Kitaposni és követni a keréknyomot
„Erőből nem lehet megoldani a MOGYE-ügyet!”
Tegnap kezdődött el az iratkozás a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre, így már szerda reggel kilenc előtt több tízméteres sorokban kígyóztak a jelentkezők az egyetem előtt, egyik kezükben iratcsomóikat, másik kezükben az esernyőt szorongatva. Ennek apropóján kérdeztük dr. Benedek Imre kardiológust, az egyetem oktatóját a tanintézmény jelenlegi helyzetéről.
– Professzor úr, jelen pillanatban hogyan áll a magyar departamentumok megalakításának helyzete?
– A probléma továbbra is megoldatlan. Mint ismeretes, ez év áprilisában, valamiféle közös nevező megtalálása érdekében látogatott Vásárhelyre Mihai Costoiu tanügyminiszter, de azóta semmiféle előrelépés nem történt az ügyben.
– Egységes a magyar nyelvű oktatók véleménye, ami a magyar szakok elindítását illeti?
– Közösségi ügyekben igen ritkán lehet egységes álláspontról beszélni, és mivel a magyar oktatók csoportja nagyszámú közösség, így teljesen egybehangzó véleményről nem lehet beszélni. Úgy gondolom, ebben is, mint annyi másban, a többség kell legyen az irányadó, mindemellett a különvéleményeket is meg kell hallgatni, és azoknak is helyet kell biztosítani, ám szervezett formában.
– Sok időt tölt az orvosis diákok között, gyereke is az egyetemen tanul. Milyen a hangulat a diákok körében? Lehet-e ellenségeskedést tapasztalni?
– Nem tudok ilyen konkrét esetről, de azt is ki kell mondani, hogy a magyar nyelvű oktatók ismeretei erről – a számos egyéb tanári és szakmai, orvosi elfoglaltságuk miatt is – nem túl mélyrehatóak. Ám olyasmiről sajnos van információm, miszerint román nyelvű tanársegédek, adjunktusok ironizálják azokat a magyar nyelvű diákokat, akik esetleg stresszes vizsgahelyzet alatt enyhén deficites román nyelvtudással adják vissza a tananyagot, vagy nem beszélik tökéletesen az állam hivatalos nyelvét. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem tudnak románul a diákok. Ám szerencsére ezek elszigetelt esetek.
– Több mint három éve lépett életbe az új tanügyi törvény, az orvosin mégsem alkalmazzák azt. Milyen kiutat lát a zsákutcából?
– Jelen pillanatban egyetlen kiutat látok a helyzetből – amit egyébként ittjártakor Mihai Costoiu tanügyminiszterrel is megosztottam – éspedig azt, hogy lépcsőzetesen készítsük elő a terepet a magyar tagozatnak. Bár a tanügyi törvény szerint fellebbezhetetlen jogunk van arra, hogy különálló tannyelvű orvosi tagozatot működtessünk, a jelenlegi politikai konstrukcióban nem célravezető erőből próbálkozni ezzel. Közismert, hogy volt egy kormány, amely éppen a MOGYE-ügy miatt bukott meg. Nos, államfőválasztások után, aztán az azt követő parlamenti választások előtt egyetlen román politikai párt, erő vagy szereplő sem fogja felvállalni ennek a régóta húzódó problémának a megoldását. Reálisan kell felmérnünk a terepet, és a lehetőségeinkhez igazítottan döntéseket hoznunk. Orvosokként, oktatókként többen is azon a véleményen vagyunk, miszerint első lépésként a preklinikum departamentumot kell megalakítani, utána következhet a többi. Egy keréknyomot kell kitaposni, és azon a – nagy valószínűséggel akadályokkal tűzdelt és kanyargós – úton következetesen, szívósan és kitartóan végigmenetelni. Hiszem, hogy ezzel a módszerrel, lépésenként haladva megalakítható az orvosi egyetem önálló magyar tagozata.
– Van-e esetleg más lehetőség?
– Az is egy fennálló opció, hogy egyelőre jegeljük a témát, viszont ezzel rengeteget veszíthetünk – ösztöndíjakat, grantokat –, emellett most zajlik a tanügyi állások kialakításának terve, és most kell azért könyökölni, hogy a fiatalok bekerüljenek a rendszerbe, illetve hogy a magyar orvosok előléptetésekhez jussanak. Jelen helyzetben a törvény adta lehetőségek minél teljesebb kihasználása jelentheti a célravezető utat, mert a magyar tannyelvű departamentum számunkra nem privilégium, hanem jog.
– Ön személy szerint kivitelezhetőnek tartja-e egy magyar tannyelvű orvosi – alapítványi, magán – egyetem alapítását, hiszen olyan hírek röppentek fel sajtóberkekben, hogy a magyar állam finanszírozásával alakítanának orvosi tanintézményt, de az Csíkszeredában vagy Sepsiszentgyörgyön kapna helyet.
– Ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom. Ha a hír igaz, akkor úgy vélem, nekünk, vásárhelyieknek fel kell lépnünk ez ellen, hisz nem lenne szerencsés helyzet a frontvárosból való „kiköltözésünk”. Nem egyezhetünk bele abba, hogy egy ekkora múlttal rendelkező egyetemet, a mi egyetemünket „átköltöztessék” másik városba. Hogyha ezt feladjuk, akkor adódik a kérdés: onnan majd hova, merre fogunk hátrálni?
