az erdélyi magyarságnak jogköveteléseiben haladnia kell. Nem követtük azt. Miért? És kik viselik ezért a felelősséget?

– Kedves László, nehéz kérdéseket tesz fel nekem. Úgy gondolom, az erdélyi magyarság jogköveteléseiben senki olyan messzire nem ment el, mint Király Károly. El kell olvasni a „Nyílt kártyákkal” 2. kötetét: „Az önrendelkezés útja”. Leveleiben, beadványaiban számtalanszor megfogalmazta, hogy az egyetlen járható út, az autonómia. Ezt adta fel az RMDSZ vezetősége. Akkor, amikor tenni lehetett volna valamit, akkor indítottak veszett támadást Király ellen. Kis lépések előre politikája… Ami nagy lépéseket jelentett hátra felé. Ma is ezt a kudarcba fulladó politikát folytatják. Csak most ott vagyunk, hogy már elszalasztottunk egy alkalmat… Miért? – kérdezem én is.

Share Button
Ennyien olvasták: 482

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.